Bonzsúr Indonézia - regény

Bonzsúr Indonézia - regény

Bonzsúr Indonézia - 18

2025. június 30. - Seafalcon

A délutáni nap viszonylag sikeresen küzdött meg a tengerről fújó, s hűvös levegőt hozó széllel. A szélárnyékos helyeken kellemes volt. A raktárban senki se fázott. A három olasz dokkmunkás se, és Kubik is letette a bélelt anorákját. A második tiszt rámutatott egy hatalmas márványtömbre, majd a raktár széléhez ment. – Ide tegyék… – mutatta a rakodóknak.

Secondo1, maguk nem normálisak, ha ezeket átrakatják, és nekivágnak a nyílt tengernek – mondta az egyik munkás. – Én halászhajón dolgoztam évekig, ismerem eléggé az itteni időjárást. Elkapja magukat egy vihar, s akkor aztán megnézhetik magukat. Ha ezek megindulnak…! – csóválta fejét, és a társainak magyarázott valamit. Azok hevesen bólogattak.

A tiszt tudta, hogy igazuk van. A parancsnok is, Szeghy is ellentmondott signor Cavalcallinak, aki tombolt, amikor bejött a hajóra. Az érkezéskor is, és ma is. Első nap azért volt mérges, mert a raktárakat nem tudták perceken belül kinyitni, a munkásoknak egy órát kellett várakozni. – Ki fizeti meg az állásidőt…? – kiabált, cseppet se úriemberhez méltó hangnemben Barabással és az első tiszttel. Ma délelőtt pedig lehozta a szenteket is az égből, hogy nem mehetett el a vadászatra, és tetejében sokkal többet kell bajlódnia a hajóval, mint számította. Sápadtan, és remegő szájjal hallgatta, amint Szeghy és a parancsnok elmagyarázta, a helyzetet. Élénken tiltakozott, amikor a két tengerész azt javasolta, hogy mintegy ezer tonna rakományt rakjanak ki a hajóból, és akkor a raktárak csukhatók lesznek. Végül kínjában azt találta ki, hogy középről rakjanak egy-egy sor márványt a raktár szélére, és ez majd szétfeszíti a raktárszájat. Így most ebben ügyködnek.

Pali, feljössz kávéra? – kiabált a fedélzetről Csóka.

Nem tudok. Itt kell lennem…

Kubik igazat adott magában a munkásoknak. A raktár oldalán magasodó tömbök rossz időben megcsúszhatnak, és nincs a világon senki, aki megállítsa a huszonöt-harminc tonnás márványhasábokat. Megkötni…? Ugyan!

Na, hogy álltok? – állt meg a fedélzetmester a második tiszt mellett. – Hoztam egy kávét, ha nincs ellenedre.

Nincs, csak azt hiszem méregerős lesz… Tudod, én nem szoktam ahhoz, amit ti isztok.

Tudom. Garantáltan ocsmány lötty. Víznek is híg…

Kösz, rendes vagy. Fel is készülhettek, hogy próbacsukást végezzetek. Még azt a kettőt átrakjuk, és kész…

Csóka felment a fedélzetre. Hamarosan megjelent Cavalcalli, Barabás és Szeghy is. Tíz percen belül Kubik jelentette is, hogy befejezték az átrakást. Három raktártető szelvény feküdt a parton. Hiába próbálkoztak, nem lehetett helyre tenni.

Pontos merülést kérek – rendelkezett Barabás. – Az is lehet, hogy középen nagyobb, mint elől és hátul, így a fenék domború. Az is okozhatja a deformációt. Holnap megpróbáljuk a rakományt átrakni a raktár hátsó felébe.

Reméljük, segít – mondta Cavalcalli.

 

Másnap reggel újra megjelentek a rakodók, és elkezdtek újra sakkozni a hatalmas tömbökkel. Ebéd után jelentette Kölesdi, hogy befejezték.

Parancsnok, így nem mehetnek el – mondta Buongiovanni. Ő is ott volt, s érdeklődve várta a fejleményeket. Ekkor Cavalcallinak újabb ötlete támadt.

Hozunk specialistákat a raktárak becsukásához.

Legyen – egyezett bele Barabás.

Egy kis furgonnal két fiatalember jött. Lángvágóval estek neki a raktárnak, és ahol egy kerék nem ült a helyére, ott kivágták a vezetősínt. Ahol a biztosító szem a keretre ült ott is vágtak. Egész délután dolgoztak. Hiába. Nem lehetett bezárni a raktárt.

Szeghy elborzadva látta, amint az ügynök következő ötletét megvalósították. A daru felemelt egy negyven tonnás tömböt, és mint hatalmas kalapáccsal elkezdték a helyére ütni a raktártetőket. A szelvények bepréselődtek. Cavalcalli diadalmasan nézett körül. A kikötőkapitány körbejárta őket, vizsgálódott, majd odaintette a parancsnokot, és az első tisztet.

Nézzék: itt, meg ott is… – aztán majd mindenütt megmutatta, hogy rések vannak. – Nem adok engedélyt a távozásra. Letartóztatom a hajót, és mint első nap is említettem, csak akkor mehetnek el, ha a genovai szakértőnk bizonyítványt ad ki a raktárak megfelelő állapotáról. Kimehetnek a kikötő elé, dobják le a horgonyt, és csináljanak amit akarnak. Ha akarnak, a hajógyári magánrakparthoz is állhatnak, és ott valóban hozzáértő szakemberek ötletei alapján megcsinálhatják ezt az… izé…, hajónak nevezett valamit… –, nézett kissé gúnyosan signor Cavalcallira és elbúcsúzott.

A kikötő kijáratánál a pilot hamar elhagyta a hajót. Horgonydobás után Barabás és Szeghy a hídon támasztották a könyöklőt. Várták, hogy a Sea Falcon szembeforduljon a gyenge hullámokkal.

Én nem viszem ezt a dögöt tovább… – mondta a parancsnok dühösen. – Nem ettem meszet. Hát mit gondolnak, így nekivágok a monszunnak az Indiai-óceánon…?

Őrültség lenne… – értett egyet Szeghy.

Láttad mit csináltak? Így összebarmolni a raktártetőket…

Miért engedted? Te vagy a parancsnok…

Hát mi a francot tehettem volna? Mondjam, hogy nem? Késleltetem az indulást? A fejemet veszik! Végül is semmi olyan nem történt, amivel szilárdságtanilag kárt okoztak volna…

Csak ha rossz időbe kerülünk, és megmozdul a hajó, akkor a tetők, mintha puskából lőtték volna ki őket, lerobbannak a raktárkeretről…

Ez igaz… Mit csináljunk?

Rakjuk ki azt az ezer tonnát…

Ahhoz én nem vagyok elég…

Akkor várunk…

Mire? A jó szerencsére?

Beszéltél mindenkivel, akit érint, majd ők kitalálnak valamit…

Őrültség volt megvenni ezt a hajót. Most az teljesen mindegy, hogy ki volt az előző tulajdonosa, görög, vagy bárki más. Nem lett volna szabad egy huszonnégy éves hajó után kapni, amit ócskavas árban adtak el. Még öt százalék felárat se kértek! Ez pedig azt jelenti, hogy az eladó teljesen tisztában van vele, hogy bontóban a helye…

Olcsó húsnak nem csukódik a raktára… – szellemeskedett az első tiszt.

Vicces. Igazán. De talán nem a legjobbkor sütötted el…

Még az a szerencse, hogy a biztonsági berendezések rendben vannak. A mentőcsónakokat Kölesdi leellenőrizte, oké. Mindkettő működik. A rádióval kissé hadilábon állunk, de a komputert megjavították, tehát vészjelzést le tudunk adni – magyarázta az első tiszt.

És a raktárak? A hajótest? Ilyen öreg hajónál ki tudja milyen állapotban vannak a bordák? Még az kell, hogy menet közben egy hullám megroppantson minket…

Akkor viszed a hajót?

Nem! Az úristenit, nem viszem el…! Nincs az a pénz. És ezt bármilyen ferdeszeműnek a szemébe mondom, ha ide dugja a képét. Nem hiszed? Pedig így lesz! Na, most tessék, nézz oda… – mutatott le a fedélzetre. A hajó oldalról kapta a hullámokat, és a raktártetők oldalirányban, ha alig észrevehetpően is, de csúszkáltak. – Látod, nem tudjuk leszorítani őket, nem lehet rögzíteni… Megvan a parancsnoki papírod…?

Most azt mondom: szerencsére nincs…

Mázlista. Különben már holnap venném a kalapomat, és vihetnéd a hajót!

Azt már nem! – mondta vigyorogva az első tiszt.

Meggyesi kidugta fejét a rádióból.

Barba kérlek, most vettem a telexet Cavalcallitól, hogy Mr. Wong és két illető, bizonyos Mr. Higinio del Cid és Mr. Bruno Rios holnap érkezik. A római reptérről délután tizenhárom óra nulla-nullakor indul a gépük, kérlek szépen, és Pisából tizenhatkor hozzák át őket kocsival. Hogy úgy mondjam, elég hamar intézkedett. Nem gondolod, hogy ez megfelelő kiszolgálás egy ügynökség részéről?

Dugd fel a telexedet, és mindenkit Elemér! Tele van a hócipőm mindennel!

Jó, jó! Nem kell mindjárt a plafonon lenni! Én csak a munkámat végzem, kérlek szépen.

 

Március tizedikén délelőtt Csáki vizet tett fel forrni a tűzhelyre. Előkészítette a spagettit, hogy amint alkalmas lesz, beletegye. A tiszti szalonban Barabás és del Cid kávézgatott.

Nagyon remélem, hogy a szakértő átveszi a raktártetőket. Láthatta maga is, mennyit dolgoztak a matrózok, mindent megtettünk, amit lehetett.

Le a kalappal előttük – mondta del Cid. – Ha elmennek, beszámolok Mr. Francisnak arról, hogy milyen jó munkát végeztek.

Hangokat hallottak, Csóka és Szeghy jöttek a szalonba. Az első tiszt kezét dörzsölgette.

Ki gondolta volna, hogy így elromlik az idő. Hideg van… Maradt kávé? – ült le Szeghy.

Tölts magadnak – mutatta Barabás a termoszt. – Na, mi újság?

Megcsináltuk a vízpróbát, csak itt-ott ázunk be. Keresztben sehol, csak a raktár végében jön be némi víz. Többet nem tudunk tenni, igaz Csóka?

Hát ha megfeszülünk akkor se… Egy hete, reggel hattól sötétedésig dolgoztunk. Ha ez nem felel meg, akkor nincs mit tenni… – mondta a fedélzetmester.

Egy hónapig letartóztatva, te jó ég…! – nézte a plafont a parancsnok. – Régen hajózom, de ilyen még nem esett meg velem.

Egy csónak jön, parancsnok úr – szólt be a szalonba Vasutas.

Kimentek a járóhoz, és figyelték, amint négy férfi próbál átmászni. Mr. Cavalcallit már ismerték. Di Messina mint raktárellenőr mutatkozott be. Nyakigláb, szikár, deresedő hajú férfi volt. Két méternél is magasabb, így a raktárban körbefutó folyosó átjáróiban lehajtott fejjel kellett közlekednie. Összevont szemöldökkel vizsgálódott, amikor a raktártetőre locsolt víz becsurgott a két hátsó sarokba. – Hát parancsnok – kezdte, amikor a szemlét befejezte. – Egy útra kiadom a bizonyítványt, annak ellenére, hogy nem a legjobb állapotokat találtam. Egyben azonban biztos lehet. Ez a hajótest egy öt éves hajónak is a becsületére válna. Mondhatnám, hogy tökéletes. Kiváló minőségű acélból készült. A bordák se rozsdásodnak. Szerencséjük van. Ha nem volna ilyen jó, nem kapnák meg az aláírásomat. A kollégáim már végeztek?

Barabás savanyú arccal nézett a nyakigláb olaszra.

Amit mondott, az kétségtelenül jó hír. De a társai most feszítik keresztre Mr. Del Cidet a rádiós szobában. Bizony meg kell mondjam, hogy némi kívánni valót hagy maga után a rádiónk… – A parancsnok felállt. – Talán nézzük meg, mit csinálnak.

Jó hogy jön comandante2 – mondta az alacsonyabbik, aki barna overallban volt, és csavarhúzóval a kezében hadonászott. – A rádióbizonyítványt nem tudjuk kiadni. Nézze meg: a hajója nem felel meg az előírásoknak! Nincs közép- és rövidhullámú adó-vevőjük. A vészhelyzetben szükséges jeladó bója pedig nem működik…

Barabás belesápadt, mert erről fogalma se volt.

De van vele másik gond is: nem programozták át, és ha bajba jutnak, akkor a Kharon motorosnak a hívójelét sugározta volna, így a mentőcsapat nem magukat kereste volna. Mire a tévedés kiderül, addigra valószínűleg már késő lenne.

Barabás már izzadni kezdett. – Mr. Del Cid! Maguk azt mondták nekem, hogy minden rendben! Azt állította, hogy átprogramoztatta, és ki is próbálták, s erről hivatalos papírt adott a hajó átvételekor! – támadt a spanyolnak, amikor már a kabinjában voltak. – Van maguknak lelkiismerete? Egy hajó teljes személyzetét veszélyeztetik pár rongyos dollárért?

Del Cid nem válaszolt, de gondolatban kijavította a parancsnokot. Kétezer ötszáz dolláron osztozott azzal, aki a hamis számlát kiállította. De hát ebből Dimitriosznak is le kellett adnia…

A két olasz rádióspecialista lejött Barabáshoz. – Capitano – kezdte a barna overallos –, ha megvették a két rádiót, és az új automata vészjeladó bóját is, akkor azonnal megkapják a bizonyítványt. Mr. Del Cid bizonyára hamar intézkedik… Tudom a cégünket ajánlani – vette elő a névjegyét. – Tudja, jutányosan megszámítjuk, és be is szereljük mindegyik készüléket… – mondta, és kacsintott egyet.

A Sea Falcon március tizennegyedikén késő este indult el harminchárom nap után Marna di Carrara kikötőjéből.

 

Csibe nézd! Az ott Port Said – mutatta Kölesdi a távoli várost, amely a kékes párában alig látszott. Klára nem látott mást, mint egy-két magasabb épületet, és a hullámtörő gát végében levő világítótornyot. Körülöttük rengeteg hajó horgonyzott.

És ki lehet menni? Olyan klassz lenne egy igazi arab várost látni…

A legjobb lesz, ha minél előbb kivered a fejedből. Nem rakodni megyünk, csatornaátkelésre várakozunk… Lesz dolga mindenkinek éppen elég. Nem kijárásra való hely…

Pedig olyan szívesen vásároltam volna valami apróságot…

Lesz alkalmad rá… Bejönnek annyian, hogy csak kapkodod a fejed. Ha észreveszik, hogy asszony is van a hajón, akkor nem menekülhetünk, állandóan a nyakunkra járnak majd, hogy vásároljunk…

De kik, Peti?

Hát kik mások, mint az árusok. Többen lesznek, mint mi!

Klára és Kölesdi a felső hídon álltak. A harmadik tiszt örült, hogy vele van a felesége. Mennyivel érdekesebb lesz az átkelés, hogy van kinek mutogatni a sok látnivalót…

És sivatagot is látok majd…?

Persze hogy látsz, te kis csibe – ölelte át az asszonyát. – Most maradj itt, mennem kell a helyemre, nemsokára kikötünk. A pilot már felszállt – mondta, és lenézett a farfedélzetre.

Ott már mindenki készenlétben állt, Csáki ott ült a kötélcsörlő kapcsolójánál, és Vasutas is mellette téblábolt. Francia Róbertet is beosztották, aki erre rettentő büszke volt. Nagy István a konyhaajtóban állt és szendvicset majszolt.

Ha beszállt a révkalauz, akkor miért van még a csónakja a hajó mellett? És miért tülköl olyan veszettül? – kérdezte férjét Klára.

Kölesdi elnevette magát. – Cigarettára várnak. Úgy mondják, jár nekik… Nem is mennek el, amíg meg nem kapják!

Jár…? – kérdezte kikerekedett szemmel az asszony.

Ők így mondják. Ez a baksis. Azért, mert idehozták a révkalauzt.

Ez a dolguk, nem? Akkor miért kérnek még cigit is…?

Mert itt ez a szokás. Mindenki tartja a markát, lejmolnak, és ha nem kapják meg, akkor szemtelenek. Nekik ez a világ legtermészetesebb dolga. Lehet kikötőkapitány, pilot, vagy szemetes, mind követelőzik. És addig macerálják a parancsnokot vagy az első tisztet, amíg ki nem csikarnak valamit. Ha meg úgy adódik, hogy nincs cigaretta, akkor jöhet minden: dzsem, befőtt, sajt, halkonzerv, egy kiló cukor, akármi… A lényeg, hogy senki ne menjen el üres kézzel.

Kőrösi érdeklődve figyelte a szokatlan, keleti várost.

Azt mondják, olyan templomtorony Egerben is van… – mutatta Csókának a nemrég épült mecset minaretjét. A fedélzetmester csak hümmögött. A fiatalember megütközve figyelte a sok csónakot, amelyek rá se hederítettek a hajókra, keresztül-kasul szelték a csatornát. Közülük vagy négy már rájuk kötött, és az árusok macskaügyesen felmásztak a fedélzetre. Mire az elől manőverezők hátraértek, már teljes volt a zsibvásár. Mindenki üvöltözött. Szinte közelharcot vívtak. Aki elfoglalta helyét, azonnal a bazárja megnyitásán fáradozott. Kirakták a sok kartondoboz tartalmát, s minden arra haladót igyekeztek vásárlásra bírni. Rángatták, a füléhez hajoltak, beleüvöltöttek, vagy sejtelmes hangon mondták: „csak neked ilyen olcsó…”. Az arabokat Vasutas és Nagy István hasztalan igyekezett kizavarni a lakótérből. Akinek nem jutott hely a bejárat mellett, azok megszállták a folyosókat, legtöbben a szalonok közelében helyezkedtek el.

A chief kabinja előtt vagy hatan toporogtak. Mikor Szeghy lerobogott, egyszerre kezdtek el hadarni, kiabálni, és Kőrösi csak a cigaretta szót tudta kivenni. Szorosan körbevették, rángatták a karját, cibálták az ingét.

Nincs! – hárította el az első tiszt a rohamozókat.

De hát mi vettük el a kikötőköteleket – mondták felháborodottan, és élénk vitába bonyolódtak Szeghyvel.

És akkor mi van? – kérdezte a chief mérgesen. – Nincs cigaretta, és kész.

Kubik a kabinja előtt ácsorgott. Látta, amikor Barabás két kartonnal is adott az első tisztnek, hogy azt ossza szét közöttük.

Tudom, hogy kaptál szívnivalót a számukra… – mondta, és gondosan kerülte a cigaretta szót, mert azt mindenki érti.

Persze, de ha első szóra adok, akkor szemtelenebbek lesznek, és mindegyik két kartont akar. Így meg boldogok lesznek, ha egy-két dobozzal a kezükbe nyomok úgy fél óra múlva…

Az arabok mind be akartak nyomulni a kabinba Szeghy után. Ő azonban belülről kulcsra zárta az ajtót. Kis idő múlva megjelent kezében hat doboz cigarettával, és átadta.

De a parancsnok azt mondta, hogy egy-egy kartont adjon mindegyikünknek! – reklamált az angolul legjobban beszélő.

A captain azt mondta, hogy ne adjak semmit! – mondta a chief.

Két doboz fejenként… – kérte a szóvivő.

Nincs!

A csónakosok elsomfordáltak, bosszúsan karattyoltak. Az első tiszt visszaintette a vezetőjüket, és még három dobozzal adott. Az szélesen elvigyorodott. Zsebébe gyömöszkölte a csomagokat, és figyelte, látják-e a többiek? – Köszönöm chief – mondta megelégedetten. Amikor az egyik embere visszajött, maga tuszkolta ki.

Klára is az ajtó előtt álldogált. Úgy sejtette, hogy a nagy rohamnak vége. Legalább nyolc embert számolt meg, akik kijöttek a tiszti szalonból.

Mindegyiknél ott a cigi – vigyorgott a férje. – Hisz a zömük csak azért jön. Nincs semmi dolguk a hajón… Most már csak a csónakosok, az elektrikusok, a reflektorosok jönnek, de azok pofára esnek.

Miért?

Mert van szuezi fényszórónk.

És így nem tudnak átverni, mint engem a legutóbbi átkelésemnél – szólt közbe Szeghy, aki közben visszajött a kabinjához, és a zárral matatott.

Miért? Hogy tudták átvágni? Hiszen elég régen hajózik…!

Az biztos. De a leleményesség, tudja Klárika, határtalan, ha egy karton Marlboróról van szó. Már lezajlott minden, azt hittem, hogy nyugtunk lesz. Lehetett este tizenegy óra. Egyszer csak megjelenik egy szakadt kinézetü pasas. Egy papírt lobogtatott. „Chief, meghoztuk a szuezi reflektort” mondja. Kinézek, valóban ott egy bárka, rajta több, hatalmas lámpa, és egy apró, huszonöt kilós. Régebben csak a másfél tonnás, böhöm nagy világító eszközöket hoztak be. Vagy egy órás, kemény meló volt felhúzni, és az orrban függesztve rögzíteni. Tehát amikor emberünk azt javasolta, hogy ha egy karton cigit kap, akkor a kis reflektort adja a hajónak, örömmel nyúltam a szekrénybe. A jóember meg fogja magát, beszáll a bárkába, és mennek a következő hajóhoz. „Hát a reflektor?” kérdezem. „Majd éjjel hozzuk” volt a válasz. Éjjel kettőkor meg is jelent a vontató, amelyik széthordta a hajókra. Mondjam, hogy mindegyik a kicsi, a halogénlámpa volt? Aki megvágott, annak semmi köze se volt hozzájuk… Mondták is, hogy vigyázzunk, sok a csaló, de tenni persze senki nem tesz semmit. Ez beletartozik a játékba. Itt ilyenek… Valószínű, hogy hallgatólagosan támogatják is őket. Meg nyilván leadnak a hatóságoknak a baksisból, így mindenki jól jár.

Csak a hajó nem.

Az nekik is közömbös, de lényegében véve a tengerészeknek is. A tulajdonosok költsége. De ők nem garasoskodnak száz-kétszáz dolláron, ha minden rendben megy. Mert ha a helyiek nem kapnak semmit, akkor akadályozni tudják a hajót. Ez nem éri meg!

Ebben a pillanatban egy hajlott hátú öreg jelent meg a folyosón. Karján retikülöket hozott, kezében nagy sporttáska volt, abban hordta a butikja árukészletét. – Hol a chief? – kérdezte rekedt hangon.

Én vagyok, mi kell öreg? Cigi nincs!

De jó, hogy megtaláltalak…! – mondta kis emberke, és belenyúlt a táskájába. Kivett egy bőr, női pénztárcát. – Ez szuvenír a feleségednek – adta Szeghy kezébe, aki tanácstalanul forgatta. Ilyen trükkel még nem találkozott…

Nahát, milyen szerencséje van – irigykedett kicsit Klára. – Hozzád persze nem jönnek, hogy ajándékot hozzanak nekem… – mondta kedveskedve a férjének.

Az öreg újabb dolgokat kapott elő. – Ez a fiadnak ajándék – mondta, és egy randa, rongyból varrt, bugyirózsaszín tevét nyomott a meglepett tiszt kezébe.

De hát… – próbált tiltakozni.

Tedd csak el – mondta az öreg. – Gyere, menjünk a kabinodba.

Szeghy kinyitotta az ajtót, az emberke fürgén besurrant. Azonnal kipakolta táskája tartalmát az ágyra. Réztányérokat, retikülöket, pénztárcákat, papiruszra festett, rossz minőségű, képeknek nevezett mázolmányokat tett egymás mellé. – Vegyél chief, neked nagyon olcsón adom. Nézd, milyen szép ez a réztányér. – Lehalkította a hangját, körülnézett, mintha lett volna más is rajtuk kívül a kabinban. – Negyven dollár darabja. Jutányos vétel! Na…?

Öt dollár darabja – dobta le az ágyra Szeghy. Érdekelte a dolog. Ajándéknak jó lesz.

Harminc – volt a válasz.

Nyolc – alkudott az első tiszt.

Huszonöt – próbálkozott az árus.

Kösz öreg, nem kell. Drága.

Húsz.

Nem érted? Nem kell. Túl drágán árulsz. Láttam kint egy másik bazárt, ott csak húszra tartották.

Tizenöt – engedett újra az arab.

Húsz a kettő – vette fel Szeghy a tányérokat, és az ablak felé fordította.

Huszonöt – mondta az emberke.

Nézd meg itt! Hibás, látod? – mutatta az első tiszt. – Drága is, meg rossz minőségű…

Jól van, húsz a kettő – örült az üzletnek az eladó. – Vegyél még képeslapot is – teregette szét kártyaszerűen az ujja között.

Szeghy kifizette az árut. Az öreg minden összeszedett, és elköszönt.

Hé, figyelj eszma3, állj csak meg! És mi lesz a pénztárcával? Azt mondtad, szuvenír a feleségemnek!

Az ősz hajú arab nevetett. – Persze. Nagyon szép szuvenír. De meg kell ám venned! Mondtam én, hogy ingyen adom? – és betette maga mögött az ajtót.

Az első tiszt legyintett, és kiment. Látta, hogy az eladója már Jósikával megy fel a kabinba.

Igen szép pénztárca –, magyarázta a kápónak. – Szuvenír a feleségednek…

Kőrösi a folyosó falának támaszkodott, és elmerülten figyelte Francia Róbertet. A gépész egy földre terített szőnyeg előtt guggolt, és sorra vette a tárgyakat. Megforgatott egy elemlámpát, megvizsgált egy kis horgászreflektort, elemeket, kazettákat, bicskát, zoknit, női bugyit, Szűz Máriás szentképet, órát, fúrógépet, mindent kézbe vett. Az eladó reménykedve nézte, de Francia felállt és menni készült. Az arab megállította.

Öngyújtód nincs? – kérdezte Francia.

Már hogyne volna – mondta, és derékig elmerült egy kartondobozban. Egy maroknyi műanyag, filléres vacakot vett elő.

Öngyújtót kérdeztem, nem ezeket az ócskaságokat – fordított megvetően hátat.

Nagy István bejött. Magához intette Kőrösit. – Gyere Bákhót, vegyünk trikókat, mondtad, hogy akarsz… – Kivezette a felépítmény elé. Egy fiatalember fehérneműket, zoknikat, ingeket, rövid nadrágokat, és pólókat rendezett egy hosszú deszkán. A matrózok turkáltak, szétbontották, az eladó még segített is nekik. Nagy István kiválasztott hármat.

Mennyi?

Húsz dollár.

Végül háromért odaadta volna darabját, de Kőrösi lefitymálta.

Ez nem is igazi Lacoste!

Már hogyne lenne az? Hát hazudok én…? – kérdezte felháborodva a fiatalember. – Valódi – bizonygatta erősen. – Csak nektek jutányosan adom. De nehogy elmondjátok másnak!

De nekem Adidas kellene… – tette le a sajátjait Kőrösi.

Hát miért nem mondtad? – derült fel az eladó képe. A táskájában kotorászott és elővett néhány emblémát. – Tessék, ragaszd rá… – mondta vigyorogva. – Garantáltan eredeti…!

Miután kifizették, az eladó zacskóba rakta az árut, és felemelte az ujját. – Aztán a többieknek egy szót se! Megígértétek…!

Itt is úgy megy minden, mint a kisbákhóti piacon. A sok lengyel, meg kínai és a kreolbőrű egyének – mondta Kőrösi és Nagy Pistára sandított, aki elnevette magát –, a csillagokba viszik az árakat. Csak alkudni kell, és minden rendben van. De ezek legalább nem sopánkodnak, hogy milyen rosszul jártak…

Kéne venni egy elemlámpát, kazettákat, meg levélpapírt. – javasolta Nagy István.

Minek költöd a pénzedet hülyeségekre? Levélpapírt szerzünk. Már amennyi levelet mi írunk… Minek költekezni? Mert van pénzed? A trikó kellett. Azt jó hogy megvetted. De a többi…? – legyintett Kőrösi.

Egy fiú szaladt el mellettük. Talpa alatt csattogott a fedélzet. Egy újságpapírba burkolt csomagot vitt. Berobogott a lakótérbe. Kisvártatva előjött az az árus, aki Francia Róberttel próbált üzletet kötni.

Nem látták azt az embert, aki öngyújtókat keresett? – kérdezte Nagy Istvánt.

Ez csak a Robi lehet! Mindjárt megkeresem – mondta, és hamarosan együtt jöttek elő.

Na, mi újság, eszma? – kérdezte Francia.

Itt vannak az öngyújtók – mondta a barna bőrű férfi, és kibontotta a csomagot.

Francia füttyentett egyet, és közelebb hajolt, szakértő szemmel vizsgálgatta mindegyiket.

Elcseszte…! – mondta Kőrösi.

Miért? – kérdezte Nagy István.

Most látja az eszma úr, hogy érdekli, tetszik neki az az öngyújtó, és fizethet a Robi, mint a katonatiszt.

Azanyádat Bákhót! Mióta hajózol, hogy ilyen jól tudod a dörgést? Igazad van, tudod-e?

Hát így van ez a kisbákhóti piacon is… Meg nem kell ehhez sok ész! Én is így csinálnám! – aztán elvigyorodott és hozzátette: – tudod-e?

Francia kedvtelve nézegetett és válogatott.

Ezt a marhaságot! – dörmögött Kőrösi. – Most jól átverik… Mi a fenének egy zenélő öngyújtó? A fél dolláros is csak tűzgyújtásra jó, nem? Csak kidobja a sok drága dollárt…

Tíz óra után az árusok felszedelőzködtek. Vasutas komoran nézett utánuk.

Ezt a mocskot, amit maguk után hagynak… – morgott, és elment, hogy söprűt, lapátot és felmosórongyot hozzon.

A Port Saidból induló konvoj első hajója, egy konténeres óriás, hajnali kettőkor húzott el előttük. Rájuk három óra ötvenkor került sor. A Sea Falcon besorolt, s lassan a kikötőváros fényei elmaradtak mögöttük. Nagy István a kormány mögött állt, Szeghy a térképszobában matatott. A pilot egy kávéscsészével a kezében nézte a csatornát. A szuezi lámpa éles fénycsóvája vagy száz méterre bevilágította a sötét vizet. Mindkét oldalon lapos part között haladtak. A bal oldalon országút és vasúti sín kísérte a csatornát. Vonatfütty hangzott fel, és egy dízelmozdony vontatta szerelvény robogott el mellettük. Ablakai többnyire sötétek voltak, csak egy kettő világított. Jobbról megtört az égbolt sötétje, és világos csík jelezte, közeleg a napfelkelte.

Az első tiszt kijött a kormányállásba. Az országúttól nem messze egy települést látott, de bárhogy is törte a fejét, erre a falura nem emlékezett.

Pilot, mikor épült?

Nemrég. Tudja, elég sok az állástalan diplomás. Felépítették a takaros kis épületeket, mindegyikhez jókora föld is tartozik. Amelyik munkanélküli diplomás vállalja, hogy ideköltözik, az segélyt kap, földet, lakást, és gazdálkodhat. Ezer emberre tervezték, persze családostól. De alig pár lakásban laknak. Nem jönnek az emberek. Nem akarják a földet túrni. Azt mondják, jobb Kairóban állástalannak lenni, mint itt, távol mindentől, dolgozni.

A hajó orra kissé eltért a csatorna közepétől.

Tartsa az irányt! – szólt a pilot Nagy Pistának. Az előttük haladó hajó farlámpáját egyre kevésbé látták. Jóval gyorsabb volt náluk. A révkalauz belenézett a papírjaiba. – Chief, itt az áll, hogy tíz csomóval tudunk menni. Tegyék rá teljes sebességre.

Egy forgalomellenőrző pontnál haladtak el. A kis épület homlokzatán hatalmas kijelző mutatta, mikor haladt el az előző hajó. A pilot rádión beszélt velük. Az épület mellett egy munka nélküli vastraverz állt. Az elektronika korában már nem húzzák fel a vizuális jelzéseket…

Jó reggelt mindenkinek! – jött be Meggyesi a hídra. – Minden rendben?

Jelentem, ja…! – mondta az első tiszt.

A rádiós körbekémlelt, szemrevételezte a telepet.

Jártam erre gyakran az Egyiptom és Izrael közötti háború után. Itt, mindkét oldalon szögesdrót akadályok voltak, azokon a kis homokdombokon pedig géppuska állások – magyarázta.

Szerencsére ma már csak a gyerekek játszanak ott…

Igen… – mondta Meggyesi és megállt a mondókájában.

Fogadjunk Elemér – nevetett Szeghy –, nem tudod, hogy mondják angolul azt, hogy kérlek szépen…

A rádiós nagyon csúnyán nézett rá.

Délután egykor a felső hídon Klára és Kölesdi figyelték a tájat. A hajó éppen a Timsah-tó közepét célozta meg orrával. Jobbról egy strandra láttak, de csak felöltözött emberek sétáltak a homokon. A másik parton egy szuronyszerű valami meredt az égre.

A háborús emlékmű – mondta Kölesdi. – Az arab-izraeli háborúra emlékeztet.

Vesztes háborúnak emlékmű? – kérdezte csodálkozva Klára.

Ki ismeri a lelkivilágukat? És mindent meg lehet magyarázni, csak propaganda kérdése. Nálunk hány második világháborús emlékmű van? Csak a nevét kell jól megválasztani, mondjuk felszabadulási emlékmű, és máris lehet tapsoltatni… – magyarázta férje, de közben olyan vidámnak látszott, ami sehogy se illet a témához.

Mi van veled Peti? Olyan jó kedved van…

Csak nem baj?

Ugyan te! – ölelte át a nyakát Klára és egy puszit adott a férjének. – Most meddig maradunk horgonyon?

Addig, amíg a szemből jövő konvoj elhalad. – Kölesdi maga mögé nézett. – Látod, ott már jön is az első… Majd csodálkozol, ha ideér…

Miért?

Várd ki…

Amikor az első hajó a kitérőbe befordult, Klára a csónakosok bazárját nézegette a farfedélzeten. Nem volt sok minden, de ami kellhet egy tengerésznek, az megvolt. Szeghy ott guggolt, és válogatott. Kis idő múlva felállt, és Klára megrökönyödve vette észre, hogy az első tiszt négy tubus cipőtisztító folyadékot vásárolt.

Azt hittem chief, nincs fekete cipője…

Szeghy kissé zavartan nézett rá.

De van… Illetve majd veszek Indonéziában…

Akkor is, nem lesz egy kicsit sok? Olyan, mint a nagypapám. A nagyi leküldte, hogy vegyen mosószappant, egyszerre nyolccal jött haza.

Ne mondja Klárika! Ilyen volt a nagypapa…? – mondta kissé szórakozottan a chief. – Ez csak négy! – találta fel magát hirtelen, és gyorsan elsietett.

Csáki hívta fel a figyelmét a közeledő hajókra.

Nézze csak…

Klára megfordult. Az óriás autószállító szokatlanul magas oldala kiemelkedett a sivatagból. Nem láthatta a csatorna vizét, így olyan volt, mintha a földön úszna. Lassan elhaladt előttük, majd a következő, egy huszonöt ezer tonnás áruszállító siklott be a sivatag sárga homokjába. Klára szaladt a fényképezőgépért.

Náci bácsi! Tessék egy képet csinálni rólam…

Klatt, s a kép elkészült… De sajnos abban a pillanatban Francia Róbert a gép elé lépett. Egy köteg láncot vitt a vállán. Mikor Klárát észrevette, mintha zavarba jött volna, és igyekezet elsietni.

Robi, hova viszed? – állította meg az asszony hangja.

Csak ide, ni… – mutatott előre, aztán feltalálta magát. – Rakománykötözéshez kell – mondta.

Klára bevitte a kabinba a gépet. Mikor visszajött, a szakács éppen egy tálca tojással jött ki, és letette a napra.

Náci bácsi, megromlik a tojás, ha itt hagyja – mondta. Az öreg valahogy furcsán viselkedett.

Nem…, azaz hogy én… – dadogta, és felvette a tojásokat. Gyorsan beslisszolt. Klára csodálkozva nézte. Hát nem a konyhába viszi…? Ekkor nézett ki a férje. Elvigyorodott.

Gyere Csibém, mutatok valamit.

Klára bement utána, Csáki meg felkapta a tojásokat, és felment a hátsó lépcsőn, és meg se állt a kéményig. De Klára ezt már nem látta. A férje valami emlékművet mutatott a csatorna partján, egy fáraó ült előtte. Később a raktártetőn sétált, s amikor előre tévedt, Csóka és Nagy Pista valamit fúrt-faragott. Egy padfélét eszkábáltak.

Mit csináltok?

Semmi különös – mondta egy kicsit zavartan a fedélzetmester. – Dolgozunk… – aztán, mint akinek jó ötlete támad, gyorsan magyarázni kezdte: – Tudod pupabulit szervezünk, csütörtökre….

Klára nem értette, hiszen épp elég ülőalkalmatosság volt hátul, mindenki le tud ülni, ha akar. Azt se értette, hogy Vasutas mit csinál. A fiatalember egy kenderkötelet egyforma hosszúra vagdalt, és szálaira bontotta. Olyan volt, mintha egy hatalmas gombolyag kóc lenne. Érdekes. Ő meg hátat fordított a nőnek, amikor észrevette, hogy figyeli. Kőrösit nem látta.

Jóska merre van? – kérdezte Csókától aki megint zavartan válaszolt.

Lent a lakótérben, a fürdőt festi.

Klára nem értette, mi van a fedélzetiekkel. Olyan furcsák… Úgy döntött, megkeresi a deck-boyt, hátha tud valami magyarázatot. Az alsó lakótérben meg is találta.

Mit történik itt ma? Csókáék és a többiek is, olyan furcsák…

Mit tudom én…? Nekem is feltűnt. Kettőkor azt mondja Csóka: „na, Bákhót, ma délután a fürdőt fested!”, érted? A fürdőt mondta. Itt, a rekkenő hőségben bent kell dolgoznom, a többiek meg kint. De még a festékért se engedett el. Pistikával hozatta hátra. Szólj majd, ha kész leszel, mondja, és előrevisszük.. Már azt kezdem hinni, hogy tábornok vagyok, és szárnysegédet tettek mellém… Na, mindegy!

Klára elindult a hídra. Meggyesi kabinjának ajtaja nyitva volt.

Hogy van, Elemér? – köszönt be. A rádiós valamit írt, s amint meghallotta a nő hangját, sietve lefordította a nagy ív papírt.

Köszönöm Klárika, megvagyok. Dolgozom, látja?

Meg szabad nézni?

Meggyesi elvörösödött. Zavarában kijött az ajtó elé. A háta mögé nyúlva zárta be az ajtót.

Jaj, látja elfelejtettem, hogy dolgom van a hídon. – És hogy hihetőbbé tegye mindezt, megtoldotta egy cifra káromkodással: – A macska rúgja meg!

1 secondo — (olasz, itt:) második tiszt

2 comandante — parancsnok (olasz)

3 eszma — valami olyasmit jelent arabul, hogy „nézd csak, figyelj ide”, de a magyar tengerészek eszmának szólítnak minden arabot akinek nem tudják a nevét

Bonzsúr Indonézia - 17

Dóra és Gabi nyolckor keltek. Bekapták a reggelit, és visszamentek a szobába. A lány leheveredett az ágyra, és bekapcsolta a rádiót. Híreket mondtak. Addig tekergette az állomáskeresőt, amíg zenét fogott.

 Tök jó ez a muzsika, igaz anyu? – kiabált nagyot, hogy a fürdőszobában is hallani lehessen. Dóra nem válaszolt, a vízcsobogás elnyomta a kislány hangját. Gabi újságot vett fel, és belelapozott. Pár percig forgatta, majd ledobta. Felpattant az ágyról, és körbeugrálta a kis szobát. Nem volt meggyőződve arról, hogy ezt kell erre a zenére táncolni, de mit számít az? Odasasszézott a fürdőszoba ajtóhoz, és benyitott.

 Nahát anyu! Mit csinálsz? Az az én rúzsom…

 És? Nem használhatom…?

 Azt hittem, csak a halvány árnyalatokat szereted… – megvonta a vállát, és kiment. Azért, hogy az anyja a szemceruzáját, és az arcfestékét is használta, nem szólt. Még örült is. Dóra, amióta férje meghalt, kissé elhanyagolta magát. Kerülte az embereket, főleg a férfiak társaságát. Gabi biztos volt benne, hogy még örült is, hogy vele mehet Görögországba, és a pár nap szabadsága alatt nem kell otthon lennie…

 Gyere, siessünk, mert elkésünk – jött ki Dóra frissen a fürdőből.

 Ugyan anyu, hiszen bőven van időnk. És ha kicsit késünk, akkor is megvár Elemér bácsi.

 És mi van, ha nem, mert siet…? Nem egyedül lesz, ők dolgoznak!

 Tuti, hogy vár rád… És meg lesz lepve, ahogy elnézlek…

 Ne dumálj annyit, induljunk.

Siettek, mintha az utolsó vonatot lekésnék, és fél tízkor már ott álltak a gyorsvasút épülete előtt Pireuszban.

 Na, látod, hogy hamar jöttünk…

 Inkább hamarabb, mint később… – volt a válasz. Dóra nyújtogatta nyakát, ágaskodott, szinte minden férfiban, aki a kikötő irányából jött Elemért vélte felfedezni. Tíz óra ötkor Gabi gonoszkodva megjegyezte:

 Na, Elemér bácsi se egy kimondott király… Ami a pontosságot illeti…

Fél tizenegykor Dóra dühös lett.

 Hát a bolondját járatta velem… Ezt nem bocsátom meg neki, soha….

Délben elküldte Gabit, hogy hozzon a közeli kis büféből két gyrost.

 Megéheztem, de nem akarok elmenni… Biztosan közbejött valami halaszthatatlan dolog…

Gabi meghozta a birkával és salátával töltött lepényeket. Szótlanul ettek. A kislány szomorú volt, mert az anyját letörtnek látta.

 Gyere kislányom, elmehetünk. Már biztosan nem jön… – mondta Dóra. – El nem tudom képzelni, mi történt. Remélem, nem esett baja…

Céltalanul kószáltak egész délután. Gabi nem ellenkezett, mindenhova kísérte az anyját, és igyekezett felvidítani. Kísérletei rendre kudarcot vallottak. Korán visszamentek a szállodába. A vacsorát szótlanul ették meg, és felmentek a szobába. Gabi bekapcsolta a tévét. Dóra az ágyon feküdt, a menyezetet bámulta.

 Tudod anyu, ha Elemér bácsi itt lenne, most adnék neki egy puszit…

Dóra kesernyésen elmosolyodott.

 Ugyan miért? Hogy hiába vártuk és elrontotta a napunkat?

 Azért, amit most mondtál – ült le az anyja mellé.

Dóra felkönyökölt. – Ezt nem értem… – csodálkozott halkan.

 Ez az első nap, anyu…

 Milyen első nap? Nem beszélnél világosabban?

 Ma még nem emlegetted aput. Ez az első alkalom, hogy nem beszéltél róla, amióta nincs velünk…

 És ennek örülsz?

 Igen. Nehogy azt hidd, hogy nekem nem hiányzik… De meghalt, és ezen nem tudunk változtatni. Azóta minden férfit kerülsz. Nem jársz társaságba. Emészted magad. Eltűnt az én vidám anyukám. Most se vagy valami szívderítő látvány, de legalább nem utána sóhajtozol. Nekem az apu jobban hiányzik, mint neked. Ne, ne szólj közbe…! Nem akarlak megbántani, de te csak a férjedet vesztetted el, de én az apámat. Soha nem tudom pótolni őt. Mert mi történik, ha elváltatok volna? Egy másik férfit választottál volna, de nekem ő nem az apám lett volna. Ha elvittetek volna a világ másik végére, én akkor is utána vágytam volna, miatta szomorkodtam volna, míg boldogan élhettél volna a második férfjeddel… Lehet, hogy én csak egy buta gyerek vagyok, de igyekeztem minél előbb túltenni magam rajta. Nekem hamarabb sikerült mint neked. Soha nem felejtem el, mert az apját az ember nem felejtheti el. De egy férjet pótolni lehet, még akkor is, ha olyan nagyszerű ember volt mint apu. És te most nagyon egyedül vagy. Elemér bácsinak azt mondtad, hogy túl vagy rajta… Magadnak nem hazudhatsz, bár ez nem olyan hazugság, mint a többi. Ez inkább csak önámítás… Szükséged van egy társra… Lehet, hogy Elemér bácsi nem az igazi, de akkor is… El tudta felejtetni veled aput, legalább egy napra. És ezért mindenképpen puszit érdemel. És nemcsak tőlem… Tudod mit, anyu? Megszerzem neked a címét, és akkor otthon összehozlak vele…

 Bolond vagy te lány!

 Te szoktad mondani, hogy a bolondoknak sokszor igazuk van – mondta Gabi.

 

Marina di Carrara kikötője fölött mintha garázda óriások küzdöttek volna. A városka mögött húzódó hegyekből nagy darabokat szakítottak ki a mesebeli harcosok. Már messziről látni a vakító fehér foltokat, a márványbányák okozta, sohase gyógyuló sebeket. A derült égen fehér fátyolként apró bárányfelhők vonultak, de annyi erejük nem volt, hogy a nap tüzével megbirkózzanak. A napsugarak bevilágították a jachtkikötőt, a megannyi fehér árboc, mint hegyes fogpiszkáló sorakozott a móló mellett. Mögötte egy templomtorony magasodott. A kikötő hosszú mólója után, ameddig a La Speziát övező dombok nem kanyarodtak le a partra, homokos strand húzódott. Néhány panzió kerthelyisége a strandra nyílott, de a székek az asztalok tetejére fordítva aludták téli álmukat. A tarkabarka napernyőket még nem hordták ki a raktárakból. A kikötőben több autódaru dolgozott. Egy kisebb hajó fölé szállítószalagot gördítettek, és teherautók hordták a carrarai bányákból a márványzúzalékot.

A Sea Falcon mellett márványtömbök sorakoztak. Oldaluk egyenesre vágva, ha megcsiszolják, kiadják fantasztikus erezetüket. Amint az autódaru felemelt egyet, egy férfi bejegyezte az írómappájába a tömb számát, majd a rádiójához hajolt, és meghallgatta a darust, aki a beépített mérleg kijelzőjéről leolvasta a hatalmas kocka súlyát.

 Látja chief – fordult Szeghyhez –, eddig ez a legnagyobb. Több mint harmincegy tonna! – és csettintett a nyelvével.

Az első tiszt nemigen figyelte, hogy mit mond a rakományszámláló. Kölesdi és Klára tűnt fel a hajójáró mellett, Meggyesi követte őket. Szeghy nem volt szolgálatban, Kubik felügyelte a berakást, az első tisztet csak kellemes délutáni napsütés csalogatta a partra. Közben magától értetődően a munkát is szemmel tartotta. Péntek délután lévén hamarosan befejezik a műszakot, és csak hétfő reggel érkezik meg a sárgasisakos, narancsszínű munkaruhás rakodásvezető az embereivel. Kicsit bosszankodott magában. Ebédnél megbeszélték, hogy négyesben sétálni mennek. És lám, elfelejtkezett róla. Biztosan nem találták, ezért úgy döntöttek, hogy hármasban indulnak el.

 Attila, nem jössz ki? – hallotta a rádiós hangját. Kölesdi és Klára felemelt kézzel integettek. – Ha akarod, megvárhatunk…

 Ugyan már, menjetek csak! Kötve hiszem, hogy nem találkoznánk össze valahol. Nemsokára utánatok megyek. Mondjuk… – megállt a mondat közben és megvakarta az állát. – Mondjuk ahol a tenger áldozatainak az emlékműve van, a sarkon egy hangulatos bárt láttam. Mit szólsz hozzá?

 Oké, de Csibe pizzát szeretne enni.

 Azt is lehet. Tudod hol a Pizzeria della Mamma…?

 Az a kis családias étterem a kikötőkapuval szembeni kis utcában? – Kölesdi látta, hogy a chief bólint. – Rendben, akkor ott találkozunk. Az időpont nem számít…

Miután mindhárman eltűntek a kikötőkapuhoz vezető úton, Szeghy bóklászott még egy sort a parton. Elsétált a két hellyel előttük álló, siralmasan rozsdás hajóig. Fellelkesedett, amint felismerte. Ilyenen kezdett, valamikor a hetvenes évek elején. Az úgynevezett norvég típusú hajó most orosz lobogót viselt. Magyar építésű, és eredetileg a skandináv ország megrendelésre szállították. Nagyon jó kis hajó volt új korában. Még jégben is biztonságosan lehetett vele hajózni. Több mint kétszázat gyártottak belőle Budapesten, de a sors úgy hozta, hogy a zömük a Szovjetunióba került háborús kártérítésként. – Nekünk alig hat jutott – morogta bosszúsan. Persze akkor, Magyarországon, mint a kelet-európai étteremben mindenki, balalajka muzsikára táncolt, és ami a zenekarnak kellett, azt vitték… Vagy a prímás, vagy a főpincér szállította… Elsétált mellette, felidézte deck-boy korát, amikor a fekete-tengeri kikötőket és a Kelet-Mediterránt járták. Szegény hajó… Pedig csak egy kis festék és zsír kellene, no meg némi drótkötél, és szorgos matrózok. Máris nem hajótemetőbe való látványt nyújtana. Visszament a hajójához. Felsietett a kabinjába. Sötétkék kordbársony nadrágot vett fel és a kék-fekete kockás, vastag inget. Még felsietett Barabáshoz, hogy bejelentse a távozását.

A kikötőkapu után, amint kiért a Viareggióba vezető főútra, ijedten ugrott hátra. – A vadmarhája…! – kiáltott fel, amikor a gyalogátkelőnél egy sárga sportkocsi majdnem elütötte. A pirosban száguldott át. Odament a lemezbolt kirakata elé, és megbámulta a választékot. A legújabb diszkózene nem érdekelte, a menő együttesek albumai se dobogtatták meg a szívét. Valami kellemes, hangulatos, igazi olasz népzenét azonban szívesen vett volna.

A trafik kirakatánál szintén lecövekelt. Úgy határozott, hogy bemegy, és megnézi az újságokat. Végül mégse azt vett, hanem három telefonkártyát dugott a tárcájába a fizetés után. A földszintes Pizzeria della Mamma épülete három– és négyemeletesek között szerénykedett.

Az ajtónyitásra Klára felkapta a fejét.

 Kellemes pizzát mindenkinek… – ült le Szeghy az asztalhoz.

 Egy sört, chifem? – kérdezte Meggyesi.

 Jöhet, kérlek szépen – fogadta el a meghívást. Meggyesi leadta a rendelést.

 Milyen pizzát hozhatok? – kérdezte a kiszolgáló. – Van gombás, sonkás, négy évszak, capricciosa… – sorolta a választékot.

Szeghy felemelte a kezét.

 Quattro formaggi? – kérdezte. – Tudja amióta egyszer Velencében megkóstoltam, azóta mindig a négy sajtost keresem.

 Megcsinálnánk, de csak háromféle van…

 Akkor kérem, és negyedik helyett sonkát tegyenek rá, ha lehet.

 Miért ne…? – kérdezte a hölgy, és elment.

Kölesdi a gazdasági tiszthez fordult. Meggyesi éppen a jól kézreálló söröskorsót töltötte fel.

 Haragszik még az öreg?

 Ha Nácira gondolsz, akkor szent a béke, kérlek szépen. Amikor megbeszéltük a dolgot, akkor rájöttünk, hogy a részemről félreértés történt. Ugyanis mindegyik szigetelt helyiségnek belülről nyithatónak kell lennie, mint az közismert. A húsosban levő kallantyú letörött. Biztonsági előírás, a vészcsengő is, pontosan azért, hogy az ilyen balesetek elkerülhetők legyenek. Namármost, ezután a malőr után derült ki, hogy nem működött…

 A malőr után Csáki egy hétig tüsszögött, állandóan zsebkendővel járt… – vetette közbe Klára.

 Na, igen. De azt is tudni kell, hogy ennek a csengőnek a karbantartása az elektrikus dolga, kérlek szépen. És utána is legalább háromszor kellett szólni Tatainak, míg végre méltóztatott megjavítani.

 De csak akkor, amikor Barabás is kiverte a balhét – jegyezte meg Szeghy.

 Így most már nagyokat nevetünk, s a dolgoknak a humoros oldala került előtérbe – magyarázta Meggyesi. – Nem haragszunk egymásra…

 Elemér, megmondanád, hogy neked mi okod lett volna haragudni?

 Hát momentán erre nemlegesen kell válaszolnom. Mondhatnám úgy is, hogy mivel Náci volt a sértett fél, már nem haragszik…

 Egy kis helyet kérek – hozta a hatalmas tálcát a felszolgáló.

 Ezt már szeretem! – mondta Kölesdi. – Az ilyen helyen megjön az ember étvágya, ha látja amint a szakács ügyesen pörgeti a tésztát. Csorog a nyálam, amikor megszórja a minden földi jót oregánóval… Nincs is párja a kemencében sült pizzának!

 De csakis annak, amelyik fatüzelésüben készült! – emelte fel az ujját Meggyesi.

 Csak ne lenne ilyen kemény a tésztája… – savanykodott Szeghy. – A tiétek is kopogós…?

 Sajnos – húzta el a száját Klára. Felemelte a recés élű kést, és megkocogtatta a pizza szélét. – Halljátok…?

 Hát én úgy emlékszem, hogy régebben más volt… Ebbe alig tudom beleszúrni a villát – morgolódott az első tiszt. – Pedig amit kértem, azt mindent rátettek… A lényeggel nincs is semmi baj, de a tésztája… A tied négy évszak, ugye? – kérdezte Meggyesit.

 Pontosan. Hogy úgy mondjam, kérlek szépen, telibe találtál chiefem…

Egymásra néztek, és egyszerre mondták: – Az enyémnek jobb a tésztája… – Ezen mindenki derült.

 Nem is tudtam, hogy ennyien tudnak főzni a hajón. És még hogy siránkoztak, amikor megsérült Berényi… – mosolygott Klára.

 A jó pizzát nem főzni kell, Klárika! – méltatlankodott Meggyesi. Majd elkezdte magyarázni, hogyan is csinálja: – Én például csakis hámozott paradicsommal készítem.

 Én meg télen, ha nem jutok hozzá a piacon, akkor egy saját találmányú sugót, azaz öntetet kenek a tésztára – magyarázta Szeghy. – Jobb mint a bolti pizzaszósz… Megdinsztelem a hagymát apróra vágott kolozsvári szalonna zsírján, ebbe teszem a paradicsompürét, és felengedem csontlevessel. Oregánót, borsot és sót teszek hozzá, és egy kicsit hagyom a levét besűrűsödni… Ez kerül a tésztára, és csak ezután hintem meg a rávalókkal.

 És milyen sajtot teszel rá? – érdeklődött Meggyesi. – Én kérlek szépen, egy különleges öntetet kreáltam. Rokfortot kikeverek tejföllel, és azzal locsolom meg!

 Ez ízlés dolga. Azt mondják az olaszok, hogy pizza annyiféle van, ahány háziasszony…

 Úgy látom témánál vagyunk – mosolygott Klára. – Szeret főzni, chief?

 Hát van annál jobb kikapcsolódás? Imádok! Az étrendet nap mint nap kitalálni meghagyom az asszonynak. Tudja Klárika, én borzasztóan utálok takarítani. Ezért ha vendégeket várunk, akkor az asszony suvikszol, fényesít, takarít. Megsúgom magának, nem tudom olyan szépen rendbetenni a lakást, de örömmel megyek a konyhába, s olyan vacsorákat rittyentek a vendégeknek, hogy csuda. Persze én is veszem meg a hozzávalót. A feleségem legtöbbször csak csodálkozik, amikor megkérdi, mi lesz a menü? A vendégeket használom kísérleti nyúlnak. Előveszem a szakácskönyvet, kinézek belőle egy ízletes receptet, s azt készítem el. A látvány is fontos, hogy néz ki az elkészült étel! Erre is adok…

 Az nem kunszt, hiszen olyan fotókkal illusztrálják manapság a szakácskönyveket, hogy csuda… – jegyezte meg Klára.

 Ha azt hiszi, hogy az mérvadó, téved. Az étel mindig egészen más, amikor elkészül, mint a műteremben elkészített fotón látszik. Az se rossz, nem mondom, de egészen más a terített asztalon. A lakásban, emberek között… A magazinokban hiányzik az ember, a környezet, és így egészen másra számítanak sokan. Nekem nincs rá szükségem, persze sosem árt, ha van. De ha elolvasom a receptet, akkor látom magam előtt a gőzölgő tálat, az ínyemen érzem a bepácolt hús ízét, a fűszerek illata az orromban van.

 Lehet, hogy szakácsnak kellett volna mennie…?

 Nem! Állandóan főzni nem szeretnék. Nálam ez olyan, mint az íróknál az írás. Ha jön az ihlet, alkotok valami különlegeset. Ha megrendelik, mint egy újságcikket, akkor főzök egy jót. De ha minden nap főznöm kellene, úgy érezném magam mint egy írói vénával megáldott kiskatona a bevonulás után: – Igen? Maga regényeket ír…? – csodálkozik az őrmester. – Na, ne mondja…! Akkor jó lesz századírnoknak!

 Azt hiszem, pontosan értem mire gondolsz – mondta Kölesdi.

 És aki szeret főzni, az szereti is a hasát – simogatta meg sajátját az első tiszt.

 És szeret külföldön vendéglőbe járni –, mondta Meggyesi. – Igaz? – fordult Szeghyhez.

 De még mennyire! Nagyon szeretem a spanyol és az olasz konyhát. Szívesen járok Görögországba…

 De chief! Úgy láttam, illetve hallottam a beszélgetésekből, hogy nem nagyon népszerű a hajón az, ami görög… – csodálkozott Klára.

Az első tiszt felemelte az ujját:

 Álljon meg a menet, Klárika! Valamit nagyon, de nagyon félreértett. Hogyne szeretnénk Görögországba járni? Szép ország, kedvesek az emberek. Csoda jól lehet nyaralni, kellemes a klíma, kell-e ennél több? Maga, amit a hajón tapasztalhatott, az a hajózásban fellelhető görög üzleti szemlélet ócsárlása. Mert miről is van szó? Görögöt mindenütt talál a nagyvilágban. A hajózási bizniszben talán a legtöbbet. Az összefonódások, a korrupció, az egymás zsebére dolgozás azonban biztosan máshol is megvan, nemcsak náluk. De ez kit érdekelne, ha az ostor nem a hajón csattanna? Valamilyen alkatrész kell? A görög felújítottat hoz be, új árat számol, és kiderül, hogy nem jó a mérete… Ha tarját rendel, oldalast kap, karaj árban. A tartós tej szavatossága lejár két hét múlva… Persze mi csak számlákat írunk alá, s az indulás előtt behozott árut vissza se tudjuk küldeni, mert jobb a „van” dagadó például, mint a „nincs” sertéscomb… Kénytelen kelletlen átvesszük. A haszon, a tisztességtelen is, meg a kenőpénz az ő zsebükbe vándorol. Az is kap, aki az üzletet hozza. Az is zsebreteszi a százalékot, aki megrendelte. S a hajótulajdonos fizet, mint a katonatiszt… Ha maga üzletelne, akkor nem a honfitársát keresné bárhol a nagyvilágban? Dehogynem. És együtt vágnák meg azokat, akiknek nincs módjukban védekezni. Mert mi teljesen ki vagyunk szolgáltatva… Mindez csupán azt jelenti, hogy nem szeretünk üzleti kapcsolatban lenni velük. Semmi mást! Szívesen barátkozom görögökkel, csak ne kelljen semmit aláírni…

Klára nem figyelt az utolsó mondatokra. A helyiség forgalmát figyelte. A kemencével egyvonalban húzódott egy pult, ott készítették azon frissiben a pizzákat. De nemcsak az ülővendégeket szolgálták ki, hanem szívesen látták azokat is, akik a vacsorát nem helyben fogyasztották. Lapos kis műanyag tálcákba helyezték óvatosan, lefedték egy másikkal, s Pizzeria della Mamma feliratú selyempapírba burkolták az egészet. Persze a vendéglősnek is kijárt egy-két jó, lelket melengető, megjegyzés. Megdicsérték a múltkoriban hazavitt gombást, most pedig calzoni után érdeklődtek. Itt nem kérhet olyat a törzsvevő, amit meg ne kapna. Hamarosan tűzbe vetették az ovális lapáttal, s pár perc múlva már hozták a félbehajtott, és pirosra sült tésztát. Szeghy szájában összefutott a nyál, ha arra gondolt, hogy milyen finom is a benne levő töltelék. A paradicsom gőze átpárolja belülről, a faparázs megpirítja kívülről. Már éppen arra gondolt, hogy venni kéne egyet, s bevinni a hajóra, de aztán letett róla. Búsan a hasára nézett, és felrémlett előtte a gyorsan pörgő mérleg számlapja, amint a százast is túlhaladja. Úgy döntött, hogy erős marad. És különben is, Náci tepertős pogácsát csinált ebédre, előrelátó volt, és elspájzolt magának néhány darabot… A mérleget esetleg kiviszi a fürdőbe, amíg el nem fogy…

Kölesdi fizetett, majd elszámolnak. Felszedelőzködtek. Mielőtt kinyitották volna az ajtót, egy öregurat szolgáltak ki a pultnál. A tálcájába reszketős tésztát tettek. A vékonyka lapok között töltelék, darált hús, többféle sajt remegett. A tetejére is ráolvadt, s ínycsiklandozó illattal töltötte meg a levegőt. Szeghy nyelt egy hatalmasat.

 Csak nem éhes, chief? – nevetett Klára.

 Azannya, lasagna…! – mondta Szeghy sóvárgó szemmel, és úgy döntött, hogy vasárnap este itt a helye.

 

Kedd reggel az első tiszt gondterhelten ücsörgött egy kikötőbakon, és cigarettázott. Vasárnap este nem ment ki a pizzeriába. Délután felhívta a családot. Otthon minden rendben, ez megnyugtatta. Később nem érezte jól magát, megfájdult a feje, náthás is lett, inkább a kabint választotta.

Most minden oka megvolt a fejfájásra de szerencsére nem kínozta. Más miatt volt nehéz helyzetben. Álmos volt. Szúrt a szeme, egész éjjel fent volt. Egy szemhunyásnyit se aludt. Előző este befejezték a berakást, elmentek a munkások, ők nekiláttak a raktárcsukásnak. Illetve csak akartak, mert megállt a tudomány… A szelvények kerekei beszorultak a vezetősínek közé. Próbálkoztak mindennel, de nem ment. A végső kétségbeesésükben azt találták ki, hogy láncos emelővel helyrehúzzák őket. Egész éjjel dolgoztak, a matrózok is, de a tisztek is. Felválta húzták a láncot, míg a beszorult szelvények milliméternyit is alig mozdultak. Most reggel nyolc volt, és hétkor a révkalauz elment. Barabás természetesen visszautasította, hogy nyitott raktárakkal induljon. Pár szóval vázolta is a helyzetet. A pilot megértette, csak azért méltatlankodott, hogy miért nem értesítették korábban. Most itt állnak megfürödve, és várják, hogy az ügynök visszaérjen.

A parton mozgolódást látott. Vagy nyolc tíz ember sétálva közeledett. A vezetőjük egy alacsony, fehér egyenruhás férfi volt. Szeghy eldobta a cigarettát, sarkával eltaposta, és felbandukolt a barbához.

 Jönnek… – mondta, de nem túl lelkesen.

 Az ügynök? – kérdezte a parancsnok.

 Nem, sajnos… Ahogy látom, a kikötőkapitány és a sleppje.

 Ajaj!

 Lemegyek fogadom őket.

 Sok szerencsét. Semmit ne mondj nekik, csak amire rákérdeznek. De akkor az igazat…

A népes küldöttség már a járón jött fel, amikor Szeghy is odaért.

 Buon giorno – köszöntötte a fehér egyenruhás férfit.

 Buongiovanni, kikötőkapitány. Ismerje meg a helyettesemet – mutatta be a mellette álló alacsony, testes férfit, akit inkább jólszituált gyárosnak nézett volna az első tiszt, mint a tengeri hajókat ismerő szakembernek. A sötét öltönyhöz csokornyakkendőt viselt, és szája közepéről hatalmas szivar döfött a levegőbe. – Hallottuk a pilottól, mi a gondjuk – mondta. – Megnézhetnénk?

Szeghy odavezette őket, és kérésükre elmagyarázta a helyzetet. A raktártetők nem ülnek be a helyükre, véleménye szerint a hajótest deformálódott, a raktárak oldalai behorpadtak, keskenyebb lett. Az urak hajolgattak, nézelődtek, bólogattak. Mindent megszakértettek, és élénken tárgyaltak egymás között. Majd felmentek Barabáshoz.

Konyakkal koccintottak, kedélyesen megbeszélték a helyzetet. Buongiovanni úr igen megértőnek mutatkozott.

 Hogyne parancsnok – mondta –, tökéletesen igaza van. Nem szabad ilyen állapotban kimenni a kikötőből. Nagyon helyesen tette!

Csáki kávét hozott. Cukortartót helyezett az asztalra, egy dobozban tejet is. Az olaszok itták a kávét, beszélgettek egymás között, majd néha a parancsnokhoz fordultak némi felvilágosításért, hol az első tiszthez.

 Lehet, hogy nem lesz botrány belőle? – kérdezte Szeghy reménykedve, Barabástól.

 Jó lenne. Minden azon múlik, hogy mikorra sikerül azt az átkozott raktárt lecsukni. Bárcsak itt lenne már az ügynök.

 De Cavalcalli azt mondta, hogy ma vadászni megy! Akkor meg várhatunk rá… – mondta Kubik, mert ő is bejött a parancsnok szalonjába.

A kikötőkapitány és kísérete felállt. Szívélyesen elbúcsúztak, és Buongiovanni egy utolsó kérdést tett fel: – Parancsnok, van útlevele?

 Hogyne lenne… – ütközött meg Barabás.

 Akkor, ha lenne szíves, és átadná… És a hajó lajstromozási okmányát is kérem –, és még négy bizonyítványt felsorolt, amit meg akart kapni.

Barabás rosszat sejtve adta át az iratokat.

 Igazán köszönöm parancsnok. Ezeket most elviszem. Ha a hajója tengerálló lesz, ráadásul mindezt regiszteri bizonyítvánnyal tanúsítja, akkor ezeket az okmányokat visszaadom. Jó munkát, és köszönjük a vendéglátást.

 Pali, kísérd le az urakat – legyintett Barabás, és Szeghyhez fordult: – Attila, szerinted mikor megyünk el?

Az első tiszt széttárta karját, és felvonta a vállát.

 Mindig is szerettem benned, hogy ilyen pontos válaszokat tudsz adni…

Bonzsúr Indonézia - 16

 A hétszentségit! – káromkodott Barabás, amikor bement a rádiószobába, és letépte a telexet. Jobbnál jobb rakományokat találnak!

 Mi a baj? – kérdezte Kölesdi, és közelebb ment.

 Lengyelországba kell mennünk kénért, Konstancába szól a rakomány.

 A fene se látott ilyet! – méltatlankodott Kölesdi. – Hát nem konténeres hajóra jöttünk? Hát nem a Távol-Keletre megyünk? Most megkerülhetjük Európát, ráadásul télen. Kiesünk a cipőnkből…

 Na, mindegy. Pali, gyűjtsd ki a térképeket, tudni akarom, hogy melyik hiányzik, s add meg a távolságot. Péter – fordult a harmadik tiszthez – te pedig keresd ki, hogy milyen kategóriába tartozik a kénpor.

 Hogy mit keressek ki…?

 Amit kértem. A kénpor veszélyes rakomány. Tudni akarom, mit ír róla a kézikönyv…

Kölesdi értetlenül nézett a parancsnokra. Mit akar tőle? Mit nézzen meg? Rémlett, hogy tanultak valamit, de még sose volt a kezében a kézikönyv. Hirtelen feltalálta magát.

 Lent van a kabinodban, tudod, a polcodon tartod a többi fontos könyvvel.

Barabás meghökkenve nézett rá. – Arra a nagy, piros kötetre gondolsz?

Kölesdi megnyugodott. A veszélyes rakományoknak biztosan vörös a kötése. – Igen, arra – mondta szinte ellentmondást nem tűrő hangon.

 Hát kedves Kölesdi úr… – kezdte a barba, és a tiszt érezte, hogy baj van. – Nem ártana, ha időnként a szakkönyveket kézbe venné. Az a kötet a polcomon a Világ kikötőinek a leírása. A veszélyes áruk kézikönyvének minden kötete, és a kiegészítések ott vannak a feje melletti polcon… Ha lesz egy kis ideje, akkor talán kérném a kénről szóló információkat. De ha képtelen megoldani ezt az igen nehéz feladatot, Kubik biztosan szívesen segít…

 Dögölj meg – gondolta Kölesdi, és levette a könyvet a polcról.

 

A kikötőkapunál Meggyesi még nem látott semmi különösebbet. Gondolataiba mélyedve baktatott a hajóhoz.

Kedves nő ez a Dóra, gondolta. Emlékeztette egy régi ismerősére. No, nem a volt menyasszonyára, mert ha valaki hasonlított rá a bemutatott hölgyek közül, akkor azt nagy ívben elkerülte. Több barátja megpróbálta kelepcébe csalni, és fondorlatos módon nőkkel ismertették meg. De ő átlátott a szitán, nem hagyta magát behálózni. Néha szívesen beült volna az aranykalitkába, de akkor őt nem hívták… Így aztán egyedül maradt. Jól elvolt magában. Szép a háromszobás lakása, nem is lakótelepen, hanem egy csendes belvárosi mellékutcában, távol a villamostól, de annyira mégis közel, hogy a közlekedés ne legyen gond. A berendezése se hagy kívánni valót maga után. Jól megvolt feleség nélkül. Az öregségről nem akart tudomást venni. „Majd akkor kellene egy asszony…” mondogatták a barátai. Lehet, hogy igazuk van, de ebben a kérdésben struccpolitikát folytatott.

Dóra nem néz ki rosszul. Elmosolyodott. Kőrösinek persze nem tetszene, mert filigrán asszonyka, és majdnem olyan magas mint ő. És az arca is kedves – emlékezett örömmel. – Mennyi idős lehet? – morfondírozott magában. Ezt persze nem illett volna megkérdeznie, de holnap délelőtt majd csak kiszedi belőle! Gabriella is szimpatikus, már-már örült annak, hogy az ő révén ismerkedett meg Dórával. Végül csak egy kedves kislány… Szókimondó, mint a gyerekek általában… És biztosan furcsán festhet az öltözékében. Annak viszont örült, hogy az asszony nem tett rá megjegyzést… Az fájt volna! El kellene kérni a címüket. Most erre nem volt alkalom, de ha kijönnek vásárolni, akkor mindenképpen szerét ejti. Csak azért, hogy küldhessen egy-két képeslapot. Igen, ezt mondja majd, és ez igaz is, mert biztosan megteszi. A következő kikötők mindegyikéből felad egyet. Így otthon megkeresheti. Elmosolyodott, megelégedett az ötletével.

Amikor a siló mellé ért, megdöbbent. A Sea Falcon teljesen kiemelkedett a vízből. A rakodóberendezés szívócsöve az égre meredt. A hajó raktárai csukva. Munkások sehol. A hajó orrában egy lyukat vett észre, ahonnan vékony sugárban spriccelt a víz. Már tele is töltötték a ballaszttankokat… Bár ez nem volt nagy kunszt, mert majdnem tele tankokkal érkeztek.

 Ezt kirakták! – hasított bele a felismerés. Megszaporázta lépteit. Felsietett. Gyanús volt, hogy a szokásos biztonsági háló nem volt a lépcső alatt. Pedig arra határozottan emlékezett, hogy amikor kiment, akkor még ott volt.

 Igyekezz Elemér – hallotta a fentről, a hídról. Felnézett. Barabás látta meg a rádióst, és áthajolva a korláton még kezével is integetett. – Már csak a pilotra várunk, és indulunk!

 Hát ez hogy lehet? – kérdezte volna, de aztán mégse tette nevetségessé magát. Tudta ő azt nagyon jól! A rakomány, meg se kottyant a szívócsöveknek. Nem tellett bele négy óra, és üresek voltak. Bejött a hajó, kirakták, elmehet.

 Dóra! – nyilallt bele a felismerés. – Mi lesz most? Nem kérdezte meg a címét, nem tud róla semmit, mindent holnapra hagyott, és holnap nincs! Legalább is kettejük számára. A hajó elmegy, a kedves asszony és Gabriella hiába ácsorognak majd a gyorsvasút végállomásánál. Azt hiszik, hogy átverte őket. Ne adj’ Isten, szélhámos! Nem, ezt nem hihetik, mert semmi olyat nem tett, ami erre utalna. Ő talpig becsületes. Ez köztudott róla. – Jézusmária! – majdnem felkiáltott. – A pénz! – a zsebéhez nyúlt, ott volt az ötvenes bankó. Hirtelen meleg lett. Kiverte a víz, elsápadt.

 Mi a baj Elemér? – nézett rá Kölesdi meglepve, amint észrevette, hogy a rádiós zsebkendő után kotorászik, és megtörli gyöngyöző homlokát.

 Nem, semmi… – makogta falfehéren.

 Rosszul vagy? – kérdezte a harmadik tiszt.

 Bizonyos értelemben igen, de ezen sajnos senki nem tud segíteni.

Az történt ugyanis, hogy amikor fizetésre került a sor, dollárral fizetett a vendéglőben. Dóra erre elkezdett panaszkodni, hogy sajnos van egy olyan ötvenesük, amit sehol se akarnak beváltani. Meg is mutatta. Mivel ismerte a pénzeket, megnyugtatta, hogy ez jó. Felajánlotta, hogy kicseréli. Majd valamelyik vásárlásnál elsüti… Persze nem akarta ő eltenni, de Dóra rátukmálta.

 Így legalább biztos, hogy holnap ott lesz az állomáson! – mondta kedvesen, és ő zsebre tette a pénzt. És most elmennek, a Jóisten se mossa le róla, hogy átvágta őket. Lehet, hogy emiatt kell előbb hazamennie a két szerencsétlen nőnek, mint ahogy lejár a szabadságuk… Rettenetes! Leverten ment be a kabinba, csak Barabás hangjára tért magához, amikor kormányozni hívta. Ez az ő kötelessége manőver közben.

A sötétben nem kellett tapogatóznia, megtalálta helyét a villanykormány-kerék mögött. A szemközti falon, az ablak felett a kormánylapát szögét jelző műszer nem világított. Odament, és beállította úgy, hogy jól láthassa, de mégse legyen túlságosan erős a fénye.

 De hallgatag vagy ma este – mondta Barabás.

 Hajnal van – mondta morózusan.

A parancsnok nem firtatta tovább, hogy mi a baja? Fel alá járkált a hídon szokása szerint. Amint a pilot belépett egy csapásra megváltozott minden. Parancsszavak röpködtek, a hordozható adó-vevő recsegett, hangosan üvöltött a révkalauz nyakában levő is. Amikor Meggyesi kormányvezényszót hallott, automatikusan visszamondta, és végrehajtotta.

 Milyen jó lett volna találkozni velük –, fűzte tovább a gondolatait. – A vásárlás után elmehettek volna valahova, a két matróz úgyis behozza az árut… Érdekes, Meggyesi Gabriellának hívják a kislányt. Mintha az ő lánya lenne…

 Elemér! – csattant a barba hangja. – Miért nem figyelsz? „Kormányt középre” volt a vezényszó.

Ijedten tekerte vissza kereket. – Egy kicsit elméláztam – mentegetőzött.

 Ne manőver közben – ripakodott rá mérgesen Barabás. És mivel látta, hogy Meggyesi a szívére veszi, hozzá tette: – a macska rúgja meg!

 A macska rúgja meg! – válaszolta volna a rádiós, de idejében rájött, hogy nem vezényszót hallott. – Telex nem érkezett? – kérdezte, amikor Barabás egyik alkalommal berontott a hídra, de válasz nélkül átment, és a másik oldalon hajolt ki a mellvéden. Meggyesinek eszébe jutott, hogy este és éjjel rakták ki őket, tehát nemigen jöhetett hír a berakó kikötőről.

A pilot hamarosan kiszállt. Megérkezett Nagy István is, hogy átvegye a kormányt. Meggyesi bemondta a kormányzott irányt, és bement a kuckójába. Felkapcsolta a kis asztali lámpát, és elkezdett rendezkedni. Eközben újra gondolta az estét. – Mit is mondott Dóra, amikor a stadion előtt száguldott a vasút? – Sajnos, nem emlékezett. Pedig arról beszélt, hogy esetleg valami állásajánlat bejöhet. Ha odafigyelt, vagy rákérdezett volna, akkor talán még meg is találhatná… Amikor gondolatban a pénz átvételéhez ért, nagyon kényelmetlenül érezte magát. Most nincs módjában visszaadni. És arra se volt elképzelése, hol keresse meg Dórát. Pedig de jó lenne…! Esetleg telefonálhatna egy barátjának, hogy érdeklődjön az utazási irodáknál? Olyan sok van belőlük, rá se kérdezett a cég nevére, hát hogyan találná meg? Nagyon közvetlen teremtés az asszony, indokolta magának, bár tudta, hogy ez az érv nem teljesen fedi a valóságot.

Elégedetten nézett körül. Minden a helyén. A dossziék katonás rendben a polcon, a rádiós táblázatok, segédkönyvek sarkosan a komputer mellett. Az órára nézett. Negyed négy volt. Lekapcsolta a villanyt, és nyitva hagyta az ajtót. Éjszaka az ügyeletes tisztek tartják szemmel a telexet.

Már majdnem leért a lépcsőn, amikor Kubik utána szólt. – Elemér, a nyomtató dolgozik…

 Ilyenkor? Ki lehet? – jött vissza Meggyesi. A készülékhez ment, és letépte a lapot. Elolvasta. Aztán átnyújtotta a második tisztnek. – Megváltozott az utunk. Már megint… Marina di Carrarába megyünk. Márványt viszünk Indonéziába. Azonnali választ várnak, hogy mennyit tudunk berakni? Megyek megnézem a barbát… Talán le se feküdt még. És Attila is kell, mert ez az ő házi feladata lesz, hogy kiszámolja a rakományt. Szingapúrból jött – tette hozzá, majd az órára nézve számolt egy kicsit. – Ott most negyed kilenc van, dolgoznak, logikus, hogy minket se hagynak aludni.

 Milyen jó, hogy már leadtuk a kénre vonatkozó táviratot… – mondta Kubik.

 Milyen kénre…? – csodálkozott Meggyesi.

 Ja, te nem is tudtad, hogy mi Lengyelbe indultunk kénporért, hogy Konstancán kirakjuk? Utazol mint a koffer, kedves Elemér…

Meggyesi nem sokat pihent reggelig. Mire leadták a választáviratokat, majdnem hat óra volt. Akkor eligazította Csákit, és visszavonult. Máskor nem ezt tette volna, hanem újult erővel veti bele magát a napi munkába. Ráadásul hamarosan itt a hó vége, leltározni kellene. – Majd… –, gondolta, és lefeküdt. Nehezen aludt el. Karját a feje alá tette és a sötétséget bámulta. Háromnegyed hétkor hallotta, hogy nyílik Jósika ajtaja. Mikor becsukta, Meggyesi már elaludt.

Mire felriadt, már dél is elmúlt. Gyorsan rendbehozta magát, és lesietett a konyhába. Csáki a leveses fazekat mosogatta, és közben fütyörészett. – Jó reggelt főnök! – köszöntötte Meggyesit. – Valami baj van? Nem voltál se reggelinél, se az ebédnél! Nem hiszed el, mindezek ellenére nem volt semmi megoldhatatlan probléma…

 Oké – volt a kurta válasz.

 De mi bajod Elemér? Nekem ne próbáld bemesélni, hogy minden a legnagyobb rendben. Elég régóta ismerjük egymást, hogy tudjam.

Meggyesi elmesélte az este történetét. Csak úgy ömlött belőle a szó. Csáki elégedetten látta, hogy beszéd közben főnöke újra a régi kezd lenni. Az elbeszélés közben már gesztikulált, aztán elkezdte róni a köröket a mosogató és az ajtó között. Végül megállt a szakács előtt, megfogta fehér kabátgombját, és miközben csavargatta, közel hajolva magyarázta: – Na, most mondd meg, kérlek szépen, hogy lehettem ilyen málé? Ahelyett, hogy azt mondtam volna Dórának, hogy másnap adja csak oda a kopott dollárt, hát zsebrevágtam, és most itt van! Mit csinál pénz nélkül? Szegények…!

Csáki kivette a gombját Meggyesi kezéből, és zsebre tette. – Idefigyelj főnök! Hadd mondjak neked valamit. Én, hasonló esetben, ha egy nehezen beváltható dollárom van, akkor azt leírom, és ha sikerült elsütnöm valahol, akkor azt nyereségnek fogom fel. Érted eddig?

 Nem teljesen, de csak folytasd nyugodtan, kérlek szépen. Minden bizonnyal a végére kitisztul a mondanivalód…

 Szóval én azt mondom, hogy ha ez a Nóra…

 Dóra! – csattant fel Meggyesi.

 Jó, jó, nem kell azért mindjárt leharapni a fejem… Végül is csak egy egyszerű ismeretség, soha többet nem látod…

Az igazság ilyen nyers kimondása kicsit szíven ütötte a rádióst. Igaza lehet vajon Nácinak? Valóban nem látja a kedves asszonyt…?

 Szóval szerintem, amikor azt mondta, hogy kevés a pénzük, akkor ezt azért mondta, mert az ötvenessel már nem számolt…

 Igazad van! – vidult fel a rádiós. – Nácikám, te rájöttél az igazságra… Ez csak így lehetett. Igen! Beosztotta a pénzét még indulás előtt. Valószínűleg költségvetést csinálhatott, napra lebontva, kiszámolta pontosan mire mennyit költhet.

 Lap alján részösszeg, áthozat, új oldal, nyitóösszeg… – cukkolta a szakács. Meggyesi észre se vette.

 És amikor Athénben konstatálta, hogy az egyik bankjegyét nem váltják be, akkor sztornírozta az aktuális költségvetést, és újat készített. De ez már csak alacsonyabb szintű ellátásra volt elegendő. Hogy úgy mondjam, kedves Náci, összébb kellett húzniuk a nadrágszíjat. Ez csak így történhetett kérlek szépen. Azt hiszem, fején találtad a szöget! A macska rúgja meg, hogy én erre nem jöttem rá!

 Látod, jó az öreg a háznál.

Meggyesi vidám arccal felelt: – Ebben igazat adok neked! Nos kedves Náci, ennek örömére, azt hiszem…

 Iszunk egy ouzót? – kérdezte Csáki örvendezve.

 Nem! – emelte fel Meggyesi a mutatóujját. – Lemegyünk a kambúzába, és elkezdünk leltározni! Na, mit szólsz…?

 Hogy talán este kellett volna az elméletemet elővezetni. Akkor éjjel nem aludnánk, mert most csak a délutáni pihenésem idejére találtál hasznos programot. Na, megyek és felveszem a pufajkámat. Hideg van a húsosban.

Mindketten elmentek a kabinjukba, hogy felkészüljenek a nemszeretem munkára. Csáki készült el előbb. Levette a vasajtóról a lakatot, és körülnézett. Hát nem végeznek egyhamar. Szerencsére. Ez azt jelenti, hogy van élelem bőven. Néhány kartont elrakott az útból, párat áthelyezett, hogy minden együtt legyen, mire Meggyesi leérkezik. De hiába tett-vett, a főnöke sehol. Felment, hogy utánanézzen. Kopognia nem kellett, mert a kabin ajtaja nyitva volt, csak a sötétzöld függöny volt behúzva. Félrehajtotta, és megütközve nézett a gazdasági tisztre.

A mosdó előtt állt, fél arcán szappanhab. A borotvát a levegőben tartotta, mint ceruzáját szokta, ha segítség kellett a kiselőadásához. Mosolygott. A tükörbe bámult, de Csáki látta, hogy végtelenbe akkomodált tekintete valami mást figyel…

 Hm…, Elemér…, biztos vagy benne, hogy a fagyasztott marhahús kedvéért meg kell borotválkoznod?

 Tessék…? – riadt fel. – Hogy mit…? – kérdezte. – De csak nem gondolod, hogy ilyen borostásan megyek…? Ja, nem a városba készülök… Menj csak le, mindjárt ott vagyok én is.

 Inkább itt kint, a folyosón megvárlak – felelte a szakács a biztonság kedvéért. – A befőtteket és a teasüteményes dobozokat már összeraktam, hogy együtt legyenek – mondta.

 Jaj, milyen figyelmetlen voltam! – szólt Meggyesi. – Látod, desszertet nem rendeltem, pedig a jó vacsorához hozzátartozik, nem?

 De – mondta Csáki belenyugodva. – Az egyik karton van csak megbontva, azt kell leszámolni. A cseresznyést…

A rádiós átszellemülten mosolygott.

 Nem cseresznyés, te…! – és kedveskedve megfenyegette az ujjával Csákit. – Mondtam, hogy Meggyesinek hívják a kislányt is.

 Aranyos…

 Nagyon! És milyen bőbeszédű… Ha valamit elkezd, akkor nem lehet másról beszélni vele!

 Na, ne mondd! Ki hinné, hogy vannak ilyenek…? Talán ha lemennénk…

 Lement a toalettre, mert az alagsorban volt, és amikor visszajött, a megkezdett mondatot ott folytatta, ahol abbahagyta… Hallottál már ilyet?

Csáki nem válaszolt, nehogy Meggyesinek valami eszébe jusson a válaszáról.

 Rögvest kész vagyok, és kezdhetjük – nézett ki újfent a rádiós.

 De hát ugyanolyan szappanos vagy, mint amikor benéztem.

 De! – csattant Meggyesi hangja. – Volt szappan a toalettben! Meg is jegyezte, hogy milyen tiszta…

Végre lementek. A száraztésztákkal hamar végeztek. Utána a konzerveket vették sorra. Löncshús száztíz darab, írta fel Meggyesi. Csáki egy dobozban matatott, és közben halkan számolt. Felnézett, és látta, hogy a gazdasági tiszt még mindig a tegnap esténél tart. Begurult, lecsapta a kartont.

 Na, idefigyel főnököm! Itt van kétszázhatvan doboz szardínia. De ha most azt kezded ecsetelni, hogy Dóra is elment a klotyóra, és talált vécépapírt, akkor olyat teszek, hogy magam is megbánom.

 Nyugi, ő nem volt, csak én, de ezzel nem kívánlak traktálni, kérlek szépen.

A húsosban a kartonokkal kezdtek. A szakács számolt, a főnöke írta.

 Nos, hány darab, kedves Náci? – kérdezte Meggyesi.

Csáki a fejét vakargatta. Ha most azt mondja, hogy csirke, akkor Gabriella kerül terítékre. Ha tyúkot, akkor Dóra nevében háborodik fel. Feltalálta magát.

 Tizenkét karton baromfi.

 Kacsa…?

 Nem!

 Pulyka?

 Izé, broiler! – vágta ki magát a szakács.

 Érdekes, melegvíz volt a toalettben, de boilert nem láttam…

 Na, most már menj a francba – csapta le a kezében lévő kartont Csáki. – Idefigyelj Elemér, most kávéidő van, menjünk fel, és beszéld ki magad a srácoknak, utána folytassuk, jó?

 Rendben – volt a válasz. Meggyesi fement a szalonba. Csóka és a három matróz akkor jöttek be.

 Te Elemér, úgy hallottuk, hogy volt valami kalandod az este! – mondta fedélzetmester, vesztére, mert a rádiós azonnal belefogott, hogy aprólékosan elmeséljen mindent. Gesztikulált, magyarázott, senki nem jutott szóhoz tőle. Háromnegyed négykor otthagyták a szalonban. Meggyesi nem esett kétségbe. Felment Barabáshoz, és őt is szóval tartotta. Mondta, mondta, be nem állt a szája. A parancsnok, vigyorogva hallgatta.

 Na, Elemér, neked nem jött jól, hogy ilyen gyorsan eljöttünk igaz?

 Mi tagadás, kérlek szépen. És a nagyobbik baj az, hogy most nem tudom, mit csináljak. Nincs valami jól hasznosítható ötleted? Muszáj megtalálnom Dórát. Tudod, az ötvenes miatt.

 Ez csak természetes. Az ötvenest, azt vissza kell adni…!

 Nos…?

 Most csak egy ötletem van.

 Halljuk! – reménykedett Meggyesi.

 Menjünk vacsorázni… – hűtötte le a parancsnok. – Fél hat már jóval elmúlt. Az öreg Náci biztosan türelmetlenül vár a kajával.

 Zöldborsófőzelék lesz, tükörtojással… – mondta fejből a menüt a gazdasági tiszt. Engedelmesen követte Barabást. A tiszti szalonban a szolgálat kivételével mindenki az asztalnál ült. Jósika mérges volt. Ő negyed hatkor szokott enni, és még mindig tiszta volt a tányérja.

 Hol a szakács? – kérdezte mérgesen. – Elemér, miért nem figyelsz az embereidre? Nem fogadható el, hogy ilyenkor elkujtorogjon.

 Nem kujtorog, kérlek szépen. Ha nincs a konyhában, akkor a kabinjában kell lennie. Engedd meg, hogy szíves tudomásodra hozzam, délután van a pihenőideje, s minden bizonnyal elaludt. Mindjárt előkerítem.

 Hát az igencsak jó lesz – hallotta a gúnyos megjegyzést. Meggyesi benyitott a szakácshoz.

 Náci! – szólt hangosan, a biztonság kedvéért. Senki nem válaszolt. Talán a legénységi szalonban beszélget. – A kakas csípje meg! – mérgelődött. Mi lehet olyan fontos, hogy a vacsoráról megfeledkezett? – Náci! Miért nem osztod a kaját? – lépett be.

 Ezt szeretnénk mi is tudni! – méltatlankodott Francia.

 Nincs itt? – nézett körül meglepve Meggyesi. – Talán a Jóska gyereknél lesz… – mondta, mert Kőrösit nem látta.

 Megyek megnézem – állt fel Nagy István. Benyitott a matróz kabinjába, de csalódott arccal jött ki. – Nincs… – tárta szét a karját. A biztonság kedvéért Meggyesi benyitott a kambúzába is: – Náci! – szólt, s mivel nem hallott választ, becsukta az ajtót, és felment a tiszti szalonba. – Barba, nem találjuk! Nincs a kabinjában, a kambúzában se, nem tudom, hol keressük.

 Na, ne szórakozzatok! – lett dühös Barabás. – Azonnal megkeresni! – adta ki az ukázt.

Szeghy lekiabált a legénységibe. Morogva szedelőzködtek, méltatlankodtak, hogy mit képzel a Náci bácsi…? Módszeresen végigjárták a lakóteret. Minden kabinba benyitottak. Csóka hirtelen homlokára csapott.

 Gyerekek, a klotyót megnézte valaki?

 Hát persze – lélegzett fel Meggyesi, aki a kutatást vezette. – Ott kell lennie. Láttam, amint a leltár közben megdézsmálta a mazsolát, lehet, hogy meghajtotta…

De Csákit ott se találták. Ekkor már mindenki ideges lett. Barabás elrendelte, hogy a fedélzetet a matrózok, a gépházat a gépészek kutassák át. Már senki se humorizált. Szeghy óvatosan megkockáztatta:

 Csak nem esett vízbe…?

 Ne fesd az ördögöt a falra! – hárította el még a gondolatát is a parancsnok. De azért nem hagyta a gondolat nyugodni. Meg kell keresni a vén bolondot. Azt latolgatta, hogy mennyi ideig bírhatja a vízben.

 Öreg, hány fokos a tengervíz? – kérdezte Jósikát.

 Tizenhárom – hallotta a cseppet se megnyugtató választ. – Attila, derítsd ki, ki látta utoljára! Tudni akarom, hogy mennyit kell visszamennünk, ha meg akarjuk találni! – mondta, miután visszaszállingóztak az emberek a sikertelen keresésből.

 Én kérlek szépen fél háromkor még beszéltem vele – közölte a gazdasági tiszt. Barabás úgy döntött, hogy a tizennégy órás pozícióig mennek vissza. Meggyesit felrendelte a kormányhoz. Minden tisztet a hídra küldött, az orrba matrózokat állított, a szuezi lámpát is felkapcsolták. A hajó orra előtt mindent észre kell venniük… A felső hídon felgyulladt a kereső reflektor, Kubikot küldte fel, hogy a fedélzetmesterrel pásztázzák a környéket, és erősen figyeljenek. Kölesdi az Aldis lámpa, egy erős fényű kézi reflektor fénycsóvájával kereste a szakácsot.

 Elemér, most nagyon pontosan tartsd az irányt. Muszáj azon az úton visszamennünk, amelyiken jöttünk.

 Ezt mondanod se kellett volna kérlek szépen, magától értetődik. Gondolod, hogy esetleg valami bánata lehetett az öreg Nácinak…?

Barabás furcsán nézett rá. – Tudod Elemér, ezt nemigen tudom róla elképzelni.

 Megmondom őszintén, én se. Amikor a húsosban beszélgettünk, még teljesen normálisnak látszott…

 Hát miért ne látszott volna annak?

 Esetleg valami lelki… – próbálta magyarázni Meggyesi.

Barabás hirtelen megmerevedett. – Mit mondtál az előbb…? – kérdezte fagyosan.

Meggyesi ijedten válaszolta. – Hát esetleg valami lelki…, izé…, pszichés defektus…

 Nem – emelte meg a hangját a parancsnok. – Ez előtt! Előtte miről beszéltél?

 Már nem is tudom kérlek szépen… – dadogta a rádiós.

 Attila, Nagy István, Jósika! Gyertek azonnal – hívta a parancsnok az embereket. – Te itt maradsz a kormánynál!

A parancsnok lerohant. Mindenki utána. Futólépésben ment, most senki nem nevetett a furcsa járásán. Kinyitotta a kambúzát. Felkapcsolta a villanyt. Odament a húsos ajtajához, elforgatta a súlyos kallantyút és kinyitotta. Csáki ott volt. Megrökönyödve bámulták. Az öreg egy sarokban ült, fejét zúzmara borította, és vacogott, hogy csak úgy csattogott a foga. A pufajka deres volt. Kezét zsebre dugta. Lábán a bakancs kikötve. A földön egy trikó hevert.

 Segítsetek… – suttogta –, nem tudok felállni!

Odasiettek, és a hóna alá nyúlva felemelték. Óvatosan segítették. A lábát alig tudta kinyújtani. Felvitték a kabinjába.

 Szedjétek le róla a ruhát, és vigyétek a mosdóba. Zuhany alá kell tenni, és engedjétek rá a hideg vizet. Fokozatosan emeljétek a hőmérsékletét.

 Kösz barba… – rebegte alig hallhatóan Csáki.

 Attila, fújd le a keresést, és álljatok vissza az eredeti irányba. A rádiós pedig jöjjön le! – mondta vészjósló hangon. Az első tiszt elment. Hamarosan megérkezett Meggyesi.

 Hallom megkerült ez a csibész…! – mondta vidáman. – Már kezdtem miattad aggódni – mondta a szakácsnak, aki már egy szál alsónadrágban állt, és a lábát próbálta mozgatni.

 Akkor aggódtál volna, amikor rámcsuktad a húsos ajtaját, te habókos gyerek! Majdnem megfagytam miattad.

 Nem vagyok gyerek! Elmúltam negyvennégy… – mondta sértődötten Meggyesi.

 Elemér! Nagyon szeretném, ha végre visszajönnél a hajóra. Felejtsd el Pireuszt, és vedd tudomásul, hogy itt vagyunk. Nincs több szórakozottság. Világos?

Bonzsúr Indonézia - 15

Vakítóan kék volt az Égei-tenger enyhén hullámzó vize. Még az alig fél méteres hullámok is hátulról jöttek, segítették a haladást. A láthatóság is igen jó volt, a horizont közelében már látták Szuniont, pedig jó huszonöt mérföldet kellett még megtenni. Kubik tette a dolgát, figyelte a forgalmat. Egy hajó jött ki az öbölből, egy pedig Kea szigete mellett éppen most fordult be. Kint állt a híd sarkában, és a mellvéden támaszkodott. Meggyesi lépett mellé. Ő is megtámasztotta a könyöklőt, aztán bizakodva fordult a második tiszthez.

– Te érkezel?

– A első tiszt. Mi lesz a vacsora?

– Körömpörkölt. Adok hozzá sört is! – húzta ki magát büszkén a gazdasági tiszt.

– Kötve hiszem.

– Hogyhogy, kérlek szépen? Csak nem kételkedsz a szavamban? Náci már be is hűtötte…

– Ezt nem is mondtam. De vacsorára manőver lesz… – sütötte el az ősrégi viccet Kubik.

– Még jó, hogy mondod, utasítom majd a szakácsot, hogy tartsa melegen a vacsorát.

– Így jó lesz… Négy körül hívjuk fel a kikötőt.

– Remek. Meg kell mondjam, hogy nagy várakozással nézek az itt tartózkodásunk elé. Mint tudod, már elkészítettem a koncepciómat, hogy mikor, mit vásárolok be az élelmezés számára.

– Azt hittem, a hajónak vásárolsz – vigyorgott a második tiszt, de látva Meggyesi szemrehányó tekintetét, többet nem szólt.

– De mivel régi tengerész vagyok, gondoltam mindenre! – folytatta a beszámolóját. – Előfordulhat ugyanis, az a mindenki számára meglepő eset, hogy hamarabb végzünk, mint ahogy a parancsnok számít. Tudod, ő öt nap kirakásra gondol. De nekem mindent figyelembe kell vennem, ezért egy három napos programot is összeállítottam. Persze ez feszített lesz, de én a lehetetlen szót nem ismerem… A holnapi nap a pireuszi piacon talál, ez mindkét tervemben így szerepel…

Ám a kikötőtől azt az utasítást kapták, hogy horgonyozzanak le, és figyeljék a rádiót, s ha fogadják a hajót, idejében megtudják.

– Hát most mondjátok meg…! – szólította fel a rádiós a tiszteket.

Szeghy és Kubik a híd két oldalán álldogáltak, és Meggyesi hol az egyikőjüknek magyarázott, hol a másikhoz fordult. De nem mondták meg… Kíváncsian várták, hogy mire is vár választ…? Az első tiszt váltani jött fel, Kubik még nem ment le.

– Na, ugye szóhoz se tudtok jutni? Nem is csodálom! Ki hallott már olyat, hogy egyszerűen azt mondja az ügynökség, hogy nem tudja, mikor megyünk be?

– Azt hiszem, hogy most egészen véletlenül nincs igazad – mondta Szeghy kötözködő hangsúllyal. – Végül is megtudtuk, hogy több hajó jött össze, mind gabonával megrakottan várakozik. Valami tőzsdei manipuláció lehet mögötte. Felhalmozzák a gabonát, vagy ki tudja mi történik? Egy biztos, nem esünk kétségbe. Vizünk van, akár két hétre is. Kajánk van, akár két hónapra is…

– Ötvennyolc napra, hogy pontosak legyünk – adta meg a korrekt adatot a gazdasági tiszt.

– Tehát mit idegeskedjünk…? Elvagyunk, mint a befőtt a polcon, nem?

– De kérlek szépen, mi lesz…? – makogott tétován Meggyesi.

Aznap nem mentek be a kikötőbe. A következő napot is horgonyon töltötték. Hiába nézték vágyakozva a várost, a horgonyzóhelyen várakoztak egész héten. Az élet ilyenkor is megszokott medrében megy.

Csak Klára volt ideges. Nagyon ment volna már a városba… Milyen szép is lesz, ha Péterrel az Akropoliszon egymásba karolva sétálnak! A Nemzeti Múzeumot is megnézik, s az Agóra is izgatta a fantáziáját… Azt már tudta, hogy gyorsvasút jár be a fővárosba. Beülnek egy hangulatos kisvendéglőbe. Elhatározta, hogy megkóstolja a jó édes számoszi borokat, azok az igazi kontyalávalók. Mennyi érdekes élmény várja, csak mennének már be!

Meggyesi is beletörődött, hogy a vásárlásait bizonytalan időre el kell halasztania. Azért minden alkalommal izgatottan leste a komputer nyomtatóját, mit ír ki a lassan letekeredő papírhengerre? Éppen szokott helyén üldögélt, és ceruzájának végét rágta, miközben a rádióban meghallotta, hogy őket hívják.

– Sea Falcon, Sea Falcon, itt a pilot…

– Pali, hallod…? Minket hívnak! – kiabált a második tisztnek, aki már válaszolt is.

A manőver simán ment. A hajó mellett ott magasodott a siló szürke betontömbje. Amikor a hatósági vizsgálat befejeződött, Meggyesi a parancsnokhoz fordult.

– Barba, én most kimennék, és szemrevételezném a piacot, hogy holnap célirányosan, és legkisebb időveszteség nélkül bevásárolhassunk…

– De csak azután, ha kiosztottad a partralépési engedélyeket – adta kezébe Barabás a kis paksamétát.

Meggyesi elvonult, precízen elvégezte a rábízott feladatot. Fürdés után gyorsan lehúzta a borostát. – A szürke nadrághoz jól megy a fekete ing – bátorította magát, és kivette az égszínkék pantallót, és a sötétzöld inget. Ehhez egy piros-sárga, kockás szövetnyakkendőt kötött, s a bordó zakóját csak a vállára terítette, nem bújt bele. A tükör szerint a pasztell árnyalatok jól mentek egymáshoz. – Biztosan jó lesz –, gondolta, és a fejére tette drapp kalapját. Megnézte pénztárcáját, és a partralépési engedélyt a farzsebébe süllyesztette.

– Hű, de elegáns vagy, Elemér! – mondta Náci, amikor belépett a konyhába, hogy megkérdezze a szakácsot, van e valamire szüksége a városból?

Náci tudta, hogy a gazdasági tiszt színvak, és már nem is tett kísérletet arra, hogy elmagyarázza, nem a legszerencsésebb az öltözetének színösszeállítása. Meggyesi nagyon szerencsétlenül tudta a ruhatárát összeválogatni.

Egyszer, az első hajóján, bevásárolt egy Marks and Spencer áruházban. A nadrággal még nem is volt baj, mert sikerült egy dohányszínűt kiválasztania. De amikor egy rózsaszínű inget tett mellé, és megkérdezte a eladótól, hogy ez a drapp színű ing megy-e ehhez a zöld pantallóhoz, a kislány nagyon furcsán nézett rá… Valami olyasmit motyogott, hogy a drapp és a zöld az oké, de véleménye szerint talán ez az ing nem elég drapp ehhez a zöld nadrághoz. A hajón kiröhögték, és csak napok múltán mondták el, milyent választott. Azóta óvakodik a színek megnevezésétől.

Mikor a járón lesietett, három overallos, kék műanyagsisakos férfi jött vele szemben. A kirakást vezető főnök és két beosztottja volt.

Az öreg tengerészek nem tévednek el Pireusz utcáin. És Meggyesi életében nem ismert más foglalkozást. Tehát célirányosan, és gyorsan haladt a zegzugos, macskaköves utcákon, és amikor elérte a személy és kompkikötő melletti négysávos utat, egy kicsit megállt, hogy kifújja magát.

– Nézd mama! – hallotta hirtelen a magyar szót. Egy padon egy asszony és tizenötéves forma lánya ültek. – Ki lehet az a papagáj? Lehet, hogy a madárházból szabadult? – mondta a kislány, és hangosan nevetett. – Olyan muris…!

Meggyesit szíven ütötte a lány gúnyolódása.

– Mit beszélsz Gabi? – hallotta az asszony korholó hangját. – Mire való ez az ízléstelen megjegyzés?

– Ugyan már, hisz nem is érti…!

– Akkor is…!

Meggyesi megszokta a hasonló jeleneteket, sose szívta mellre, de most rosszul esett. Az anya akár a lánya nővére is lehetett volna. Fiatalos, hosszú hajú, és a városnézéshez igazán praktikus, testhezálló nadrágot hordott, ugyanúgy mint a lány. Bő, halszálkás mintás pulóver volt rajta, és Athén feliratú táskát tartott a kezében.

– És milyen papagájra emlékeztetem, kisasszony? Kakadura? – kérdezte.

A kislány elvörösödött. Tűzpiros lett az arca, zavarában lehajtotta a fejét. Az anyja először meghökkent, de Meggyesi látta rajta, hogy nagyon szégyelli magát. Odament hozzájuk.

– Jaj, uram…, ne haragudjon a lányomra – hebegte a harmincöt körüli nő alig hallhatóan. – Elnézést kérek, az ő nevében is… Mondj már te is valamit Gabi…! – bökte oldalba a barna, rövid, fiús frizurás kislányt. Az nem szólt, csak lehajtotta a fejét. – Na, Gabi… Gyerünk!

– Hagyja csak asszonyom, nem olyan nagy ügy. Tudja nem ez az első eset, hogy megszólnak az öltözetemért.

A kislány továbbra se szólt, és a fejét se emelte fel.

– Mit mondtam Gabi! – csattant fel a nő. – Elnézést kell kérned…!

– Jaj, ne tessék haragudni – mondta végül a lány, de a szeme egyáltalán nem azt árulta el, hogy őszintén megbánta. – Én…, igazán nem akartam… – kezdte, és kirobbant belőle a nevetés. Szinte hisztérikusan röhögött. Az anyja megrökönyödve nézett rá.

– Na, de kislányom…!

De a lány nem hagyta abba. Kezét térde közé szorította, lehajolt és hangosan nevetett. Az asszony kínosan érezte magát. Zavartan nézte, aztán Meggyesire emelte tekintetét, de nem mert a szemébe nézni.

– Akkor legalább azt meséld el, milyen a ruhám? – mondta a férfi, és elmosolyodott.

– Muris! Tök jó…! Ne tessék haragudni… – nyögte ki végül.

– Nem haragszom, mint ezt az előbbiekben említettem. De annyit azért hadd tegyek hozzá, hogy egy kicsit jobban kézben tarthatnák a nevelésed a szüleid – mondta, és az asszonyra nézett. – Már megbocsásson asszonyom, a kedves férje talán egy kissé elengedte az izét…, a gyeplőt…, vagyis a  kislányt… Nem?

Most a nő tekintete borult el. – Tavaly meghalt a férjem. Autóbaleset, tudja…

– Jaj Istenem! Most nagyon tapintatlan voltam…

– Nem tudhatta…

Meggyesi tanácstalanul toporgott. Aztán kibökte: – Tudja, nem készakarva öltözöm ennyire izé, murisan. Kis baj van a szememmel. Az a helyzet, hogy én nem látok színeket.

– Színtévesztőnek tetszik lenni? – kérdezte kikerekedett szemmel Gabi.

– Nem tetszik, de még össze se tévesztem. Nem látok mást, mint egy világostól az egészen sötétig terjedő skálát. Nem tudom, milyen a piros, azt se, hogy milyen a sárga… Így aztán ebből adódik, hogy összevásárolok mindenféle, szerintem passzoló ruhákat, és ha felöltözöm, akkor hát…, hogy is mondjam? Köznevetség tárgyát képezem. Néha, mint most is.

– Ez rossz lehet – mondta Gabi sajnálkozva.

– Megszoktam… Nem nagy ügy. Egyébként Meggyesi Elemér vagyok – mondta, és kissé meghajolt.

– Jé! Anyu hallod!?

– Nahát! – csodálkozott a nő is. Aztán kezet nyújtott: – Meggyesi Ferencné. Dóra…

Gabi is bemutatkozott: – Meggyesi Gabriella, és most komolyan kérem, ne tessék haragudni.

– Fátylat rá!

Egyszerre indultak el. A járda elkanyarodott, követte a tengeröböl vonalát, ők átmentek a túloldalra. Meggyesi teljesen elfeledkezett a piacról, az árakról. Lelkesen magyarázott. A két nő csendben ment mellette. Amikor a gyorsvasút végállomásához értek, Dóra megkérdezte:

– Nem jön be Athénba? Mi ott szálltunk meg.

– Jó, persze, mehetek, nincs különösebb dolgom. Amikor kijöttem a hajóról, azt terveztem, hogy egy piaci körsétát teszek, hogy megismerkedjem a napi árakkal. De az holnap is ráér.

– Elemér bácsi tengerész? – kerekedett ki Gabi szeme. – Nekem volt…, illetve van egy barátom, az apja szintén az. A Dunán hajózik…

– Akkor hajós! És mi járatban errefelé? Nyaralnak? Illetve akarom mondani, szabadság…?

– Egy idegenforgalmi cégnél dolgozom –, válaszolta Dóra. – Úgy is mondhatnánk, hogy tanulmányút, de valójában a görög partner meghívására töltünk egy hetet itt. Az ő költségükön. Tudja, nem kényeztetnek el a fizetéssel… Pedig jól is kereshetnék… Eredetileg számítástechnikában dolgoztam, de a férjem halála úgy megviselt, hogy nem tudtam a munkámra koncentrálni, és inkább feladtam. – Felcsillant a szeme, úgy folytatta. – De most úgy néz ki, hogy  visszahívnak. Alakult egy különleges csapat… Ha hazamegyünk, akkor meghallgatásra várnak. Drukkoljon nekem, jó?

Meggyesi nem nagyon figyelt arra, amit az asszony mondott. A haját nézte. Az enyhén hullámos haj a vállára omlott. Az elrobogó állomások fénye megcsillant a barna hajzuhatagon. Szívesen megsimogatta volna.

A gyorsvasút akkor húzott el a stadion mellett. Valami komoly meccs lehetett, mert a nézők hullámzó moraját hallották, majd egetverő üvöltés csapott fel. Így aztán Meggyesi nem értette, hogy milyen állásajánlatot is kapott a nő…

– Anyu, nézd – mutatott Gabi egy férfire, aki akkor szállt fel. Kezében valamilyen hangszer volt, és játszani kezdett, és énekelt is hozzá. Azután egy dobozkát csörgetve az utasok között végigment. Vak volt. Meggyesi a zsebébe nyúlt, és papírpénzt tett a dobozba.

– Tudja Dóra, én nemigen szoktam adni, de ő ugye egy kicsit kolléga… Én csak a színeket, ugyebár, ő meg semmit…

Az Omonia állomáson szálltak le.

– Azért mert bejöttünk, az nem azt jelenti, hogy nincs egy kis időnk, igaz anyu? – kérdezte Gabriella.

– Beülhetnénk valahova! – csillant fel Meggyesi szeme. – Természetesen csak akkor, ha meghívhatom magukat!

– Minek költené ránk a pénzét, Elemér? Kell az a családnak…

– Khm…, egyedül élek.

– Elvált? – kérdezte Dóra.

– Nem, a sors úgy hozta, hogy még nem volt alkalmam megnősülni. És hát ugye ebben a korban… Azt mondják, egy kissé bogaras agglegény vagyok. Persze ennek is van egy hallatlan előnye!

– Ugyan mi, hacsak az nem, hogy nem kell egy nőt elviselni maga mellett…?

– Nem erre gondoltam. De én mindig fiatal maradok! – mosolygott Meggyesi.

– Hogy érti?

– Hát hallott olyat, hogy aggember, vagy aggöreg? Na, ugye, hogy nem! Csak agglegény van, hát én mindig legény leszek…! Ide menjünk be. Ez jó helynek látszik! Eszünk valami jófajta halat, iszunk egy kis retszinásat, és mindjárt szebb lesz a világ!

– Elemér bácsi azt a bort megissza? Hiszen olyan rossz… Olyan mintha dohos lenne!

– Na, idefigyeljen Gabriella! Amit az egyik ember megeszik, vagy megiszik, az nem lehet rossz. Aláírom, hogy szokatlan. De hogy ne kóstolja meg valaki azért, mert nem ivott, vagy evett még belőle…? Ki hallott már olyat?

– De én már kóstoltam… Nem ízlik.

– Én se rajongok érte, Gabinak igaza van – jegyezte meg Dóra.

A vendéglőben egy hatalmas bajuszú, pókhasú pincér jött az asztalhoz. Hasán tisztának egyáltalán nem nevezhető kötény feszült. Felvette a rendelést, és hajlongva távozott. Hamarosan egy palack bort tett le az asztalra. Kinyitotta, és biztosította Meggyesit, hogy hamarosan hozza a halat és a kalamárit.

– És sok salátát… – egészített ki a rendelést. A görög úgy nézett rá, mintha belelépett volna a lelkivilágába. Hát hogyne hozott volna…?

Ízlett a vacsora.

– Nos, Gabriella? Megkóstolja a bort?

Gabi finnyáskodva tette le a poharat. – Még most se ízlik…

De az anyja és Meggyesi megitták az egész üveggel. Fizetés után a férfi elkísérte szállodáig a két nőt.

– Ha esetleg nincs különösebb programjuk holnap, akkor talán…? – mondta tétován.

– Semmi különös – mosolygott Dóra.

– Este kijönnék…

– Nem azt mondta, hogy délelőtt vásárolni megy? Útba ejtik a gyorsvasút végállomását ugye? Mi lenne, ha ott várnánk…?

– Hát ez igazán remek! – mondta gyorsan Meggyesi. – Mert ugye a piaci bevásárláskor egy értő női szem, mégiscsak hasznos… – magyarázta kissé röstellve az iménti lelkes válaszát.

– Az bizony! – mondta Dóra. – Tehát hánykor?

– Tízre ott leszünk.

– Miért? Többen jönnek?

– Két ifjabb kollégám segít a cipekedésben.

– És jóképűek? – kérdezte Gabi vidáman.

– Na, de kislányom…!

Éjfél körül járhatott az idő, amikor elbúcsúztak.

– Akkor tízkor – mondta Meggyesi, és kezet csókolt Dórának, és Gabinak is, aki ezt rettentő murisnak érezte, és úgy döntött, hogy Elemér bácsi azért nem rossz fej.

Meggyesi majdnem lekéste az utolsó vonatot. Kettő körül járt az idő, amikor a kikötőkapuhoz ért.

Bonzsúr Indonézia - 13

A katedrális előtt sokan álltak. Ünneplőbe öltözött emberek néztek kíváncsian egy lépcső elé kanyarodó kocsit. Antennáján fehér szalagokat lobogtatott a délutáni szél. A motorháztető „v” alakban, fehér virágokkal volt díszitve. Fiatal pár szállt ki. A nő széles, fodros, fehér menyasszonyi ruhát viselt, hatalmas csokrot szorongatott, és félénken mosolygott, bólintott az ismerősöknek. A férjjelölt szmokingban pompázott. Sugárzott róla a büszkeség. Ahogy körbehordta tekintetét, mintha azt kérdezte volna: – látjátok milyen gyönyörű feleségem lesz…? – Egymásba karoltak, egy középkorú hölgy serénykedett mellettük. Megigazította a fehér ruhát, egy porszemet fricskázott le a szmoking válláról, s közben állandóan magyarázott. Fényképezőgépek kattogtak, videókamerák surrogtak, és ők méltóságteljes lassúsággal felmentek a lépcsőn. Az óriási, kétszárnyú templomajtó néhány pillanat alatt elnyelte a násznépet.

– Emlékszel Peti…? – kérdezte férje kezét megszorítva Klára.

Hát hogyne emlékezne? Lehet-e elfelejteni, amint alig több mint egy hónapja vonultak a templom padsorai között? Mindenütt meghatott, idős emberek, kajánul kacsingató haverok, és velük együtt örülő barátok között vezette oltár elé az ő Csibéjét!

– Nagyon ünnepélyes pillanatok ezek –, mondta ki hangosan gondolatát.

– Az… – válaszolta Kubik. Megvárták amíg mindenki bement, és ők is belopóztak, letelepedtek a leghátsó sorok egyikébe. Végignézték a szertartást. Amikor a templom előtt ácsorogva figyelték, hogy a násznép miként köszönti az ifjú párt, a fiatal férj észrevette őket. Érdeklődve pillantott az ismeretlenekre.

 Congratulations – gratulált önkéntelenül is Kölesdi. A fiatalember meghökkent, aztán kissé meghajolt, és boldog, önérzetes mosolyát nem tudta elrejteni. – Thank you – köszönte meg, és inkább csak a szájmozgása árulta el, mit is mond. Majd ifjú asszonyához fordult, és a fülébe súgott valamit. Az imént lett feleség is rájuk nézett, kedvesen mosolyogva bólintott, s hirtelen elhatározással odaszaladt hozzájuk. Mint a balerinák szokták, megfogta bő ruhája szélét, lassan felemelte, oldalra tartotta kezét, és kecsesen meghajolt.

Kubik Péterre és Klárára mutatott, franciául mondta: – Ők is egy hónapja házasodtak össze. Tengerészek vagyunk…

A fiatalasszony odalépett Klárához, megpuszilta. – Legyetek ti is boldogok – mondta vidáman, és nevetve szaladt vissza a kissé türelmetlenül várakozó férjéhez s a násznéphez.

A nagy parkban alig páran lézengtek. Befordultak, az apró, sárgaszemű kavics minden lépésnél megcsikurdult a cipők alatt. Péter és Klára egymásba karolva sétáltak.

– Nagy dolog ez az életükben – mondta Kubik. – És milyen komolyan kell viselkedni. Ha tetszik, ha nem…! Egyszer voltam egy barátom esküvőjén. A pozsonyi Koronázó templomban tartották. De előtte a hivatalos, államilag elismert egybekelés volt. Oda nem is hívtak vendégeket, csak mi, az ifjú pár barátai mentünk el. Ki se öltöztünk, még a vőlegény és a menyasszony is farmerben voltak. Nagyon gyerekek voltunk ám, a násznép is, és az ifjú pár is. Kettejük életkora mindössze egy évvel haladta meg a negyvenet. Szóval éppen zajlik a hivatalos ceremónia, amikor látom, hogy Ilusnak, a fiatal feleségnek megrándul a válla. Aztán Dávid, a férj is megremeg. Nem tudtam mire venni a dolgot. Néhány pillanat múlva láttam, hogy lehajtják fejüket, és összenéznek. – Közben leértek a lépcsősoron, és a Loire rakpartján folytatták útjukat. – Hirtelen, minden ok nélkül, kirobbant a nevetés mindkettőjükből, egyszerre. A kötelező komolyság idétlenségbe csapott. Ilus és Dávid egymás kezét fogva röhögtek. A közönség soraiból is felhangzott, először gyéren, aztán mintegy varázsütésre, s elemi erővel hahotázott a násznép. Utolsónak az anyakönyvvezető maradt, de ő se úszta meg. Mindenki fetrengett, a hasát fogta, és röhögtünk, nyerítettünk, visongtunk…! Én is persze. A nevetés ragadós. Ilyenkor nem lehet ellenállni. Nagyon sokszor előfordul, hogy akinek kötelező komolynak lenni, azt csak egy hajszál választja el a mindent elsöprő, fergeteges vidámságtól. Mint ahogy ez ott megtörtént. Egész egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Ha valaki megállt, és levegő után kapkodott, ahogy a mellette lévőre ránézett, újra, még harsányabban folytatta. Negyed óra nevetés után, az anyakönyvvezető nagy nehezen kinyögte, hogy ha abbahagytuk, akkor folytatja a hivatalos ceremóniát, és kiment. Ő higgadt le legelőször, visszajött, megkopogtatta az asztalt, és erre, mintegy varázsütésre elmúlt az idétlen jókedv. Lehetett folytatni az esküvőt.

– Nem szívesen lettem volna ott… – mondta Klára.

Már elérték a vár sarkát. A kapu előtt kis parkoló, egy kocsi árválkodott csak egy nagy fa alatt. Odasétáltak. A kapu mellett észrevettek egy idős, hajlott hátú hölgyet, aki hosszú pórázon egy tacskót sétáltatott.

– Néni, hogy a kutya métere…? – kérdezte Péter.

A hölgy ránézett, és csodálkozó arccal mondta: – Je ne comprands pas…[1] – s hozzátette: – C’e est fermé…[2]

– Ezt a pechet! – sajnálta Klára, hogy nem tudtak bemenni. Aztán hirtelen felvidult. – Tudjátok mit? Keressünk egy utazási irodát, hátha vannak buszos kirándulások a Loire-völgyi kastélyokhoz. Holnap elmehetnénk…!

Megszaporázták lépteiket. A nagy téren találtak is rögtön két irodát. Hirdettek azok tuniszi kirándulást, spanyol és görög nyaralást, de egy se akadt, amelyik elvitte volna a Loire-völgybe a kíváncsi tengerészeket.

– Biztosan a nyárra várnak… – búsult Klára.

A nagy portálüveges kirakatok mellett kis köz nyílt, mely apró, macskakővel borított terecskévé szélesedett. Közepén egy díszes, igen régi kút állt. Kovácsoltvas rács védte a káváját. Kedvelt helye a fiataloknak. Szendvicseket majszoltak, papírpoharat tartottak a kezükben. Néhányan a műemlék kút szélére telepedtek, élénken beszélgettek. Egy 900-as Hondára támaszkodott két zsíros, hosszú hajú fiatalember, és büszkén élvezték a csodálkozó tekinteteket. A tér egyik oldalát egy McDonalds foglalta el. Nem volt zsúfolt, de azért a nemzetközi egyenkajára itt is volt vevő. Sokkal többen állták körül azonban az utcai szendvicsárusokat.

– Eszünk valamit? – kérdezte Péter.

– Részemről nincs akadálya, bár Klári csak sétára invitált… – jegyezte meg Kubik.

– Én nem akarok enni, de egy üdítő jól esne… – nézte az italokat árusító bódét Klára.

– Ha sör van, akkor iszunk, én fizetem – mondta a harmadik tiszt Kubiknak. Beállt a sorba, zsebéből pénzt húzott elő, és amikor sorra került, letette a pultra. A kiszolgáló mit se törődve vele, unott arccal tette elé a megrendelt italokat.

Klára nézte, ahogy mindketten meghúzzák a poharakat. – De szomjasak lehettetek! – gondolta kesernyésen. Péter letörölte a habot szája széléről.

– Na, ez most valóban jólesett… – nézett a feleségére.

Klára kissé csípősen válaszolt.

– Azt mondtad, csak kólát iszol, sörről eddig egy szót se szóltál… Most majd  elkezdesz inni? Nem szeretem, és nem lesz jó vége… Emlékszel, szilveszter után megígérted, hogy soha többet…! Ennyit ér a szavad? Mi lesz, ha kiderül, hogy nem voltál józan a szolgálatban…?

– De ez csak egy pohár sör…  Most miért mondod, hogy inni kezdek? – védekezett ingerülten Kölesdi. Na, még csak az kéne, hogy az asszony előírja, mikor ihat meg egy pohárral, vagy korsóval… Világos, ha megszomjazik, megteszi. Csak nem lesz belőle egy tutyimutyi, tedd ide, tedd oda, papucsférj? Aki mindig engedélyt kér az asszonytól, ha sörre szomjas? Ha Csibe azt hiszi, hogy törvényes gyeplőt és ostort kapott a kezébe az esküvőn, hát nagyon téved!

– Igen, ez csak egy. Senki nem iszik egyszerre kettőt. Csak utána jön a második, aztán a harmadik, s ki tudja hol állsz meg?

– Most veszekedni akarsz? Légy tekintettel legalább Palira…! Te se gondolhatod komolyan, amit mondasz! Szilveszterkor más volt. Azt úgyse tudja meg senki. Pali megígérte, hogy hallgat, nem…? – nézett a második tisztre. Kölesdi nem értette, mi ütött a feleségébe. Az igaz, hogy a nagy hajdani ivászatokról nem tud. Annak azonban vége. Ezt erősen megfogadta. És amit ő megígért, azt be is tartja. Nem tűri, hogy ebben valaki kételkedjen… Igaz, hogy a szilvesztert nagyon elszúrta, de keservesen megbánta. Rossz rágondolni, hogyan végződhetett volna! A másik hajó is hibás volt! Nem tért ki! És mivel baj nem történt, Pali megígérte, hogy hallgat a dologról. Még a végén, pár nap után, szégyenszemre hazazavarták volna… Csibe most mit akadékoskodik? Akkor meggyőzte. És kibékültek, mert január első napján a beszélgetésük veszekedésbe torkolt. Nem értette, most mi baja van a feleségének?

– Megmondtam, és hallgattam is. De ez volt az utolsó! – hallotta Kubik hangját Kölesdi. Nem volt benne semmi él. Pali biztos volt benne, hogy igazat mondott. Akkor nehezen állt rá, mert jelenteni akarta a parancsnoknak, hogy az ügyeletes tiszt ittas, de nem tette. Főleg az asszonykára való tekintettel. Lehet, hogy nem jól járt el? Most úgy látszik, hogy akadékoskodik. Csak tudná, miért?

– Biztos vagy benne, hogy senkinek se szóltál? – kérdezte egy kicsit élesen Klára, egyenesen nekiszegezve a kérdést.

– Ha mondom! – Kubik kezdett belezavarodni a dolgokba. Lehet, hogy mégis elszólta magát valaki előtt? Senkivel nem beszélt erről az esetről. Tőle aztán nem tudhatta meg senki…

– Én ezt nem hiszem… – mondta Klára és elfordult. Durcásan állt, s a közeli kirakatra meredt.

– De Csibe, most miért sérted meg Palit? – kérdezte Kölesdi kissé erősebb hangon, mint ami esetleg indokolt lett volna.

– Ez nem sértés. De tudok, amit tudok…

– Na, ki vele, mt tudsz? – kérdezte nyersen.

Klára ránézett, egy kicsit szomorú volt a tekintete. Hova lett a kedves Peti? A mindig mosolygós, mindig vidám… Ő csak jót akart. Hiszen Tatai célzott rá, hogy tud az esetről. És ki mástól, mint a második tiszttől? De mi van, ha Kubik valóban hallgatott, és Peti szólta el magát? Esetleg onnan is tudhatta az elektrikus… És akkor Pali jogosan neheztelne rá.

– Semmi, semmi – mondta zavartan. – Ne haragudj Pali, nem akartalak megbántani – mondta szomorkás mosollyal.

– Nem haragszom – hallotta. – Amit megígértem, be is tartottam.

Kölesdi a feleségéhez fordult.

– Mit gondolsz Csibém, nem kellene bemenni a hajóra?

Klára belekarolt, és arra gondolt, talán mégse volt igaza. Lám, egy sör elég volt a férjének. Elindultak a buszmegállóhoz. Két-három férfi ácsorgott a műanyag esővédő alatt. Két fülöp-szigeteki és egy idős, fehér férfi toporgott a megállóban. Kubik halkan elnevette magát, ahogy az öregebbik várakozóra nézett.

– Min somolyogsz Pali? – kérdezte Klára.

Kubik még egyszer alaposan szemügyre vette a férfit. Bólintott, és magának mondta: – Nahát, valóban kiköpött Muha… Ez az ember szakasztott olyan, mint az első fedélzetmesterem. Még a háta is úgy görnyed…

– Amikor a szlovákoknál hajóztál?

– Igen. Róla meséltek egy történetet. Én többször is megpróbáltam kifaggatni, de az istennek se állt kötélnek. Hallgatott róla, mint a sír. Persze volt is miért, én se dicsekednék… Ám az ilyen történetek nem maradnak titokban – mosolygott huncutul.

– Miért? – kérdezte Klára, s a kanyarba mutatott, ahol feltűnt az autóbusz. Nagyot fékezett, majd kinyitotta az ajtót. A leghátsó ülésre ültek. – Na, mesélj – noszogatta már Kölesdi is a második tisztet.

– Hát nem is tudom… Tehát én is úgy hallottam, de az ilyen történetekre mondják: ha nem is igaz, legalább érdekes! Szóval az öreg Frantisek Muhával esett meg a következő eset: fedélzetmester volt, már közel a nyugdíjhoz, amikor vele hajóztam az első hajómon. Nos, ő már a második világháború idején is tengerész volt. Mindenféle hajón szolgált, matrózként. Valahogy kikeveredett a világháború előtt Spanyolországba, és onnan szállt mindig hajóra. Ahogy hazajött, a pozsonyi tengerhajózási vállalatnál volt tengerész. Tehát emberünk megkapta az ukázt Barcelonában, ahol akkoriban tanyázott, hogy Lisszabonban kell beszállnia a következő hajóra, szabadsága letöltése után. Elutazott Portugáliába, a hajója, még nem érkezett meg. Így szállodába kellett volna mennie. Azt, hogy nem akart beköltözni, vagy hogy megspórolja az árát, nem tudom, de megkereste egyik régi barátnőjét. Klári – fordult Kubik a mellette ülő, és érdeklődve figyelő nőhöz – a barátnője azt csinálta. Abból élt – mondta nevetve. – Magyarul: kurva volt… Tehát a matróz felment hozzá, és ott szándékozott eltölteni a várakozás unalmasnak tűnő napjait, a hajó érkezéséig. Addig is az időt el kellett ütni, tehát többször is igénybe vette barátnője szakmai tudását. Egy szép napon a szolgáltatás kellős közepén jártak, amikor megtörtént a baj.

Történetesen a hölgynek volt egy szép, hét hónapos cicája. Mint afféle, gyermekkorban lévő macska, igen játékos volt. Amint észrevette, hogy nem messze tőle a similabdájához hasonlóból kettő is fickándozik, beugrott asszonya lába közé, s elkezdte pofozgatni, macerálni, a játékosan ugráló, apró labdákat, amik ugyebár Frantisek barátunk tulajdonát képezték. Nem tudom miért, de ő ezt zokon vette, s igen egyszerű megoldást választott: miközben vitézkedett, hátranyúlt, megragadta a cicát, és egy elegáns mozdulattal kihajította az ablakon. Eddig tartott a szerelem. A portugál szépség nagyot visított!

– Szegény kis cicám…! – és tengerészünket azonnal lerúgta magáról. Ez lett volna a kisebbik baj, mert amikor a férfi megfordult, hogy lamentáljon a szolgáltatás megszakításáért, egy pisztollyal nézett szemközt, s a mozdulat igencsak egyértelmű volt. Amikor ennek vonakodott engedelmeskedni, a széplelkű állatvédő az egyik lábához lőtt.

– Mit csinálsz, Puncimókus? – kérdezte humorizálva a férfi.

Hogy szándéka komolyságát megmutassa a nő, még egy golyót eresztett a padlóba.

– Ugyan már, ne bomolj, szépségem…! – értetlenkedett. Miután Frantisek nem vette komolyan még most se, éppen csak elhúzódott, tehát a combja mellett lyukasztotta ki az ágyneműt, elég közel a cica játékához. Ekkor jobbnak látta, ha megteszi, amire oly szigorúan felszólították, és kiugrott az ablakon, úgy, ahogy anyukája erre a világra szülte. Arról nem szól a fáma, hogy a vasárnap délutáni utcán családostól sétáló, derék lisszaboni polgárok mit szóltak, a meztelenül fedezéket kereső tengerész láttán… – fejezte be Pali a történetet.

 

Reggeli után a dohányosok füstfelhőket eregettek a szalonban. Vasutas egy fogpiszkálóval a szájában matatott. A fedélzetmester odakínálta a cigarettás dobozt, de a matróz megrázta a fejét. Nagy István kissé mélabúsan merengett. Látszott, hogy valahol nagyon messze jár. Talán már a pireuszi lányok meghódítására gondol… Egyszer csak felsóhajtott.

– Hogy én milyen marha vagyok…!

– Nyertél Pistika! – adott igazat Csóka. – Most ki jár az eszedben? A tökös lányok…? – mondta röhögve.

– Menjetek a fenébe…! – felelt ingerülten.

Francia felállt, és felvette a sarokba dobott olajos munkáskesztyűjét. Farzsebébe dugta, és elindult volna a gépházba, de észrevette, hogy a Dunhill öngyújtóját az asztalon felejtette. Visszament érte, kis bőrtokba süllyesztette, majd egy fadobozba rejtette. A valamikori szivardobozban egy csomag cigaretta is lapult. Az egészet a trikójára varrt hatalmas zsebbe dugta. Kiment.

Vasutas követte, de csak a kabinjáig ment. A mindennapos reggeli munkához készülődött. Megméri a hajó tankjaiban levő ivó– és mosdóvizet.

– Alig van vizünk… – dünnyögte. – A végén majd vödrözhetünk! Döglődik a sólepárló!

– Ivóvizünk legyen elég, mosakodni nem muszáj olyan gyakran, nem igaz? – röhögött Csóka. – Amíg Vasutas a vizeket méri a tankokban, mi előhozzuk a műanyag habot, és körbefújjuk a raktártetők réseit.

A fedélzeten óvatosan kerülgették az olajfoltokat. Nem is emlékeztek pontosan, hány napot kellett várniuk, hogy a hajó fölé állhasson a hosszú szállítószalag, de végül elmentek. Hamar berakták a  háromezer kétszáz tonna búzát. Nemsokára megérkezett a pilot is, indultak. Meggyesi az időjárásjelentést levitte Barabásnak, aki elégedetten olvasta. A Vizcayai öbölben északkeleti szél fúj, és így segíti őket. Bár jó lenne tudni, mire képes a Sea Falcon szembeszélben, de nem bánta, ha ezt minél később tudja meg.

Reggel nyolckor még sötét van, ilyenkor januárban. Az ég fekete, de a partok felől halványsárgás, rózsaszínbe játszó csík jelezte, hamarosan megvirrad. A vörösen izzó nap megjelenésére még legalább egy órát kell várniuk.

Nagy István letette a raktár mellé a kartondobozt. – Milyen szerencsés ez a Bákhót – gondolta. Nem a kedvesét irigyelte, mert Bonzsúr egyáltalán nem az a nő, akiért a kisujját is megmozdítani érdemes lenne. De a tény, hogy a fiú minden este kint töltötte az idejét mindenképpen irigylésre méltó. Egyszer hopp, másszor kopp, mosolygott magában. Neki Brazíliában volt a hopp, amikor az Atlantic Staron hajózott. De még milyen! Erre mindig jó lesz emlékezni. A nantes-i első estére már nem annyira. Lelkileg megviselte, hogy azokkal a "lányokkal" hozta össze a sors… És a tegnap este pedig… Hiába, átkozottul peches ezen a hajón!

Éppen, hogy elkezdték a berakást. Ő a szalonban ücsörgött, és teát ivott. Közben brazíliai élményeiről mesélt. Aztán Franciával és Vasutassal arról ábrándoztak, hogy milyen jó lenne Pireuszban összeszedni egy jó kis csajt.

Elmondta, hogy karcsú nőre vágyik. Legyen magas, hosszú, éjfekete hajú. A bőre ne legyen napégette, a fekete hajhoz a fehér bőr illik! A ruhája feszüljön, emelje ki a domborulatokat. Mindkét markát felemelve mutatta, milyen mell az ideális. Lágy hullámvonalat rajzolt a levegőbe, hogy szemléltesse eljövendő szeretőjének fenekét. Éppen azt magyarázta, milyen kemény húsú lészen, amikor felnézett, és megkukult… A torkán akadt a szó… Csak nézett kiguvadt szemmel, és arra az istennőre meredt, aki a szalon ajtajában megjelent.

– Ilyen! Éppen ilyen kell nekem…! Te jószagú…! Hát hogy került ide az a nő? – makogta, és le nem vette szemét a hosszúcombú, feketeszemű, csersznyeszájú, huszonöt év körüli nőről. Az mosolygott, rákacsintott, és a fenekét riszálva elvonult. – Mi ez? Álmodtam? – kérdezte Vasutast. Választ nem kapott, mert ő is szájtátva bámult.

– Hogy került ide…? – csodálkozott Francia.

– Várj! – eszmélt fel a matróz. – Nem arra van a kabinom! – kiáltott utána. A nő visszafordult.

– Tudom – mosolygott észtveszejtően – nem is oda megyek. És különben is, te másfajtákkal jártál! – mondta hangosan nevetve.

Nagy István vörös lett mint a főtt rák. Honnan a fenéből tudhat az első esti kalandjáról? És hogy mer neki ilyet mondani? Még hogy ő…! Őrület. Hirtelen felugrott, és a nő után ment. Éppen Kőrösi kabinjának ajtaját nyitotta.

– Ne…! – mondta szinte sírós hangon. – Ne oda…! Neki már van!

De a fekete hajú lány mégiscsak bement. Nagy István is odaszaladt, és kopogás nélkül benyitott. A kabinban Bonzsúr és Bákhót a szófán ültek, az asztalon mindenféle kaja. Sajtok, sonka, felvágottak, és két üveg bor. Bonzsúr teli szájjal nevetett valamin, amit a hosszúcombú lány mondott. Amikor Nagy István belépett, felemelte párnás kezét, és ujjait kecsesen mozgatva köszöntötte.

– Bon jour, bon jour.

Kőrösi felnézett, a lányra mutatott.

– Na, látod Pistika! Ő kereste mindig a tuzamit. A Bonzsúr húga. Mondtam én neked, hogy meg se közelíti – és rámosolygott a kedvesére –, de azért eljöhettél volna. Egy kis hetyepetyére neked talán jó lett volna… Látod, behozta. Te, hogy ez a nő – és Bonzsúrra mutatott –, mit veszekedett a kapunál, amíg beengedték…! De hát lehet neki ellenállni…?

Nagy István úgy érezte, most azonnal összeomlik a világ. Ez az istennő lenne a hústorony húga? És ő hogy tiltakozott, amikor Bákhót ajánlgatta. Nem, ez nem lehet igaz…! Amikor lementek a hajójárón, a lány felkiabált Nagy Pistának: – Nix tuzami…!

És azóta mindenki rajta röhög. – Nix tuzami, csak tökös csaj! Az való a Pistikának… – mondják, neki meg ökölbe szorul a keze, és nem tud semmit tenni, mert ha felkapja a vizet, csak nevetséges lesz a többiek előtt.

– Na, majd Görögben! – vigasztalta magát.

 

 

[1] je ne comprends pas — nem értem

[2] c’e est fermé — zárva van

Bonzsúr Indonézia - 14

Meggyesi hangos jó reggelt kívánva vonult be a parancsnoki hídra. Hóna alatt az elmaradhatatlan spirálfüzet. Kinyitotta a rádiót, leült a komputer elé.

– Ezt már szeretem – mondta.

– Mit szeretsz Elemér? – kérdezte Kölesdi.

– Hát amikor minden rendben van. Megcsinálták a gépet… – mutatta büszkén. – pedig amikor bejött a Rotterdamból érkezett garanciális szerelő, teljesen elkeseredtem. Te, hogy az miket mondott! Nagyképűen elterpeszkedett a barba szalonjában, és kiselőadást tartott arról, hogy nem értek hozzá. Én! Hát hallottál már ilyet? Majdnem nekiugrottam, kérlek szépen! De aztán lehervadt a mosolya, amikor nagy tudálékosan eléült, és elkezdte magyarázni, hogy így, meg úgy, ezt kell csinálni, azt kell megnyomni, ha adni akarok. De neki se működött! Nekem meg mintha hájjal kenegették volna a hátamat…

Aztán behívtak egy francia céget. Bejött egy alig több mint húsz éves fiatalember. Tudod mit csinált? Elővette a program kézikönyvét, és belelapozott a vevőébe is. Rábökött, és megmondta azonnal mi a baj. A program 4.1-es verziószámú volt, az átalakító pedig 2.1-es. Nyilvánvaló, hogy a program többet tudott, mint ez a doboz ni! – mutatta az asztal aljára szerelt kis készüléket. – Tehát azt kellett kicserélni, és nem a komputert.

– A lényeg, hogy most már tudsz dolgozni…

– Kérlek szépen, az a lényeg, hogy a gép jó! Ugyanis eddig is tudtam dolgozni, de lényegesen mostohább körülmények között.

– Mi újság? – lépett be Barabás a hídra. Odakacsázott a radarhoz, aztán távcsővel végigpásztázta a látóhatárt, végül a térképhez ment, és a felrajzolt helyzetpontok távolságát méricskélte. – Nem megyünk valami sebesen.

Ebben a pillanatban csend lett. A vészvilágítás piros foglalatú égője felgyulladt. Egy sziréna felvijjogott a gépházban. A főgép pöffent még néhányat, aztán megállt. A fordulatszámmérő mutatója lassan a nullához közeledett, majd megállapodott. Halálos csend vette őket körül. Meggyesi és Kölesdi a barbára néztek. Az bosszúsan legyintett. Végre megszólalt a telefon. A parancsnok felkapta, belekiabált, bár feleslegesen, mert a gépházban is csend volt, nem kellett most a motorzajt túlharsognia.

– Eltört a kettes segédgép üzemanyagcsöve – hallotta a gépüzemvezető jelentését. – Ki kell cserélni, és mehetünk is.

– Sokáig tart?

– Ha találunk hozzá megfelelő csövet, akkor nem.

– Találjatok!

– Könnyű azt mondani – tette vissza a hallgatót Jósika.

Háromnegyed óra elteltével felhívta a hidat.

– Mehetünk – közölte lakonikusan. – De ha még egyszer eltörik… Az utolsót használtuk fel…

Kölesdi Barabás mellett állt, és figyelte. Azon töprengett, vajon bevallja-e, hogy szilveszter este nyomás alatt volt. Lehet, hogy jó az alkalom, mert megelégedettnek látta a parancsnokot, mert sikerült elindulni. De mi van, ha a nyugalom csak máz? Ha Barabás belülről ideges, akkor nem éppen a legmegfelelőbb a pillanatot választja. De azért szólni kellene. A lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Na, majd később, ha valóban alkalmas lesz az idő…

A szalonban felesége is ezen gondolkodott. Magányosan iszogatta feketéjét. Ilyenkor menetben nem sok társa akad, a legénységi szalonba nem volt kedve lemenni. Petinek felviszik a hídra a kávét.

Talán, ha most beszélne a parancsnokkal… De ezt Peti beleegyezése nélkül nem teheti meg.

Férje nagyon félt, hogy hazaküldik. És akkor vajon hajózhat-e? Olyan rossz, hogy nem tud ezekre a kérdésekre válaszolni… Esetleg Náci bácsit megkérdezhetné…

– Nem ízlik a fekete? – kérdezte a szakács a tálaló ablakon keresztül. – Percek óta figyelem, és hozzá se nyúl. Valamin nagyon elgondolkozott Klárika.

– Igen –, mondta, és rámosolygott Csákira.

A fehér csákó eltűnt, és kisvártatva megjelent a szalonajtóban az öreg. Megállt az asztal mellett.

– Megengedi, hogy maga mellé üljek?

Klára beljebb csúszott a szófán. Csáki letelepedett.

– Na, mi a baj? Tudok segíteni?

– Nem hiszem… – válaszolta Klára, és megkavarta a feketét. Beleivott. Már teljesen kihűlt. – Náci bácsi – nézett fel hirtelen –, régóta tetszik hajózni?

– Klárika, ez relatív dolog. Nem régen, a minap kezdtem. Még nincs negyven éve – nevetett.

– A parancsnok urat régóta ismeri?

– Hát mit is mondjak. Huszonöt éve? Harminc? Mert én már öreg szakács voltam, amikor hajósinasként csak ámult és bámult első hajóján. Istenem de régen volt. Látja, ezt aztán nem tudom megmondani, hogy melyiken volt… Az első hajójára mindenki emlékszik. Neki volt nevezetes, nem nekem. Parancsnokként tizenöt éve találkoztam vele először.

– És milyen ember?

– Mint a többi. Nem rossz, de nem is egy földre szállt angyal… Ez persze attól függ, hogy hogyan érti. Deck-boynak például egyenesen mamlasz volt. Szegény nem tudta hova került. Mindent kétszer kellett elmagyarázni, és akkor se volt biztos, hogy tudta miről van szó. Az a típus volt, aki későn érkezett a hajóra.

– Hát ezt meg hogy értsem?

– Van aki lejön, és egy-két hét múlva teljesen otthonosan mozog. Most a kezdőkről beszélek. Itt van ez a Jóska gyerek. Mert én nem hívom Bákhótnak, nem szeretem, ha valakit gúnyolnak.

– De ezt nem gúnyból mondják… – védte a többieket.

– Most már… De eleinte biztosan gúnyos éle volt… Miért? Mert egy palóc kölyök, aki eddig nem látott világot? Mert nem pesti? Ilyenkor azt mondanám legszívesebben, hogy: ember, emlékezz arra, amikor te kezdtél! De ezt nagyon hamar elfelejtik, és örülnek, hogy van valaki, aki gyámoltalanabb, mint ők hajdanán… Na, hol is tartottam? Szóval Barabás olyan volt, akinek hosszú hónapok kellettek ahhoz, hogy mindent megismerjen, mindenben eligazodjon. Akkor mondjuk, hogy: végre leértél a hajóra. Szóval ilyen volt.

– És tisztként?

– Második volt már, amikor először összekerültünk a matrózévei után. Nem volt rossz, csak egy kicsit határozatlan. De hamar belejött. Chiefként már kimondottan jól csinálta a munkáját. Többször kapott dicséretet – már ahogy én tudom –, és soron kívül került a kapitányi tanfolyamra. Az elsők között lett az évfolyamából parancsnok.

– És azóta…?

– Amikor lehetett, azonnal eljött Jenőékhez hajózni. Tudja a pénz… Itt többet keres. De hát a pénz beszél, a kutya ugat, tudja hogy van ez? Levisszük a hajót két hónap alatt Kelet-Ázsiába, és mindenki mehet haza.

– Miii…? – kérdezte Klára megnyúlt arccal. – Mi lesz?

– Hát nem tudja? – kérdezte megrökönyödve Csáki. – Jenő azt mondta, hogy a szingapúri társaság egy óceáni hajózásban járatos személyzetet kért, és amint leértünk, mindenki jön haza. Ott burmaiak veszik át a hajót…

– Egy szót se szólt… Azt mondta, hogy ha minden jól megy, akkor nyár elején már otthon lehetünk, akkor telik le a hat hónapos szerződés. Nagyon kell a pénz, és igen rosszul jönne, ha február közepén végén haza kéne mennünk…

– Mindenki úgy szeretne hajózni, hogy a nyarat otthon töltse, de ez most nem megy…

 

Nagy Istvánt hajnali fél hatkor ébresztette Szeghy. Még teljes volt a sötétség. A hold hátulról világította meg a hajót, ezüstöt szórt rá, éles kontúrokat rajzolt a fedélzetre. Már nem látszott a festékraktár rosszul bezárt ajtaja alatt kiszűrődő fénycsík. Az első árbocon levő navigációs lámpa fényernyője egyre halványabb lett. A párában, mint a rosszul beállított gépkocsireflektor, szerteszórta a fényt. Az első tiszt elővette a távcsövet, és végigpásztázta a horizontot. Új hajót nem fedezett fel. Navigációs szempontból tiszta helyzet volt, néhány percre lemehetett a hídról. Cigarettára gyújtott, lement, és bekopogott Nagy Istvánhoz. Választ nem kapott, tehát résnyire kinyitotta az ajtót, és úgy keltette a matrózt.

– Jó reggelt! Pistika, háromnegyed hat van! Kezdődik a szolgálat.

Az ébredező fiatalember megfordult. – Már ennyi az idő? Megyek mindjárt…

– Majd egy kávét nekem is hozzon fel, jó?

– Persze. Most ki van a hídon? – kérdezte.

– A rutin, és a gondviselés… – mondta az első tiszt nevetve. – De azért megyek, és megnézem, rendesen viszik-e a hajót?

Visszaérkezve semmit se látott, de ez néhány másodperc múlva elmúlik. Hála a holdsütötte éjszakának. Az ajtóban megállt, és tétova mozdulatokkal araszolt a radarhoz. Minden változatlan. A horizont közelében fényeket látott. Az már Tarifa, a legdélibb spanyol város. A világítótorony lámpája egy félszigetről irányítja a tengerészeket. Szükség van rá, az egyszer biztos, de a hagyományos navigációs módszereket már csak kedvtelésből csinálják. Nem mennek ki, hogy szélben, esőben, forró napsütésben megmérjék a világítótornyok irányát, és a térképre rajzolva megkapják a hajó helyzetét. A radarral dolgoznak, az eléggé biztos pozíciót ad. De legtöbben rápillantanak a kis műholdas komputer képernyőjére, és leolvassák a hajó helyzetét.

Újra felvette a távcsövet. Halászhajókat keresett. Azok a veszélyesek. Sok esetben nincsenek kellőképpen kivilágítva. Most civilizált környéken hajóznak, de itt is lehet egy gondatlan, vagy ne adj Isten, bajbajutott halászhajó. És akkor kész a baj. Sok esetben közelről a radar se jelzi. Az övék pedig…!

– Jó reggelt! – lépett be Nagy István két csésze, gőzölgő kávéval. – Hova tehetem? – hunyorgott, mert szeme még nem szokta meg a sötétet.

– Várjon Pistika, mindjárt odamegyek – mondta Szeghy, és kézenfogva az ablakhoz vezette.

– Kösz, már látok. Ugye még mindig cukor nélkül? Jól emlékszem? – tette le a csészéket Nagy István.

– Pontosan. Figyeljen, addig én felrakom a hatórás helyzetpontot.

A szőke, göndör hajú fiatalember is végigpásztázta a horizontot.

– Három hajó jön ki a szorosból. Kettő halad velünk párhuzamosan, és egy halvány fényt látok dél felől. Lehet, hogy Brazilból jönnek.

– Ej Pistika, magának mindig csak Brazílián jár az esze?

– Ha egyszer olyan jól éreztem magam…!

– Persze, mert csak a szépre emlékezik…

– Hát érdemes másra?

– Igaza van.

– Csak nem emlékezem készakarva arra, hogy Mara hogyan vert át? Dehogy is! Arról ábrándozom, hogy milyen jó volt vele, akár Rióban, akár Santosban. Istenem de szép is volt!

– De ezeket a nantes-i kalandokat se tűzi a kalapja mellé…?

– Hát nem – nevette el magát Nagy István. – De azért nem búsulok ám! Lesz még kikötő, ahol jobb lesz!

– Fogadjunk, hogy most Pireuszról álmodozik.

– Arról hát! De most nem jártatom a szám, és nem verem nagydobra. Ha bejön, csak akkor villogok, de akkor…

A Tarifa feletti fények kezdtek a pirkadattal küzdeni. Még tartották magukat, de a fekete égbolt már sötétkékbe öltözött. Az afrikai partok hegyeinek már látták a kontúrját. A csillagok hunyorogtak, mintha nem jól látnának, aztán szép lassan elhalványultak. A tintakék világosabb lett, és a magas felhők alja lilásvörösbe öltözött. Készülődtek a napfelkeltéhez. Gibraltár hatalmas, ék alakú sziklatömbje belevágott az égi zsákba, és hirtelen aranyzuhatag ömlött a földre. Rácsorgott a hegyek csúcsára, élesen kirajzolta őket, csillogó sárgával szegélyezte a kopár sziklákat. A hajnal hozta, alacsonyan úszó felhők összesereglettek, hogy megbámulják a semmiből támadt gazdagságot. A kelő nap még nem látszott, de mérhetetlen távolságból jött sugarai megvilágították a felhők alját. Mint lefordított, dimbes-dombos táj függtek az égbolton. A tenger fehér, csipkés hullámokkal bodorította eddig sima felszínét. A marokkói hegyek felett kisvártatva méltóságteljes tűzgömb jelent meg. Már vakította a szemet. Végignézett a Gibraltári-szoroson. Megnyugodva folytatta megkezdett égi útját. Elűzte a sötétséget, jó hajózást kívánt a tenger apró játékszereinek, és elbújt egy felhő mögé.

– Lemegyek ébreszteni, jó? – törte meg a csendet Nagy István.

– Nana, Pistika! Ha akar, lemehet, de ne akarjon a falhoz állítani! Hiszen mindenki maga ébred, akkor minek költögetni? A fejemet teszem rá, hogy inkább Náci bácsi kakaója miatt megy le…

– No, meg egy szelet sajt se jön rosszul… Meglátogatom Bákhótot, ő most tele van finomságokkal. A Bonzsúrja minden földi jóval ellátta. Olyan sajtot hozott neki, hogy az csuda. Azt mondja nyúlós. Így aztán megegyeztünk, hogy rájárhatok…

– Ha már úgy alakult, hogy nix tuzami… – nevetett az első tiszt.

– Jó, jó, nem kell azért az embert mindjárt kinevetni… Jövök mindjárt.

Nagy István a konyhába tartott. Csáki már megkezdte a napját. Az alsó folyosóról jött fel, egy műanyag vödörrel a kezében.

– Piacon volt Náci bácsi? – sütötte el Nagy István a szokásos viccet. Az öreg nem válaszolt, bement a konyhába és kipakolt.

– A kakaót már feltette?

– Tíz perc, és meríthetsz egy bögrével.

– Igaz, amit Klárika mondott? Hogy Jenő szerint csak levisszük a hajót Távol-Keletre, és jöhetünk haza?

– Hát, ki tudja mi az igazság? Nekem ezt mondta, nektek mást. Azt hiszem, mindenkinek azt, amit az illető hallani akart. De hol van az még?

– A nyakunkon. Pireuszban kirakunk, aztán nyomás le, és jövünk haza…

– Azt gondolod, hogy üresen leküldenek?

– Konténerekkel… hát mi a fenének vagyunk konténeres hajón, ha nem azért, hogy azt szállítsunk, mi? Még hat nap, és megérkezünk. Bemegyünk és kiraknak. Aztán a konténer terminálon pillanatok alatt megszórnak, és huszonöt nap múlva lent vagyunk… Akkor február végén már a Changi reptéren leszünk!

– Várnék én azzal a februári repülőúttal…

Nagy István egy bögre kakaóval és egy sajtos-sonkás szendviccsel tért vissza a hídra. Kőrösi barátnője hajszálvékony, sötétvörös sonkaszeleteket is hozott. – Jó lenne legalább egy napot szállodázni… – mondta, inkább magának, mint a első tisztnek.

– Hol Pistika? – kérdezte Szeghy.

– Hát Szingában[1]… Nem hallotta, mit terjeszt a Náci bácsi?

– De hallottam, és meg kell mondjam, hogy valami hasonlót pötyögtek nekem. De az még odább van ám!

– Na, akkor nem javít csúcsot…

– Kicsoda? Csáki…?

– Az hát. Azt mondják irtó sokáig képes lent lenni egy hajón. Volt már húsz hónapot is… Ez a csúcs… Vagy nem?

– A magyaroknál lehet, bár ki tudja… De én hajóztam olyannal, akinek ez semmiség lenne. – Az első tiszt beült a barbaszékbe. Maga mellé tette a hamutartót a félig kiürült kávéscsészét, s rágyújtott kedvenc mentolos cigarettájára. – Nos – folytatta –, pár éve hajóztam egy hűtőhajón. A legénység Myanmarból jött. Burmából – tette hozzá, hogy az ügyeletes matróz is értse. – Szóval U Htu Htein, mert így hívták a szakácsot, már túl volt a hatvanon. De senki se nézte volna ötvennek se. Ő mesélte, hogy egy alkalommal öt teljes évet húzott le egy angol hajón. Megszakítás nélkül! – emelte fel az ujját Szeghy. – Persze hogy hitetlenkedtem. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz. Öt évet hajózott úgy, hogy közben egy percet se töltött otthon! Soknak tűnt az öt év mindenképpen.

– Te Htein – kérdeztem –, nem volt semmi gondod belőle? A család? De ő csak mosolygott. Á, semmi az égvilágon! Higgye el, semmi problémát nem okozott. Igaz, a feleségem elvált tőlem, amikor hazamentem, de baj semmi nem történt… Mi is történhetett volna?

– Hát igen – nevetett Nagy István. – Ez aztán nem baj. És legalább jól főzött?

– Első osztályú szakács volt. Négyünknek, fehéreknek, angol és német kosztot adott. Életemben annyi beafsteaket nem ettem, mint ott. Ha jó kedve volt, akkor megörvendeztetett valami különlegességgel. Ott kóstoltam meg a hagymatortát, aztán az indiai kenyérbe sütött currys csirkét is.

– Náci bácsival tárgyalt már ez ügyben, chief? Biztosan jó néven venné a recepteket.

– Eljön annak is az ideje…

– Lehet, hogy ez a Htein jó szakács volt… Biztos már csak a főzés volt az öröme. Lányokra már nemigen gondolt…

– Pistika! Miből gondolja, ha valaki túl van a hatvanon, akkor már nem érdeklik a nők…? Majd meglátja maga is előbb-utóbb!

– Inkább legutóbb, mint utóbb…

– Nem hiszi el, de a szakácsunk minden kikötőben megtalálta azokat a helyeket, ahol nőket lelhetett, persze csak egy órácskára… Valamelyik brazil kikötőben voltunk…

– Istenem, de szép is lehetett… – sóhajtott Nagy István.

– Az volt. Htein is kiment, hogy egy ideiglenes barátnőt szerezzen. Nem kellett sokat keresnie, hamarosan felmentek egy szállodába. A mi asztaltársaságunkban is voltak lányok persze. Az egyiket megkérdeztük, mennyi idősnek saccolja a szakácsunkat. Negyvenhetet mondott. Amikor megtudta, hogy hatvankettő, hat gyereke, és tizennyolc unokája van, majd leesett a székről. Pillanatok alatt körbefutott a hír a bárban. Képzelheti, majd kitörte a frász a csajokat, hogy láthassák. Amikor aztán a szakács, és alkalmi kedvese dolguk végeztével lejöttek, hatalmas ovációval fogadták mindkettejüket… Htein zavarban volt, nem tudta mire vélni ezt a hirtelen támadt népszerűséget. A hajón aztán dörmögött valami olyat, hogy talán mégse kellett volna megmondanunk, mennyi idős, mert ő ötvenkettőre szokta magát fiatalítani…!

– Na, majd Pireuszban engem ovációznak…

– Nix tuzami – somolygott Szeghy.

– Most miért kell mindig erre emlékeztetni? – duzzogott Nagy István. Léptek zaját hallották. Barabás lépett be. Melegítőben volt.

– Nos, hogy haladunk?

– Gyatrán – felelt Szeghy. – Most fordulok be…

A parancsnok csendben figyelte, hogy hajtják végre a fordulót.

– Nincs túl nagy forgalom? Lemegyek, megborotválkozom, és feljövök. Tudod, Kölesdi lesz szolgálatban. Nehogy valami galibát csináljon. Nem akarok még egy szilvesztert…

Mire Szeghynek lejárt az őrsége, bent voltak a szorosban. Aprólékosan elmagyarázta a navigációs helyzetet, megvárta amíg a harmadik tiszt azonosítja a radarképet a valósággal, és elköszönt.

Hamarosan Klára is felment a férje után. Zavarni semmiképp se akart, de Gibraltár sziklája érdekelte. Ezért kívülre ment, fázósan húzta össze a kabátját. Gyönyörűen sütött a nap, a szikla ragyogott. A város néhány utcája a hegyoldalba is felmerészkedett. Hallott valamit arról, hogy majmok is vannak a félszigeten, de hamar belátta, semmi esélye, hogy megpillantsa őket. A Földközi-tengerről egy utasszállító repülőgépet látott közeledni. Barabás kilépett.

– Jó reggelt Klárika. Látom nézelődik. Miért nem jön be? – s fejével a kormányállásra bökött –, jó meleg van…

– Nem akarok zavarni. És a friss levegőt se bánom. Innen érdekesebb a bámészkodás.

A parancsnok rámutatott a leszálló Boeingre. – Látja, mindjárt leeresztik a sorompót…

A fiatalasszony megütközve nézett rá. Hogyhogy a sorompót? De nem szólalt meg, mert nem akart esetleg butaságot kérdezni. Barabás látta rajta a kétkedést.

– Hát nem látja? Mindjárt leszáll. Tehát leengedik a sorompót a Gibraltárt Spanyolországgal összekötő országúton. Elhiheti, ha mondom. Ugyanis a kifutópálya keresztezi a félszigetet a szárazfölddel összekötő kis földnyelvet. Így nem maradt más hátra, mint rajta keresztül vezetni az utat. Ezért ha egy járat indul, vagy érkezik, akkor sorompót le, mint a vasútnál, és a kocsisor megvárja, amíg eldübörög a repülő. Így mesélik, akik jártak arrafelé…

A Földközi-tenger felől úgy látszott, mintha a félsziget keleti oldalát betonból építették volna.

– Azt mondják víztározók, és katonai létesítmények vannak a betonfalak mögött – magyarázott újfent Barabás. – Na, jöjjön beljebb Klárika, itt már nincs sok látnivaló – hívta, amikor Ceuta kikötőjét is maguk mögött hagyták. Közeledett a kávéidő.

Meggyesi ekkor lépett be, s egy kávéscsészét egyensúlyozott a kezében. Bement a kuckójába, és buzgón körmölni kezdett. A parancsnok mellé állt, és somolyogva figyelte.

– Mit csinálsz Elemér?

– Hát tudod, kérlek szépen, egy előzetes beosztás Pireuszra. Öt napos kirakásra számítok, és most papírra vetem az elképzelésemet a bevásárlásaimat illetően. Látod? – bökött a papírra –, első napra friss zöldségek beszerzését tervezem. Második napon, úgy gondolom, behozzák a megrendelt árut. Tehát aznap nincs szándékomban távozni a hajóról. A következőn olyan beszerzésekre gondoltam, amit nem kapunk meg, de égetően szükségünk lenne rá. – Itt megállt a magyarázattal, és a ceruzáját a foga közé szorította, s elgondolkozott. Majd rámutatott a lap fejlécére. – Nem írtam még be az érkezést, így nem tudom eldönteni, mely napokra esik a hétvége. Nem tudnál erre a problémámra megnyugtató választ adni? Mikor érkezünk, a véleményed szerint? – nézett a barbára.

– Majd… – mondta Barabás nevetve. – Na, te aztán igen precíz ember vagy!

Meggyesi ezt dicséretnek könyvelte el, s természetes hangon válaszolta: – Magától értetődik.

– Úgy számolom, tizenhatodikán ott lehetünk…. – mondta Barabás. – De ez csak nagyon durva becslés…

– Akkor azt se tudod, délelőtt, vagy délután? Mert tudod, kérlek szépen… – folytatta Meggyesi, de ebben a pillanatban meghallották, hogy a főgép monoton dohogása alábbhagy, és néhány másodperc múlva a fordulatszámmérő azt mutatta, hogy megállt.

– Felhúzzam a nem kormányzó jelzést? – kérdezte Kölesdi. – Még nem szedtük szét a ballonokat…

– Várjunk vele, amíg bizonyosat tudunk. Vedd a kormányt kézbe.

Kölesdi a kormánykerék mögé állt, és átkapcsolta. Csendesen siklottak, vitte őket a tehetetlen hajótest lendülete. Megcsörrent a telefon. Barabás azonnal felkapta. Nem szólt bele, hallgatta Jósika jelentését. Egyre borúsabb lett a tekintete. Majd a homlokát kezdte ráncolni. És végül egy cifra káromkodás is kiszaladt a száján. Bocsánatkérően nézett Klárikára… – Hát ehhez nincs mit tenni. Szevasz – köszönt el a gépüzemvezetőtől. – Elemér! Adj legalább még egy napot az érkezéshez…

A rádiós kérdően nézett rá, és felvonta szemöldökét. Barabás dühösen kifakadt.

– Ez nem lehet igaz! Nem, ilyen nincs! Legalább egy napot kell sodródnunk a nyílt vizen! Hogy miért kellett ennek is most eltörnie? Miért nem fél nappal előbb, vagy később?!

– Komoly a baj? – kérdezte nyugtalanul Kölesdi.

– Egy olajlehúzó gyűrű eltört. Ki kell cserélni. Minimum egy nap! Leszedni a hengerfejet, kiemelni a dugattyút, kicserélni a gyűrűt, visszahelyezni, összeszerelni. Még elmondani is sok, nemhogy megcsinálni. És mindössze négyen vannak a gépben!

A barba idegesen járt fel s alá. Kezét hátul összekulcsolta, úgy kacsázott a hídon keresztbe. Most nem volt senkinek kedve még mosolyogni se rajta. Kölesdi tétován állt, nem tudta mi tévő legyen. Biztos ami biztos, csinált egy helyzetpontot, és feltette a térképre. A parancsnok mögé állt, nézte hol vannak. Tizenöt mérföldre volt a szoros mögöttük.

– Ha szerencsénk van, akkor nem sodródunk el túlságosan. Bár itt – mutatott a térképre –, számottevő áramlás lehet. Adj le egy figyelmeztetést a többi hajónak.

– Igen – válaszolt Kölesdi bizonytalanul. A rádióhoz lépett. Megfogta mikrofont, és tanácstalanul bámulta a készüléket. Most mit mondjon…? Nem jutott eszébe semmi. Ha Csibe legalább kimenne… nem lenne kellemes, ha előtte lebőgne. Barabás kijött, és látta, hogy a harmadik tiszt csak dobálgatja kezében a beszélőt. Odament, elvette.

– Security, security, security! All ships, all ships, all ships[2] – kezdte. – Kormányképtelen hajó a következő pozícióban – itt megadta a földrajzi koordinátákat –, minden hajó fokozott figyelemmel közlekedjen és tartson biztonságos távolságot… – hallotta Kölesdi az angol szöveget.

– A jó fenébe…! – mérgelődött magában. – Miért nem jutott eszébe a tanfolyamon annyiszor elismételt típusmondat?

– Minden fél órában ismételd meg. Szólok az első tisztnek, hogy küldje fel az ügyeletes matrózt. – Ezzel Barabás elhagyta a hidat.

Kölesdi hangosan kifakadt, úgy szitkozódott. Klára ijedten fordult a férjéhez.

– Valami baj van, Peti?

– Hogy lehetek ilyen hülye, hogy nem jutott az eszembe, mit kell mondani? Hiszen annyiszor gyakoroltuk a tanfolyamon, de annyiszor! Ráadásul a vizsgán is ezt kérdezték. Ott úgy ment mint a karikacsapás. Most majd azt hiszi – intett a fejével a lépcsőn baktató parancsnok után –, hogy lökött a harmadik tisztje… Már megint elszúrtam…

 

[1] Szinga — Szingapúr a magyar tengerészek szóhasználatában

[2] security… all ships — biztonsági közlemény, minden hajónak

Bonzsúr Indonézia - 12

Barabás és Szeghy nagyokat nevetve hallgatták Cserepes beszámolóját az estéről. A második gépész szemléletesen játszotta el, ahogy eldöntötték, hogy mit vacsoráztak.

– Ki hitte volna Kőrösiről? – mondta a barba. – Na, majd meghallgatjuk az ő beszámolóját is. Nem ott jönnek? – mutatott a háromkerekű járgányra, mely kissé oldalra billent, természetesen arra, ahol Bonzsúr ült. Fékezett, kissé meg is csúszott a kereke, majd megállt a járó mellett, és kiszálltak. – Te jószagú atyaúristen! – szörnyűlködött. – Ez a kedvese?

Cserepes csak bólintott. Érdeklődve nézték mi történik a kocsinál. Bonzsúr magyarázott, hadonászott, a hajóra mutogatott, majd kedvesen meglökte Kőrösit, hogy az majd hasra esett. A fiatalember feljött, s Cserepeshez fordult.

– Nem hoztátok el a Bonzsúr húgának a tuzamiját? Biztos? Mert állandóan azt keresik rajtam. Nézzétek meg a zsebeteket…

Kubik ekkor lépett ki, és meghallotta, mit mond a deck-boy.

– De a tous amis azt jelenti, hogy „a barátaid” – nevetett. – Biztos azt akarják, hogy vigyél magaddal valakit a húgának…

– Iiigen…? – nyújtotta meg a kérdést Kőrösi. – Hát akkor van jelentkező? – kérdezte büszkén, körültekintve, mert már sokan összecsődültek, és kajánul nézték a jelenetet. – Igaz, hogy nem olyan belevaló csaj, mint az én Bonzsúrom, de azért elmegy…

– Jézusom! Nem! Isten ments…! – húzódott mindenki vissza.

– Mindegy, ti tudjátok – vonta meg a vállát Kőrösi, és lement a nőhöz, hogy megmondja: – Nix tuzami! – Bonzsúr megcsóválta akónyi fejét, beült a furgonba, és a kis kocsi, ha nehezen is, de elgurult a hajó mellől.

– Na, már megint tanultam franciául… – jött fel a járón a deck-boy.

– Aztán mit, Bákhót? – kérdezte Gerzson.

– Hát azt már tudom, hogy a tuzami az te vagy, az uji az igen, meg delikát, és most megértettem, hogy mit mondott rátok.

– Na, mit? Nyögd már ki…

– Hát azt hogy idiot. Már ezt is tudom. A végén perfekt francia leszek…

Délután Szeghy Csókát kereste. A fedélzetmestert s a matrózokat a raktárnyitó hidraulika vezérlő táblája mellett találta.

– Kellene egy próba nyitást és csukást csinálni Csóka – dünnyögte. – Kell a rutin. Ugyanis holnap elkezdjük a berakást.

– Rendben, próbáljuk ki…

Kőrösit leküldték a gépházba, hogy indítassa be a motort. Addig ők előkészültek. Rendben ment minden. Eleinte akadozott a munka, de amikor a rendszert a gyakorlatban megismerték, már nem volt gond.

– Éjjelre nyitva hagyjuk? – kérdezte Csóka. Felnézett, csak néhány bárányfelhőt látott a magasban, nem ígért esőt az égbolt.

– Nem, sose lehet tudni… – mondta Szeghy. – Nincs morgás! – emelte meg a hangját, látva Nagy István elégedetlen arcát.

A csukás elég lassan indult. Már a délutáni kávéra gondoltak, amikor a raktár végéből irtózatos recsegésre lettek figyelmesek, és a lassan guruló, két egymáson fekvő, több mint harminc tonnányi szelvény megállt. Csóka idegesen rángatta a kapcsolót. Nem mozdult. Se előre, se hátra.

– Mi a jó fene történhetett? – kérdezte bosszúsan.

– Folyik az olaj a hidraulika motorból…! – kiabálta Vasutas. Erre otthagytak csapot-papot és hátraszaladtak. A középen levő motorból vastag sugárban ömlött az olaj, hatalmas tócsa volt már körülötte.

– Szaladjon le valaki a gépházba, és kapcsolják le… – intézkedett az első tiszt.

Kőrösivel Francia és Cserepes is feljött. Szeghy idegesen kérdezte. – Mi lehet a baj? Meg tudjátok csinálni?

– Az csak a szétszerelés után derül ki. Bár, ahogy alkatrésszel el vagyunk látva, semmi jóra ne számíts!

– De holnap a raktárakat ki kell nyitni!

– Ki kell nyitni… – ismételte Francia –, de nem ezzel!

Szeghy észrevette, hogy a kifolyt olaj a fedélzet széle közelében van már. – Fűrészport hozzatok gyorsan, hintsétek körbe, aztán felitatni, felsöpörni, lemosni mosószeres vízzel, nehogy egy csepp is a vízbe folyjon! A fejünket veszik, ha észreveszik!

A matrózok munkához láttak, és az első tiszt figyelte, ahogy a gépészek szétszerelik a motort. Aztán felbaktatott a barbához.

Barabás a nyitott ablaknál állt, kidugta fejét, úgy nézte, mi történt. A szél összekócolta, az amúgy is nehezen kordában tartható frizuráját.

– Miért kell mindig valaminek beütni? Miért nem lehet szépen, nyugodtan dolgozni…? – nézett Szeghyre összeráncolt homlokkal. – A kápó már megörvendeztetett az előbb, hogy nem megy az egyes generátor. Mi lesz itt, ha holnap órák alatt beraknak, és nem tudunk elindulni?

– Ettől ne félj…

– Na, hál’ Istennek, már azt hittem, komoly a baj.

– …ugyanis nem valószínű, hogy a raktárakat ki lehet nyitni. Legalábbis a tudomány mai állása szerint, nincs sok esélyünk rá. – mondta Szeghy, és kissé feszengett, mert Barabás irtó dühös arccal halgatta végig. – Mi mindent megtettünk, most már a gépészeken a világ szeme.

– És mit tettetek ti…? – kérdezte Barabás, kissé gúnyosan.

– Megakadályoztuk, hogy az olaj kifolyjon a folyóba. Csókáék gumicsizmában járnak benne, és Franciának is fel kellett vennie, ha nem akarta, hogy bemenjen a cipőjébe. Nagyon sok elfolyt…

– Ja, erre gondoltál? Azt hittem, rosszkor humorizálsz. Még csak az kellett volna, hogy kiszúrja a vizirendőrség. Mekkora balhét csaptak volna…!

– Főnök, van egy jó, meg egy rossz hírem! – lépett be Jósika vigyorogva.

Barabás ránézett, és nagyon rosszat sejtett. – A rosszat mondd!

– Új tengely kell a hidraulika motorba és két fogaskerék…

– Ezek után mi a jó?

– Ha legyártják, akkor meg tudjuk csinálni…

– De ma nem dolgoznak sehol! Hol a jó fenébe csináltassam meg? Mondd? Hol…?

– Te vagy a parancsnok, nem én. Majd kitalálsz valamit…

Barabás összekulcsolta karját a háta mögött, és elkezdett fel-alá járkálni. Mókásan kacsázott, de most nem volt kedve senkinek ezen mosolyogni.

– Elemér! – kiáltott, hogy a rádiós, akárhol is van, meghallja. Lentről jött a válasz.

– Mindjárt megyek…

– Nem mindjárt, hanem most! – harsogott Barabás. Leült a karosszékébe, egy íróblokkot húzott maga elé, arra rótta a sorokat. Megvakarta fejét, majd egy szót kihúzott, másikat írt fölé.

Meggyesi fél arcát hab takarta, kezében borotva, úgy lépett be.

– Hívtál, kérlek szépen?

– Hívtalak, kérlek szépen…! Ezt a táviratot azonnal leadod.

Meggyesi csak állt. Ez szokatlan volt tőle. Máskor ugrik, hogy minél előbb elvégezhesse a kiosztott feladatot.

– Na, mire vársz?

– Hát az a helyzet…, szeretném felhívni szíves figyelmedet, hogy már érkezéskor se tudtunk adni. Minden bizonnyal, sőt kétséget kizáróan megállapítottuk…

Szeghy nem tudta meg, hogy Meggyesi mit állapított meg. Ugyanis Barabás közbevágott. – Akkor felhívod Saint-Nazaire rádiót, és telefonálunk a spanyoloknak. A számot tudod, ugye?

– Hogyne tudnám. De ha emlékeztethetlek arra a szomorú tényre, kérlek szépen, hogy tegnap se tudtuk meghívni őket, tudod, a rádiótelefon kimenő teljesítménye nem elegendő… A hegyek miatt –  mondta egyre halkabban, mert látta, hogy Barabás tekintete elborul. – Kérlek szépen… – tette még hozzá, egész csendesen.

– Talán ha kimennél a kapuhoz, a portáról biztosan lehet telefonálni. Felhívhatnád az ügynököt… – javasolta Jósika.

Meggyesi arca felderült.

– Ez az! Mindig mondtam, hogy a kollektív gondolkodás… – de nem folytatta, mert a főnöke igen rosszallóan nézett.

– Akkor megyünk – jelentette ki Barabás. – Attila, jössz?

– Talán ha lehetne, én befejezném… – kezdte Meggyesi. – A borotvahab… – mutatta az arcát Barabás és Szeghy hátának.

 

A kis furgon másnap reggel menetrendszerűen meghozta Kőrösit. Bonzsúr puszit cuppantott a fejére, és füstfelhőt hagyva maga után, elszáguldott. A deck-boy komótosan claptatott fel a járón.

– Szia – köszöntötte a könyöklő Vasutast.

– Helló – viszonozta. – Na, ki jön hozzánk ilyen kora reggel? – mutatott le, mert egy sötétkék Renault fékezett a hajó mellett.

Az ügynök, egy harminc körüli, sportosan öltözött férfi, és Mr. Sanchez szálltak ki. Beszélgetve jöttek fel. A fiatalabb valamit magyarázott, és közben állandóan hátrafordult. Mikor a matrózokhoz értek, köszöntötték őket.

– Bon jour, bon jour

– Bonzsúrt keresik? Most ment el, nem találkoztak vele? – nézett rájuk Kőrösi megütközve. Majd megvonta a vállát, és lement. Munkához öltözött. Az ágyfiókból kivett egy tiszta overallt, trikót, inget, és levetkőzött. Megtapogatta dzsekijét. Meglelte amit keresett. Egy fényképet vett ki, Bonzsúr mosolygott a levelezőlap nagyságú fotón. Az asszony feje majdnem kitöltötte az egészet… Kedvtelve nézegette. Úgy döntött, kell majd kérnie egy másikat is, egy egészalakosat. Belebújt az overallba, majd az asztalfiókban kotorászott. Talált egy tubus ragasztót, a kép sarkára pöttyentett belőle, és egy kartonlapra ragasztotta, amire előzőleg akasztót ügyeskedett, és úgy tette fel a falra, hogy ha lefekszik, ráessen az első pillantása. Ledőlt és kedvtelve nézegette művét. Kissé felemelkedett, és megigazította a fotót.

– Minden rendben Bákhót? – kukkantott be Csóka.

– Hát…! – tápászkodott fel Kőrösi. – Kérsz egy kis patisszont?

– Nem szeretem, kösz.

– Én se igazán, olyan fagifor íze van…

Csókának gyanús lett a dolog. – Mutasd csak azt a patisszont? – Kőrösi a szekrénye aljából egy palackot vett elő. Felmutatta. A fedélzetmester elröhögte magát. – Te, ez nem patisszon, hanem Pastisse! Add csak ide, hadd húzzam meg! – Kőrösi vállvonogatva adta oda.

– Hogy tudsz ennyi hablatyot megjegyezni…?

– Majd te is ráérzel Bákhót, ha sokáig jársz a Bonzsúrodhoz. Aztán a végén úgy beszélsz majd idevalósiul, hogy mindenki a csodájára jár.

– Ugyan már, te! Hiszen ma elmehetünk… Nem te mondtad, hogy estére kész lehet a berakás?

– Ha ki tudnánk nyitni a raktárakat, akkor igen. Meg ha lenne két generátor… De így, a jó ég a megmondhatója csak, mikor kezdünk!

– Igen? – örült meg Kőrösi. – Akkor este…?

– Mehetsz öreg – mondta Csóka mosolyogva. – Látod Pistika se jár ki, csak vásárolni megy, nem kergeti a lányokat. Pedig milyen nagy volt a szája!

– Csóka, nem akarod a Bonzsúr húgát…? – ajánlotta a deck-boy.

– Nem! – csattant fel a fedélzetmester.

– Hát, ti tudjátok… Csak tudnám, miért ellenkeztek ennyire. Nem rossz bőr az, te!

– Akkor se! Örülj a Bonzsúrodnak, engem meg hagyjál nyugton.

– Örülök is! Istenem, milyen belevaló nő…! Beleborzongok, ha rágondolok. És hogy tud szeretni, az valami fantasztikus! Amikor átfog azzal az isteni karjával, és melléhez szorít, hogy majd megfulladok, az csak ám a szép…!

– El tudom képzelni.

– Te csak ne röhögj rajtam. Én nem értelek benneteket, hogy lehettek olyan fatökűek, hogy nem kell a húga senkinek se…!

– Hát csak gondolkozz rajta Bákhót, de ne sokat, mert reggeli idő van már.

– Nem kell nekem a Náci bácsi virslije! Ettem én olyan sonkás rántottát, hogy az csuda! Még reszelt sajt is volt a tetején! Nem is a Garszón gyerek csinálta, hanem az én Bonzsúrom, saját kezűleg! Aztán odaült mellém, és csak nézte, hogyan eszem. Ô csak csipegetett. Igaz, jóval többet nassolt, mint én. Mondtam is neki, egyél Bonzsúr, mert még lefogysz! Aztán kinek kellesz olyan hitványan…?

– Hát, mindent el tudok képzelni, csak ezt a nőt hitványnak nem…

– Így szép, ahogy van, igaz Csóka? – derült fel Kőrösi arca.

– Ha neked szép, akkor igaz.

– Nagyon…! – válaszolta elgondolkodva.

– Ő jár most is az eszedben? Igaz?

– Ő mindig, de most azon gondolkodom, hogy milyen igaza is volt a plébános úrnak. Tudod, ő a szomszédunk, és segíteni szoktam nála ezt-azt. Amikor eljöttem, mindenféle hasznos tanáccsal ellátott. Még azt is mondta, ha Franciaországba jutok, meglátom, milyen szép nők is vannak errefelé… Hát, hogy milyen igaza volt! Okos ember…!

– Az – mondta Csóka –, egészen biztosan okos ember a te plébánosod.

– Meg azt is mondta, hogy a Jóisten mindenkinek párt rendelt. Te, ha én ezt a Bonzsúrt hazavihetném, milyen szép is volna… Mert látod-e, érdemes volt eljönni hajózni…!

– Aztán mit csinálna ő otthon? Hisz magyarul se tud!

– Eltartanám én őt, ne félj… Megérdemli… Megmondta a plébános úr is, hogy találok magamnak valót! Okosabb az a sekrestyésnél is, pedig ő nemrégen még párttitkár volt! Hiszed-e?

– Hiszem, hiszem – nevetett Csóka. – Na, akkor gyere Jóska, és csináljuk a dolgunkat, amit a hajózás rendelt.  Este meg eredj a te Bonzsúrodhoz…

Kőrösi szélesen vigyorgott még akkor is, amikor a konyhához értek. Kubik egy csésze kávét szorongatott a kezében, és Csákit figyelte. Az új szakács sürgött-forgott, égett keze alatt a munka. Kissé hajlotthátú, nyugdíjas korú férfi volt. Arca csupa szeplő. Ősz haját csákó alakú, fehér sapka alá rejtette, s bőrénél csak a szakácsruha volt fehérebb.

– Aztán knédlit tud-e csinálni Náci bácsi? – érdeklődött a második tiszt. – Mert azt nagyon szeretem ám! Tudja, én Szlovákiában lakom, otthon nagyon gyakran esszük, és most nagyon hiányzik.

– Egyszer majd csinálok neked gyerek – mondta Csáki. – A gyerekért nem haragszol, ugye? Én már csak így hívom a fiatalabbakat, és te igencsak suhanc vagy hozzám képest.

– Csak nyugodtan – válaszolta Kubik. – Palinak is hívhat, ha úgy tetszik.

– Na, majd lesz a jövő héten, savanyú káposztával és apróhússal. Ugyanolyan, mint a mi székelykáposztánk, csak a szlovákok nem tesznek bele pirospaprikát. Aztán a mákos-szilvás lepényt szereted-e? Mert azt is beterveztem az egyik péntekre.

– És miért pont péntekre?

– Látod, ez jó kérdés – nevetett Csáki. – Ez a Mahartos időkből visszamaradt szokás. Ha megnézed az étlapot, akkor abból kiderítheted, milyen nap van. Kedd és péntek a tészták napja. Csütörtök, és vasárnap csirkét csinálok. Szerdán általában vagy pörköltet, vagy tokányt teszek fel. Vannak szakácsok, akik szombat reggelre lángost sütnek, és a hétfőt olajos hallal vezetik be.

– És ettől nem tértek el? Nem egyhangú?

– Ugyan már… Az nem baj, ha az étlapról kiderül milyen nap is van! Tudod te, hogy a csirkét hányféle módon lehet elkészíteni? Nem csak sült és rántott csirke, na meg pörkölt van ám a világon! Vasárnapra például dijoni módra készítem, stílusosan, ha már Franciában vagyunk. Jó tejszínes mártással nyakon öntöm, meglátod, mind a tíz ujjadat megnyalod utána. Aztán szoktam gyömbéres mézzel kenegetni a bőrét sütés közben, vajban párolt, morzsában meghempergetett spárgát és sült burgonyát teszek a tányérra. Ettél-e már ilyet?

– Na, úgy látom, nem fogyókúrázunk majd… Persze nekem kell is a kondi, mert sokat gyúrom magam a súlyzókkal. Izomra megy, nem a hasamra!

– Aztán az orosz ételeket szereted? Úgy hallottam, Ogyesszában végeztél.

– Ott bizony, de a menzai koszt sehol se arról híres, hogy gourmandoknak való lenne. Hát még náluk. Annyi csirizt nem ettem még, mint ott. És ők makaróninak hívták. Kaptunk hozzá egy szelet kemény marhahúst, és leöntötték valamilyen szósszal, ez már ünnepi kaja számba ment. Még jó, hogy a káposztát szeretem, mert azt ettünk bőven.

– No, én nem ezekre gondoltam. De majd ha jó kedvem lesz, csinálok egy grúz birkasültet, szilvát teszek mellé, és diós rizzsel körítem. Egy jó sűrű kresztyanyin leves lesz előtte. Nem tudod milyen? Hát itt sajnos nincs meg a lehetőség, hogy úgy tálaljam, ahogy kell. Mert azt a sűrű, húsos, kolbászos fehérbab levest cserépcsuporba kell merni, egy lángosnak a felét megsütni, de csak platnin, szárazon. Azután a nyers felével leteríted, rányomkodod a bögre szélére. Azt átgőzöli a leves, és olyan, mintha félig lángos, félig knédli lenne, de átjárva a finom gőzzel… – Csáki összecsippentette mutató és nagyujját, a többit felemelte, és úgy mutatta, milyen is az a híres kresztyanyin leves.

– Ej, de főztök, észre se veszitek az embert! Vigyázz, ha itt állsz estig is, Náci bácsitól állandóan hallhatod a receptjeit… – hallotta Kubik a háta mögött Kölesdi hangját. A langaléta fiatalember szélesen mosolygott. Klára is ott állt mögötte.

– Kijössz velünk délután? – ezt az asszony kérdezte. – Nem költekezünk, csak sétálunk, fényképezünk. Szeretnénk megnézni a katedrálist, és a Loire partján a várat. Ha nyitva van, be is mehetnénk.

– A chief mit csinál? Ha ő nem megy a városba, akkor természetesen veletek tartok.

– Itt Nantes-ban, különösen jó hagymalevest csinálnak… – hallották Csákit. – Ha lesz rá időtök, és pénzetek, kóstoljátok meg!

– Brrr, azt nem szeretem! – mondta Kubik. – Remélem, azzal nem örvendeztet meg az öreg.

Bonzsúr Indonézia - 11

Cserepes és Gerzson egy kirakat előtt álldogáltak. Egy autóbusz állt meg mögöttük. A fedett megállóban sokan várakoztak, és a tülekedő emberek zsivaja elnyomta a hangjukat. A köpcös férfi hátrafordult, nézte a leszállókat.

– Mit szólsz egy sörhöz, esetleg egy szendvicshez?

– Az jó! Az a hosszú, gusztusos, ropogós francia kenyér! Félbevágva, salátalevelek lógnak ki belőle, és minden jóval megtöltik. Azt szeretem. És hozzá egy sör, felséges lakoma.

Sorra vették a bárokat, vendéglőket, büféket. Az egyik túl elegáns volt, a másikban sokan voltak. A vendéglőben nyilván nem szendvicsre várják az embereket.

– Nézd, oda bemegyünk – mutatott Cserepes egy kis bárra.

Nem csillogó-villogó, főutcai elegáns helyiség volt. Három, évtizedek óta koptatott lépcsőn kellett felmenni. Mielőtt elérték volna a barnára mázolt, üvegezett ajtót, egy kis udvar előtt mentek el. Az udvarról is volt a helyiségnek ajtaja. Belűlről egyszerű függöny takarta, mintázatát a földre vetítette a kiszűrődő fény. Félig nyitva volt, és egy tizenöt év körüli srác feje kandikált ki. Aztán eltűnt, az ajtó becsukódott, és elvágta a búsan nyekergő tangóharmonika hangját. Az udvar végében egy háromkerekű furgon pihent. A járgány egy halom boroshordó előtt várta, hogy beindítsák…

– Az ilyet szeretem… – mondta Cserepes. – Afféle családi vállalkozásnak látszik, ahol a férj a csapos, feltűrt ingujjban, sildes sapkában áll a pult mögött, és egy pohár jófajta bor mellett elbeszélget a kedves vendéggel. Az asszony piros kötényt hord, és ízletes házi kosztot tálal, a gyerekek meg felszolgálnak. Az ilyeneknek van csak igazi hangulatuk! Ide nem jár más, csak mifélénk.

Benyitottak a nem túlzottan kivilágított helyiségbe. Az ajtó mellett hosszú bádogpult, előtte néhány magasított bárszék. A lábtartó már kiszálkásodott. A piros műbőr már repedezett, az idő megtette a magáét. A pult mögött fakó tükörrel bélelt polcokon palackok sorakoztak. A legalsón levőkben félig volt az ital, ezeket kedvelik a betérők. Az italadagolóban fejjel lefordított üvegek várták a törzsvendégek poharait. A polcok alatt egy ütött kopott, ősrégi világvevő rádió halkan szólt. A pulton fényesre suvickolt kávéfőző, mellette kéttálcás rozsdamentes mosogató. Az egyikben mosásra vártak a poharak, a másikban fejjel lefelé csöpögtek a tiszták. A pulttal szemközt néhány asztal. Piros-fehér-kék, nemzeti színű, kockás terítő takarta kopottságukat. Az elmaradhatatlan sótartó ott volt mindegyik közepén, és az italszállító cég hatalmas kerek hamutartója várta a csikkeket. A vendégek nem sokat törődhettek velük, mert a sárgára beeresztett hajópadló tele volt eldobott cigarettavégekkel. Alig volt vendég. A legközelebbi asztalnál egy idősebb házaspár üldögélt. Egy csőrös üvegkancsóban vérszínű bor, a poharakat kezükben fogták. Halkan beszélgettek. A konyha ajtaja a kiszolgáló pult végében nyílt. Mellette egy szépen faragott, fakorlátos lépcső vezetett az emeletre. A lépcső lábánál alacsony, támla nélküli széken, fekete szemüveges, baszk sapkás, borostás férfi tangóharmonikát nyávogtatott. Valamiféle sanzont játszott. Bütykös ujjai könnyedén siklottak a billentyűkön. Ócska zakója vállára dobva, fél bakancsából hiányzott a fűző.

– Ez az igazi! Nem? – kérdezte Cserepes, és megdörzsölte a kezét. – Bort iszunk, vagy inkább sört kérjünk ? – körbejártatta tekintetét a pulton sorakozó palackokon.

– Tudod mit? Egy jó pohár rozé bor most nem esne rosszul.

– De kitől kérjük? Hol lehet a főnök úr? – kérdezte a második gépész, és átnyúlt a pulton. Felkapott egy poharat, és a pulton talált, súlyos dugóhúzóval megkocogtatta. Cserepes kedvtelve nézegette. Bronzból készült, fogója fényes a sok használattól. Nyele horgonyt formázott. Szívesen elkérte volna a tulajdonostól.

Kiáltást hallották a konyha felől.

– Érted, amit mondott? – kérdezte Gerzson.

– Affenéket – rázta a fejét –, de csak jönnie kell mindjárt, ha meghallotta, nem?

– Nem isztok egy kis bort? – szólt valaki a hátuk mögött magyarul.

Mint a villám, fordult a két gépész hátra, és megütközve látták, hogy Kőrösi ül egy asztalnál. Azért nem vették észre, mert maguk mögé nem nagyon tekergették a fejüket, s a fiút egy zenegép takarta el szemük elől. A deck-boy valamit evett, vagy talán már a vége felé járt, mert letette a kést és a villát. Egy átlátszó tetővel leborított fatálcán sajtok kellették magukat. Műanyag lapot húzott maga elé, leemelte a búrát s vágott egy szeletet. Két ujja közé csippentette, és lassan, ráérősen eszegette. Majd bort töltött. A halványpiros nedű hangos csobogással emelkedett a pohárban. Felemelte az üveget. A rozé hívogatóan csillogott.

– Na? – kérdezte. – Jófajta borocska ám. Nem nehéz. Lehet mellette beszélgetni, és pár üveg meg se kottyan belőle.

Cserepesék mellé telepedtek. A kopaszodó gépész sildes sapkáját a székre tette. Alaposan szemügyre vett mindent, majd megszólalt:

– Na, hallod Jóska gyerek, te jól élsz ám…!

– Ez így igaz, Cserepes bátyó – válaszolta Kőrösi. Majd felállt, és a pulthoz ment. Lábujjhegyre állt, de az túlságosan magas volt így is. Ezért fürgén felmászott egy bárszékre, és átnyúlt a vízcsap felett. Két poharat vett ki a mosogatóból, majd lehuppant, s visszaült a helyére.

– De otthonosan mozogsz Bákhót! – ámult Gerzson.

– Igaz… – bökte ki a fiú. – Na, kértek ugye? – kérdezte, és teletöltötte a poharakat. Az üveg éppen kiürült. Koccintottak. A bor egykettőre lecsúszott a száraz torkokon.

– Jó kis borocska ez – nézte búsan a megürült poharat Cserepes.

– Innál még? Lehet ám, csak szólj bátran…!

– Akkor szóltam.

Erre a fiú újfent feltápászkodott, elvette a feleslegessé vált palackot, megkerülte a pultot, és egyik kezében egy üveg rózsaszínű borral, a másikban a szívfájdítóan szép dugóhúzóval tért vissza. Kinyitotta az üveget, töltött mindhármójuknak, és a nyitót visszavitte.

– Mi van te? Elszegődtél pincérnek?

– Nem én, hogy is kérdezhetsz ilyet?

– De olyan otthonosan mozogsz…

– Hát mit tehetek, ha egyszer nincs itt a gyerek. Biztosan kiment valahova. Garszónnak[1] hívják. Hallottam, hogy ezek, itt mellettünk ni, ezt mondják neki. Hülye név, nem? Garszón…! Még ilyet…! – dünnyögte.

– Na, idefigyelj Bákhót! – bökött a deck-boy mellére Cserepes. – Itt valami nem stimmel. Nem emlékszem arra, hogy falusi suttyók, mint amilyen te is vagy, már megbocsáss a szókimondásért, ennyire otthonosan mozogtak volna idegenben… Itt valami történt, amit mi nem tudunk.

– Hát honnan tudnátok, hisz nem voltatok itt…!

– Akkor most töviről hegyire elmesélsz mindent. Oké?

– Hát…! Hol kezdjem?

– Rögtön az elején.

– Hát az úgy volt, hogy amint nyilván ti is tudjátok, este nem vacsoráztam a hajón és…

– Na, várj! Ennyire ne menjünk vissza. Mondd, lehet onnan folytatni, hogy: megyek ezen az utcán, és…

– Hogyne lehetne. Szóval megyek az utcán, ezen-e, éppen hogy sötétedett. Valamin el voltam nagyon gondolkodva, egyszer csak irtó hablatyolásra riadok. Tudjátok, ezek a népek nemigen tudnak beszélni, csak hogy uji, meg Garszón, meg ilyeneket mondanak… Szóval a veszekedést megérti az ember, legfeljebb azt nem tudhatja, miről megy a vita! Láttátok ezt az udvart, itt mellettünk, igaz-e? Na, ott volt a kötözködés. Belesek, hát a Garszón gyerek veszekszik valakivel. Olyan kis nyüzüge srác szegény, nem? Ott van ni – mutatott egy sovány, pattanásos képű, bőrnadrágot viselő, fehér pólós srácra. – Szia Garszón! – kiáltott oda, mire az szélesen elvigyorodott, és mondott valamit. – Á, ez is csak hablatyol… – bökött fejével a fiúra. – Na, ez veszekedett egy olyan hatalmas, szekrényhátú pasassal, hogy még én se mernék ujjat húzni vele. Nézem, miért a hajcihő. Hát biztosat nem tudok, de a nagy marha állat egyszer csak otthagyta a Garszón gyereket, beült egy kis teherautóba, és elhajtott. Amint elporzott mellettem, látom ám, hogy három boroshordót hagyott az udvaron. Addig a pinceajtót se láttam. Úgy gondoltam, hogy meghozta a bort, aztán valamiért biztosan kitolt a Garszónnal, és nem hordta le neki a pincébe. Mondom, valószínű, de azt is láttam, hogy ez a keszeg – és fejével megint odabökött a fiúra –, elkezdett birkózni a hordókkal. Megpróbálta a hülyéje valahogy leügyeskedni a pincébe. Girnyó ám ez az ilyen emberes munkához! Hát hogy sikerült volna neki? Na, mondjátok meg, hogyan? – de Cserepes és Gerzson nem mondták meg, így aztán folytatta. – Már eldüntötte az egyik hordót, és látom, hogy próbálja legurítani, a marhája. – Nem úgy kell azt! – mondtam. Én csak tudom, mert szakember vagyok benne!

– Miért, mi a szakmád Bákhót? – kérdezett bele a mondókába Gerzson.

– Női szabó… – mondta Kőrösi.

– De akkor hogy lehettél szakember?

– Hát a Zsiga bácsi kocsmájában voltam csapos, mielőtt tengerésznek jöttem. Elmeséljem hogy kerültem Zsiga bácsihoz…?

– Isten ments, Bákhót! Ezt folytasd!

– Na, odamegyek, mondom neki: vigyázz te hatökör! Rád gurul, ha így csinálod! A Garszón gyerek meg csak nézett rám a szemivel. Mit nézel, vigyázz csak innen, szóltam rá, és nekigyürkőztem. Levittem ám mindhárom hordót. Ez meg csak nézett, mint a csuda! Amikor végeztem, odajött, veregette a hátamat, meg mindenfélét szövegelt.

– Borod nincs? Csak mondod a semmit? Hablatyolsz összevissza? Hát milyen kocsmáros vagy te? – kérdem, ez meg csak vigyorog és hablatyol tovább…

– Madám, madám – hajtogatta, aztán otthagyott, mint eb a szaharát… De aztán kijött egy nő – mondta Kőrösi, de amikor a nőről beszélt, elhalványult a tekintete, s megremegett a szája széle. – Hogy az milyen asszony, ha tudnátok! Elképzelni se lehet szebbet! Azt mondja:

– Bonzsúr[2].

– Jóska – mutatkoztam be én is. És úgy kezet fogtunk, de úgy, hogy az csak na! Úgy tud a markával szorítani, hogy csuda! Ha látnátok fiúk…! Szóval a Madám Bonzsúr bevezetett ide a kocsmájába. Felkapott, mint egy gyereket, felültetett a székre, és elém rakott egy jó üveg bort. Odakönyökölt, és egymás szemibe néztünk, és én úgy beleremegtem, hogy még most is bórsózik a hátam tőle…! Olyan szép, szürke szeme van, hogy az…, azt nem lehet leírni. Azután meg kacsintottam egy jó nagyot, mire ő is visszahunyorított. Akkor már sínen voltunk. Én a pult végében iszogattam, ő meg kiszolgálta a vendégeket. Ha rám nézett, én bizony nem bírtam magammal! Néhányszor odabólintottam, hogy: –  Bonzsúr, te egy nekem való asszony vagy! – Ő meg kedvesen vihogott. Egy kicsit szégyenlős lehet a szentem… – Kőrösi meghúzta a poharát, mert a sok beszédtől kiszáradt a szája. A két gépész elképedve hallgatta. – Na, szóval cicázok ott vele, meg szépeket mondok neki…

– De hát te nem is tudsz franciául! – csodálkozott Gerzson.

– Azt mondtam neki, hogy delikát, és kacsintottam hozzá, meg azt is, hogy Bonzsúr. Hát ezt irtóra élvezte. Aztán mondott valamit a Garszónnak, az beállt a pult mögé, és ő meg hívott az ujjával, közben folyton kacsintott, mintha idegrángása lenne. Na, azt megértettem én, nem kellett sokat vacakolnia velem! Felmentünk azon a lépcsőn, és be a szobájába. Mikor letoltam a gatyámat, és megpillantotta a répát, hát úgy ujizott, mint a hízó, amelyik meglátja a böllér késit! Vigyorgott, és mondta, hogy uji, uji… Te, ez a Bonzsúr miket tud az ágyban…? Fantasztikus! Vitézül meghágtam, ne féljetek! Közben meg becéztem, hogy így Bonzsúr, meg úgy Bonzsúr, ő meg röhögött nagyokat. Hát az igazság az, hogy nem is álltunk meg kettőig, de utána lesietett a söntésbe. Én meg lassan öltöztem, egy kicsit nézelődtem, így aztán elmaradtam egy picinyt. Amikor kijöttem, akkor egy másik nővel találkozok, aki úgy vihogott, mint Bözsi néni a kabaréban. Mondom neki, hogy na mi van, neked is kéne valami? Ő meg csak böködött, és magyarázott, hogy tuzami[3]. Hát én ezt nem értettem. Biztos azt hitte, hogy az a tuzami bent maradt a szobába, és én tettem el, mert mindig csak az ingemet húzkodta, és rajtam kereste a tuzamiját. Hát így volt. – fejezte be az este történetét Kőrösi. – Majd mindjárt meglátjátok Bonzsúrt, hamarosan le kell jönnie az emeletről.

– Mit gondolsz, nem lehetne egy fordulóra elkapni? – kérdezte Cserepes.

Kőrösi felháborodott: – Ne te, ne! Cserepes bátyó, hát te is…? Vidd el a másikat. Azt hiszem a húga lehet. Az enyimet nem adom! Hát mit gondolsz róla…?

– Na, majd meglátjuk – mondta a második gépész.

– Nem majd, hanem most, már hallom, hogy jön le a lépcsőn.

Gerzson és a második gépész odafordultak, és meglátták…

– Csak nem ő…?

– De igen! Hát nem szép!? – kérdezte átszellemült arccal Kőrösi.

– Hát nem… – akarta mondani Gerzson, de nem szólt. Úgy érezte, hogy jobb, ha nem fejti ki a véleményét Bonzsúrról. Ugyanis Kőrösi szíve csücske eléggé nagydarab volt. Mit nagydarab? Hatalmas! A fiúnál lehetett úgy jó két fejjel magasabb, legalább százkilencven centi. És minimum százötven kiló! A termetes asszonyság kék fehér, keresztbe csíkos, rövid ujjú blúzt viselt, hatalmas karja mint két óriási, rózsaszínű selyem díszpárna. A blúz a gomboknál belevágott, és hurka, hurka alatt gyűrüzött… Még az ujjai is párnásak voltak. Zsebéből ceruzák, tollak kandikáltak ki. A skótkockás, piros, barna, zöld szoknya megfeszült irdatlan nagy fenekén, és combján. Öltözéke nem takarta a gyűrűző hájat. Sőt, kiemelte. A figyelmes szemlélő bárhogyan is nézte, nem tudta kivenni, hogy hol végződik a melle, és hol kezdődik a pocakja. Olyan volt, mint egy középkori vitéz mellvértje. A tokája alatt gömbölyödni kezdett, és hatalmas ívet alkotva, gömbölyödött, egészen a combjáig. A szoknyája elé fehér kötényt kötött, ami rásimult hordóhasára. Hatalmas zsebére egy felírótömb kockát rajzolt. Pirospozsgás, telihold képén kedves, huncut mosoly bujkált, hosszú haját lófarokba fogta össze. Bonzsúr, a hájtorony, mindezt az elképzelhetetlen tömeget egy harminchetes, magas sarkú cipőben hordta…

Egyenesen az asztalukhoz jött. Telihold képéből kivillantotta egészséges fogait, és mosolyogva mondta:

– Bonzsúr, Bonzsúr! – és a két másik férfire mutatva megkérdezte: – Tuzami? – és megveregette Kőrösi hátát.

– Na, már te is a tuzamit keresed? Náluk sincs! – tiltakozott a matrózjelölt, majd felállt, és cuppanós puszit adott Bonzsúrnak, aki szemmel láthatólag elpirult. A nő kedves volt. Újabb üveg bort hozott, Cserepes ki se nézte volna belőle, hogy ennyire fürge. Aztán térült-fordult, és máris terítéket tett a férfiak elé, s hideg pecsenye is került az asztalra. Nekiláttak. A hús finom volt, illett hozzá a puha franciakenyér, és jól csúszott rá az üveg rozé.

– Mit eszünk fiúk? – érdeklődött teli szájjal Gerzson. – Mondd meg neki, hogy finom. Vacsoráztam, de ennek nem tudok ellenállni.

Bonzsúr érdeklődve hallgatta a beszélgetést, de egy szót se értett belőle. Kőrösi lefordította:

– Delikát.

Gerzson várt, hátha van Bákhótnak még fordítani valója, de úgy látszott, hogy nincs. – Milyen hús ez? – bökött a villával a tányérra. – Csirke?

Kőrösi összeszedte a gondolatait, és odafordult a kocsmáros nőhöz:

– Te Bonzsúr – kérdezte magyarul, tagolva. – Mi ez? Milyen hús? – és látva, hogy kedvese értetlenül mosolyog, sőt visszakérdezett, franciásan ellágyítva az érthetetlen szavakat, nemzetközi vizekre terelte a beszédet: – Kot, kot, kotkodács? Röf-röf?

Bonzsúr kikerekedett szemmel bámult egy pillanatig, aztán felugrott, és átölelte a fiút, hadarni kezdett, a szomszéd asztalnál ülőkre nézett, látták, hogy nekik szól a mondanivalója. Közben óriási mancsával Kőrösi haját kócolta, fejét keblére vonta, hogy majd megfulladt, s azt hadarta, hogy: – lapin, lapin[4]. – Eközben jó nagyokat hahotázott, és néha kotkodácsolt, meg röfögött is.

– Na, mondjál már valamit… – szólította fel újra Kőrösi.

Erre Bonzsúr gondolkodóba esett, hogyan mondja el, mit tálalt nekik. Visszaült a székre, két lapát tenyerét a füléhez tette, és elkezdte billegetni. Közben a szeme kérdezte: – értitek ugye?

– Te, ha szamarat etet velünk, megbánod! – ijedt meg Gerzson. Kőrösi, hogy megbizonyosodjon, megkérdezte:

– Iá, Iá?

Az asszony hevesen rázta fejét, úgy tiltakozott. Majd felderült a képe, s felugrott, de azonnal le is guggolt. Tenyerét újfent a füléhez emelte, és minden báját összeszedve, igyekezett aprókat ugrálni, miközben kezét billegette. Tovább hajtogatta, hogy lapin, lapin, de ennek semmi haszna nem volt… Döngött a hajópadló, résein szállt a por, ahogy Bonzsúr másfél mázsájával ugrált. Irdatlan feneke nem vette át a szökellések ritmusát, függetlenítette magát, lágyan ringott, mint a tengerjáró fara, ha hátulról kapja a viharos hullámokat, és azokon csúszkál ide-oda. Aztán amikor makogni is kezdett, akkor Cserepes megnyugodott. Elővette kevéske olasz tudását, és rákérdezett a találós kérdésre:

– Pasqua[5]?

 A nő megállt, tenyerével a padlóra támaszkodott, és lihegve nézett rájuk. – Pasqua? – ismételte értetlenül. – Pasqua…? – és elkeseredett arccal folytatta a tornamutatványt. A szomszéd asztalnál ülő idős pár hasát fogva nevetett. Az asszony valószínűleg tudta miről van szó, mert átkiabált.

– Rabbit, rabbit[6].

Kőrösi visszahőkölt, letette a kését. Megfenyegette az ujjával Bonzsúrt.

– Te, ha rabbihúst adtál, kinyuvasztlak…

Gerzson megszánta. Odaintette. A termetes hölgy megkönnyebbülten állt fel, tenyerét szoknyájához verdeste, és fújtatva mint egy négyhuszonnégyes lokomotív, a férfi válla fölé hajolt, hogy lássa mit csinál. Az egy nyulat skiccelt fel egy szalvétára. Bonzsúr arca megnyugodott, látva, hogy nem volt hiábavaló az erőkifejtés.

– Oui – bólintott.

– Már megint? – csodálkozott Kőrösi. – Hisz egy órája hagytuk abba… – Látta, hogy Cserepes megütközve néz rá, tehát megmagyarázta. – Mindig akkor mondja, hogy uji, ha kamatyolunk…

Cserepeséknek ennyi elég volt arra az estére. Szedelőzködni kezdtek. Csak a sildes sapkát nem találta. Mikor Bonzsúr feneke alól előkerült, lemondóan forgatta. A szemellenzőt megviselte a másfél mázsa. Így nem takarta be vele kopasz feje búbját, csak kezében tartotta. A nő szomorúnak látszott, hogy a sapka használhatatlanná lett. Valamit mondott. Persze nem értették. Gerzson az órájára nézett, és elkeseredve látta, hogy az utolsó buszt is lekésték. Megérdeklődte Kőrösi kedvesétől, hogy használhatja-e a telefont? De a nő hevesen tiltakozni kezdett, amikor megtudta, hogy taxit akartak hívni.

– Garszón, Garszón – sipította, és a girnyó megjelent. Kihívta őket az udvarra, és a háromkerekű furgonra mutatott. Beszálltak, és visszanéztek. Bonzsúr és Kőrösi ott álltak az ajtóban, egymást átkarolva. A nő a fiú nyakára tette hatalmas karját, magához húzta. Kőrösi vigyorgott. Rettentő jól érezte magát…

– Hét előtt bent leszek a hajón! – hallották, amikor Garszón begyújtotta a motort.

 

[1] garçon — gyerek, pincér (francia)

[2] bon jour — jó napot (bonzsúr)

[3] tous amis — barátaid (tuzami)

[4] lapin — nyúl (francia)

[5] pasqua — húsvét (olasz)

[6] rabbit — nyúl (angol)

Bonzsúr Indonézia - 10

Nem volt sietős az útjuk. Kilenc óra körül megunták a céltalan kószálást. Egy bár előtt két nő beszélgetett. Ruházatuk elárulta mivel foglalkoznak. A hölgyek hívogatóan integettek.

– Na, ezek már kurvák? – kérdezte Kőrösi. – Bemegyünk?

– Nem! – volt a rövid válasz.

– Hát nem kamatyolni akarunk?

– De igen! Ám nem ilyen alantas helyen!

– Úgy beszélsz mint a Meggyesi.

Nagy István nem válaszolt. Kisvártatva a dóm elé értek. A hatalmas téren sokan sétáltak. A tér mellett egy park volt. Találtak egy padot, leültek. Nézegették a sokaságot.

– Ma se lesz semmi, csak a szádat jártatod Pistika! – keseredett el Kőrösi. – Miért nem voltak jók azok…? A bárban többen is lehettek!

– Azt mondod, nem lesz semmi? – színlelte a felháborodást. – Nem-e? Na, odanézz. Ott jön kettő…! Azok a nekünk valók!

A kandeláberek fényében két nő tűnt fel. Magasak, nyúlánkak, egymásba karoltak, és úgy látszott céltalanul kószálnak. Egyikük szőke, a másik sötét hajú. Mindketten feszes szoknyát viseltek, és ugyanolyan pulóvert. Nagy István odament hozzájuk. A lányok élénken gesztikuláltak, nevettek, és aztán egyik jobbról, a másik balról belekarolt a fiúba és Kőrösihez mentek. A szőke intett neki, és mondott valamit.

– Te Pistika, mondtad nekik, hogy én nem tudok hablatyolni?

– El van intézve, ne félj! És mint látod, mindig számíthatsz rám!

– De ezek olyan semmi csajok.

– Te! Ne gyere nekem most a nagy fenekű, nagy mellű nőideáloddal! Örülhetnél, hogy ilyen bombázót szereztem neked!

– Ez? – fitymálta Kőrösi – hisz még száz kiló sincs! Bezzeg ha olyan lenne! Te, az milyen szép volna…!

– Ez van, és ezt fogod szeretni!

– Hát abban nem vagyok biztos, hogy szeretni fogom, de el lehet vinni egy fordulóra – mondta, és a szőke fenekébe csípett. Az vihogott, mondott valamit Nagy Pistának. Közben Kőrösi kezére csapott.

– Azt mondja, hogy sajátosan udvarolsz.

– Udvarol a rosseb, csak megnéztem, milyen a fara.

– Te! – mordult Pista fenyegetően.

A lányok kedvesek voltak. Körbejárták a folyóparti kastélyt, beültek egy kávéházba, ahol minden csillogó villogó acél, üveg, és réz volt. A székeket fekete bőrrel vonták be, és a bárpult márványlapja is feketén csillogott. Nagy István beszélgetett a lányokkal, barátja hallgatott, és szemrevételezte a szőkét. Igaz, hogy nem voltak olyan hatalmas dudái mint amiért élt-halt, de azért elég helyre lánynak látszott. Nem lesz rossz, gondolta…

Fizettek, és kimentek. A lányok belekaroltak párjukba, és az egyik mellékutcában levő kis hotelba mentek. Mielőtt beléptek volna a szobájukba, a matróz felemelt hüvelykujjal mutatta: sok szerencsét. – Aztán fizetni nem kell ám! Köszönd meg szépen Pista bácsinak!

 

Amikor bementek a hajóra, még nem volt éjfél. Vasutas volt szolgálatban, csodálkozva nézte őket.

– Na, mi történt? Nem voltak csajok, hogy bejöttetek? Azt mondtad, hogy selymes, női lábak között töltöd az éjszakát…

– De, találtunk… – volt a kurta válasz. Éjfélkor Nagy István leváltotta őrséges társát, de nem nyilatkozott a kalandjukról. Másnap, a reggelinél Csóka érdeklődött a deck-boynál.

– Na, mi van, Bákhót? Bevezetett Pistika a franciák szerelmi tudományba?

Kíváncsian lesték, mit válaszol. De a szőke srác egykedvűen itta a teáját. Nem felelt.

– Na, mondj már valamit? Azt akarod, hogy elepedjünk a kíváncsiságtól?

– Nem…

– Ne kelljen harapófogóval kihúzni a szót! – erősködött a fedélzetmester.

– Hát tudjátok, hülyék ezek a franciák – válaszolta Kőrösi. – Összevissza hablatyolnak, hogy rendes ember nem érti a szavukat. Csigát zabálnak, meg mindenféle delikátot. És a csajoknak nagyobb farkuk van, mint nekem, hogy a franc essen beléjük! Csak tudnám, mitől szaporodnak ennyire?

– Tökös lányokat fogtatok ki? Hát ez marha jó! Na, mesélj…! – röhögött Csóka, hogy majdnem leesett a székről.

– Menjetek a jó büdös francba! Hát milyen nő az ilyen? Mi? Miféle népek ezek…?

Reggeli után Meggyesi a konyhában téblábolt, amikor a szolgálatos matróz beszólt a konyhába.

– Megérkezett a mentő! Szólni kéne Berényinek…

Előző este, ahogy az ügynök megígérte, az orvossal érkezett a hajóra. A pasas inkább egy öreg hobónak látszott, mint tudós doktornak… Ritka, vékonyszálú, őszes haja minden fejmozdulatánál úgy hullámzott, mintha viharos széllel dacolna. Kockás ingben, kopott farmerban volt. Vastag, fekete bőrövén széles bivalyfejet formázott a csat. Nyakában nagy bronzmedált viselt, fonott bőrszíjon. Barna westerncsizmájának egyik sarkát már teljesen elkoptatta. Orvosi táska helyett reklámszatyor volt nála. Amikor a szakács kabinjához indult, Kubik megállapította, hogy erős lúdtalpa miatt taposta csámpásra a lábbelijét. A doki megvizsgálta a szakács lábát. Óvatosan szedte le a kötést, és fejét csóválva hümmögött. Kinyitotta orvosi reklámszatyrát, befújta a lábát, majd új kötést tett rá. Ékes francia nyelven elkezdett magyarázni, és hozzá erősen gesztikulált. A végén mondott valamit, amiből a szakács kihámozta a lényeget. Az ambulansznak és az opitalnak mindenképpen mentőautót és kórházat kellett jelenteniük, akárhogy is próbált tiltakozni ellene.

– Na, Zsolt, hazamész – hallotta Kubik hangját, és a második tiszt beszédbe elegyedett az orvossal. Bólogatott, hümmögött, aztán lefordította a szakácsnak: – Nagyon csúnya az égett terület. A bőr lassan regenerálódik, és könnyen bereped. Sürgős szakorvosi segítség kell, hogy el ne fertőződjön. Ugyanis az a legnagyobb veszély. Holnap reggel bevisznek egy kórházba, és amint lehet, hazarepülsz.

A doktor ezután átment, hogy megvizsgálja Kölesdit. Lábujjhegyen állva vizsgálta, de így se érte föl a langaléta fiatalembert. Ráparancsolt, hogy üljön le. Az megadóan tűrte, hogy letépje a tapaszt, és újat helyezzen rá. Aztán a doki lassan mozgó ujjhegyét kellett szemével követnie. A vizsgálatnak az lett az következménye, hogy megállapította, az ősz orvos rágja a körmét. Másra nem jutottak.

– Azért menjen be egy jó kis kontrollra – mondta Kubiknak az orvos. Egyikük se tudott rájönni, hogy milyen is az a jó kis kontroll. – Biztonság kedvéért, egy két napig pihenjen, és tartózkodjon a hirtelen fejmozgásoktól. Ne hajoljon, ne rángassa a fejét… – mondta, és a legnagyobb megelégedésükre, be is mutatta a nem ajánlott, ámde annál hevesebb mozdulatokat.

– A reggeli tornának vége – jelentette ki Kubik, amikor az orvos befejezte a testmozgást. Az az órájára nézett.

– Este van – mondta és otthagyta őket.

A szakács kora reggel búsan irányította holmijai összecsomagolását.

– Útlevél, egészségügyi könyv, pénz, minden megvan…? – kérdezte Francia.

– Beletettem mindet abba a kis táskába – mutatta a szófán heverő piros-fekete kockás, műanyag válltáskát. – Ki fog rátok főzni? – ezt már akkor kérdezte, amikor a tagbaszakadt mentősök megragadták, és felemelték.

– Az öreg Csáki Ignác jön le. Ma indul – hallotta Meggyesit.

– Intézkedtetek a hátam mögött, mi…?

– Nem a hátad mögött kérlek szépen, s ez alapjában véve nem is tartozik rád.

– Jó, jó. Mondd meg, hogy a jobb hátsó platni csak vízmelegítésre jó, nem lehet főzni rajta.

– Megmondom – válaszolta Meggyesi, és nézte hogyan helyezik be a kerekes széket a mentőautóba. Nagyot dörrent az ajtaja, és még látták, hogy a szakács keze kinyúl a résnyire nyitott ablakon, és integet…

– Amíg Klárika felkel, elmegyek és előkészítem a reggelit – mondta Meggyesi Barabásnak, aki mellette állt.

– Nem főzött rosszul – jegyezte meg a parancsnok.

– Csak kissé, hogy úgy mondjam, szeleburdi volt. Na, majd a Csáki… Meglátjuk. Remélem, megtanult kenyeret sütni. De olyat biztosan nem tud, mint Klárika.

– Te Elemér. Miért hivatkozol mindig Klárikára, hiszen te főzöl…! – a parancsnok észrevette, hogy a rádiós tiltakozni akar, tehát hozzátette: – Most ne gyere azzal, hogy te csak előkészítesz! Te sürgölődsz, Klárika csak a kezed alá dolgozik.

– Hát… – fogott volna szakszerű magyarázatba, és nyakatekert indoklásba, de Barabás hátat fordított, és bement. Így a gazdasági tiszt csak annyit mormolt a foga között: – …valakinek csak meg kell tanítani főzni! – És a segítsége igenis nagyon sokat számít, gondolta, mert rá lehet bízni a dolgokat, ügyel arra, hogy ne égjen oda az étel, ő addig csinálhatja az egyéb, halaszthatatlan dolgát.

Mire Klára bement a konyhába, már minden elő volt készítve.

Nyolckor a két matróz, és Csóka az orrban levő fedélzeti raktárban voltak. A fedélzetmester megállt az ajtóban. A sötét helyiségben káosz, rendetlenség volt.

– Na, gyürkőzz neki, és rakj rendet ezen a polcon –, mutatta, te meg Vasutas takaríts fel, söpörd össze a szemetet, hordd ki. Én addig a szerszámok körül ügyködöm, megnézzük mit hagytak ránk az elődök…

Hozzáfogtak. Mindenki tette a dolgát.

– Te Bákhót, mesélj már a tökös lányokról. Jó volt az este? – kérdezte Vasutas, miközben egy halom papírt próbált begyömöszölni egy vödörbe.

– Mit meséljek? Nagyobb volt neki, mint nekem! Pedig úgy mondják, kis ember nagy szerszámmal jár, és én úgy látom igaz a mondás. De neki akkora volt, hogy na…!

– És nem ment el a kedved a csajoktól…?

– Hát nő volt ez? Nem! Akkor azoktól hogy ment volna el a kedvem…?

– Mert a Pistika nagyon lelombozódott ám! Azt mondja egyelőre elég volt a kalandokból.

– Nem bolond egy kicsit az? Összebeszélt minden hülyeséget, amíg kint voltunk –, nézett kérdően Vasutasra a deck-boy.

– Na, mondjad már! Mit hordott össze a Pistika – unszolta Csóka. – Na, gyerünk Bákhót!

– Ti miféle országokba jutottatok már el? – kezdte Kőrösi Ádámtól és Évától. – Voltatok Afrikában?

– Túl sokat is… – mondta Vasutas, és a port kavarta a seprűjével.

– Hát akkor sok négert láttatok. Mert Bákhóton igen kevés van, meg Gyarmat se nincs tele velük, és Tarján se Afrikában van. Szóval én nem sokat láttam, ha a mozit, meg a videót nem számoljuk. A taxit meg olyan fekete ember vezette, hogy az csuda. Hát kérdeztem a Pistikát, hogy kerül ide ez a néger? Az meg letorkolt engem.

– A sofőr?

– Dehogy is! A Pistika. Aztán elkezdett zagyválni, hogy ne mondjam, hogy néger, mert megérti, és megharagszik. De az nem haragudott, láttam, mert egész úton csak vigyorgott a tükörbe. De a  Pistika mondta, hogy a néger, nigger, nigró szavak emberi méltóságukban sértik őket, hát ne így hívjam, hanem inkább feketének.

– De a néger se világoskéket jelent – ellenkeztem.

– Na, idefigyelj – mondja nagy okosan –, ez pont olyan, mint nálunk a cigány. Ha figyeled a tévét a rádiót, vagy az újságokat, ott se mondják hogy cigány, mert sértő rájuk nézve. Még parlamenti képviselők is foglalkoztak a kérdéssel!

– Mi a rosseb? – kérdeztem, mert én nem olvasok politikát, és a Rambóban ekkora hülyeséggel még nem találkoztam. – Akkor mit kell mondani?

– Hát azt, hogy roma –, mondja nagy tudálékosan.

– És akkor nem cigány?

– De az, csak nem szabad mondani. Van parlamentjük, úgy hívják, hogy Roma Parlament, az újságukat, hogy Roma mittudomén…

– És milyen nyelven, magyarul?

– Nem, cigányul – mondja az okos. Aztán kijavította magát: – romául.

– De én magyar vagyok, magyarul beszélek, úgy meg cigánynak hívják a cigányt, és négernek a négert.

– Idefigyelj! – emelte fel a mutatóujját, mintha egyetemi tanár lenne –, kultúrember nem sértheti meg embertársát, tartozzon akárhova is.

– Jó. De ha az ángyom a kisbákhóti piacon ezután nem romameggyet árul, akkor letartóztatja a parlament? – kérdeztem, és figyeltem mit válaszol, de csak legyintett…

– És indexre teszik a cigánykórust is – röhögött Vasutas –, hacsak át nem írják romakórusra, mi?

– Na, ne politizálj tovább, hanem menjünk kávézni – mondta Csóka.

– Ez nem politika, hanem marhaság! – dünnyögött Kőrösi.

A fedélzeten Szeghyvel találkoztak. Az első tiszt mérgesnek látszott. Magához intette Csókát. Szó nélkül vezette a felépítmény körül. Amint egy falra szerelt, vörös tűzoltó dobozhoz értek kinyitotta. Leszakadt az ajtaja. A tömlődob üresen árválkodott. A másikban nem találtak sugárcsövet. A harmadikban minden megvolt, de a tömlő penészes, a réz csatlakozó meg törött volt.

– Mit gondolsz, tudunk ezekkel a vacakokkal szükség esetén tüzet oltani?

– A gépházban két tűzoltókészülék hiányzik – mondta Tatai, aki a közelben dolgozott. – Bár erről biztosan tudtok, csak úgy említem, hogy ne felejtkezzetek meg róla.

– De Attila, ez a harmadik tiszt feladata! – védekezett a fedélzetmester.

– Lehet, de neked is tudnod kellene, hogy milyen állapotban vannak! Na, menjetek kávézni, utána találkozunk!

Kőrösi, mint a legfiatalabb mindenkinek töltött. Már tudta, hogy jó néven veszik, ha udvariaskodik.

– Jó kávé…! – harapta el a „t” betűt a köszönés végéről Francia, aki most telepedett közéjük. Kisvártatva megjelent Nagy István is.

– A kávéhoz egy sört? – kérdezte, s megemelt néhány sörösüveget.

– Jöhet Pistika – egyeztek bele.

A palackokat bevonta a pára, ami a szalon melegében hamarosan cseppekké állt össze.

– Egészség! – emelte meg Csóka, miután körbejárt a sörnyitó. Francia meghúzta, és nyitott szájjal hatalmasat böfögött.

– Paraszt… – nézett rá Nagy István.

– Te Pistika – szólalt meg Kőrösi. – Az én apám is paraszt. Túrja a földet naphosszat. Őt lehet sértegetni? A kultúrember csak a fekete és a roma lelkére kell hogy vigyázzon…? Nekik jár parlamenti védelem, az apámnak nem…?

– Ezt csak úgy mondtam…, ezt szokták mondani…, tudod, hogy van ez?

– Tudom – mondta Kőrösi. – Most már nagyon is jól. Csak rosszul esik, persze a paraszt nem számít.

– Vita berekesztve! – csattant fel Csóka. – Beszéljünk inkább a lányokról. Kimentek este?

– Mondtam, hogy nem! – legyintett Nagy István.

– Akkor csak igyunk meg egy sört a városban! – hívta Kőrösi. – Nem haragszom én rád – nyugtatta meg a haverját –, de olyan puccos helyre nem megyek ám, mint ezekkel az… izékkel voltunk!

– Menj csak egyedül.

– Nem erőszak a disznótor.

Klára a konyhában három palacsintasütőt is befogott. Sercegett az olaj, füstölt a platnira kicseppent híg tészta, de a tányéron ott magasodott az egymásra halmozott sok-sok palacsinta.

– Lekváros, diós, mákos, kakaós is lesz, ugye Klárika? – állt meg az ajtóban Tatai. Kezében sört szorongatott, az ajtófélfának dőlt.

– Csak lekváros, és kakaós – mosolygott Klára. – Elemér így rendelkezett.

– Persze, az Elemér… – mondta Tatai. – Ô aztán tud rendelkezni, és szervezni! Csak vigyázz Klárika…

– Ugyan mire?

– Hát a kedves Elemérre…

– De miért? Jól kijövünk.

– Ha nem pénzről van szó, ugyebár…

– Miért? Nincs nekünk pénzügyi dolgunk!

– Hát ez az, Klárika! Te robotolsz, a geppát meg ő vágja zsebre. De az is lehet, hogy risztelnek a barbával. Ne nézz ilyen csodálkozva! – mondta, látva Klára kérdő tekintetét. – Fogadok, nem említette.

– Hát nem szólt semmiféle pénzről – adott igazat Klára. – De miért?

– Te itt dolgozol ránk mint a hülye, a szakács helyettesítési pénzét meg majd ő vágja zsebre! Figyeld csak meg, úgy elteszik Barabással, hogy egy fillért se látsz belőle. Berényi helyett, amíg feküdt, te dolgoztál, neked jár a bére. Szépen napra lebontva. Persze nem tudom pontosan, mennyit is keresett, de te csak vasald be! Szükséged lehet rá.

– Á, Karcsi, nem… – tiltakozott Klára. – Péter eleget keres…

– Tedd csak el a pénzt. Hátha szükséged lesz valamire.

– Peti ígérte, hogy sok mindent vásárolunk.

– De az ital sokba kerül ám…! Ki tudja, mit hoz a jövő? Na, szia – mondta Tatai, és kiment a konyhából.

Klára megütközve nézett utána. Mit akart ezzel mondani? Hiszen Péter eddig nem ivott. Szilveszter éjszaka véletlenül részegedett le. Mondta is a férje, amikor szemrehányást tett neki. Megnyugtatta, hogy Kubikon kívül senki nem tud erről, és ha nehezen is, de megígérte, hogy nem szól senkinek. Péter meg azt, hogy nem iszik többet. Sajnos az ilyen fogadkozás olyan nehezen hihető…! Szerencsére semmi baj nem történt. Akkor meg minek botrányt csinálni? Nem értette, honnan tudhat Tatai a dologról. Nyugtalan lett…

És ez a pénz dolog is. Minek említette? Valóban jár neki? Hiszen ő nem pénzért, de szívességből segít. Igaz, Elemér vette rá, hogy bejöjjön a konyhába, ám a munka dandárját a gazdasági tiszt végezte. Most mi legyen ezzel? Szó se róla, jól jönne egy kis pénz. Péter se kapott túl sokat, biztosan nem lesz elég a hó végéig, és ott van Görögország, Pireusz, Athén. Ott, költőpénz nélkül, kimondott tragédia lenne! De hogyan menjen oda Meggyesihez, és hogyan tartsa a markát? Nem hitte, hogy jár valami is a segítségért. Hiszen ő családtag a hajón, nem munkavállaló. Igen. Ez a valóság. Elhatározta, hogy nem említi senkinek. Talán Péternek…

A hídon talált rá. A második tiszttel beszélgettek. Kubik előtt térképek, és nyitott könyvek voltak.

– Jó munkát – köszönt a belépő Barabás. Megnézte, mit csinál Kubik.

– A Földközin járok, látod, már Szicíliát is elhagytam… Eddig vagyok kész a javítással, holnap befejezem.

Barabás a harmadik tiszthez fordult. – Péter, ha megengeded, emlékeztetlek, mit mondtál még Rotterdamban. Nincs semmire szükségünk, a tűzoltó felszerelések rendben vannak, ugye?

– Igen főnök… – hazudta Kölesdi, és megrémült, mert teljesen kiment a fejéből a dolog.

– Akkor bizonyára az első tiszt téved – vett elő egy papírt a zsebéből Barabás. – Olvasd csak – nyújtotta át.

Kölesdi elvette. Arca fehér lett mint a fal. Megnézte, hosszú lista volt a hiányzó eszközökről, anyagokról. Nem tudta mit mondjon. Egyik lábáról a másikra állt. Zavartan gyűrögette a papírt. Ezt jól elcseszte. De hiszen annyi dolga volt, nem érhet rá mindent megcsinálni! Megpróbálta magát becsapni, de tudta, hogy sántit az érvelése. Hiszen mi más dolga lehetett volna, mint ez…?

– Hát az a helyzet, hogy még csak a gépházban voltam, a fedélzetet még nem jártam végig – motyogta. Az úristenit a hülye fejének! Ezt most miért mondta? Hiszen az első tiszt biztosan leellenőrizte azt is, hogy a fene egye meg. Minek üti az orrát más dolgába?

– Nos kedves Kölesdi úr – váltott át magázásra a parancsnok. – Nem hinném, hogy ez a legjobb taktika… Ha mulasztott, akkor legyen annyi tartása, hogy elém áll, és azt mondja: főnök, elszúrtam, de itt van minden, pótoltam. De nem! Hazudozik össze-vissza. Van ennek valami értelme? És tudnia kell, hogy nagyfokú felelőtlenség, amit csinált. Vagy az a meglátása a tiszt úrnak, hogy minden rendben van, teljesen felesleges utána járni a dolgoknak? A szilveszteri eset után én odafigyelnék a munkámra. Sokkal, de sokkal jobban… Vigyázzon Kölesdi úr, nehogy otthon találja magát… Köszönöm, hogy meghallgatott.

Lehajtott fejjel hallgatta a parancsnokot. Unalmas lelkifröccs, gondolta. Most mit magyaráz, mintha kisgyerek volna? Felnőtt ember, tudja a dolgát, bepótolja, és kész. Minek annyit ragozni? Mehetne már a fenébe, ahhelyett, hogy vele szórakozik.

– Itt a barba? – hallották Meggyesi hangját a lépcső irányából.

– Itt vagyok Elemér, gyere csak, gyere – felelt Barabás.

Meggyesi bejött, és körülnézett. – Üdvözlök mindenkit – mondta, és szemüvege keretét megbökte ujjhegyével. – Jó hogy Klárika is itt van. Megkérhetném, hogy egy percre bejönne a hivatalomba? Igazán nem tartom fel sokáig… – s feleletet sem várva bevonult a rádiós szobába.

Klára követte. Érdeklődve nézett körül. Az ajtót Meggyesi állandóan csukva tartotta, ő meg nem merte férjét megkérni, hogy nézzenek be oda is. Mindenféle érthetetlen, és ismeretlen szerkezet volt a kicsi helyiségben. Ezek a rádiók, gondolta, és elborzadva nézte a sok kapcsolót, kijelzőt, gombot, bizgentyűt.

– Na, várjon csak… – matatott egy fiókban a rádiós. Egy borítékot vett elő. – Itt van ni! – Elővett egy fél ív papírt is, és Klára elé tolta. – Itt írja alá – bökött az aljára.

Lehajolt, alákanyarította a nevét, meg se nézte mit ír alá.

Meggyesi a borítékot odaadta. – Számolja meg…

A nő csodálkozva látta, hogy szép, zöldhasú dollárok lapulnak egymás mellett. Megszámolta.

– Ez a magáé. Megdolgozott érte a konyhán. Holnap már nem kell segítenie. Megjön az új szakács, és azonnal munkába áll.

– Hát hogy képzeli Elemér, hogy ne segítsek neki is…?

– Ahogy azt maga hiszi! Hiszen az öreg Náci senkit nem enged a konyhába! Volt akit késsel a kezében kergetett ki!

– Ilyen vadember?

– A Csáki? Hova gondol? Kenyérre lehet kenni, csak kissé ideges természetű. – Meggyesi elővette a papírt. – Nézze, én vettem fel a Berényi helyettesítésért járó pénzt. Magáé a hatvan százalék, hisz maga volt a konyhában reggeltől estig.

Ez igaz, gondolta, de Elemér dolgozott igazán, ő csak lábatlankodott. Tanácstalanul állt az ajtóban.

– Tegye csak el!

Klára eltette a pénzt. Nem mondja meg a férjének. Hogy néz majd Peti, ha valami szép ajándékot vesz neki.

Bonzsúr Indonézia - 09

– Sea Falcon, szilveszter, szolgálat, Nantes-ba megyünk, este kilenc óra van, és én vagyok a Tatai Karcsi. Úgy látom, csak ezeknek az információknak vagy a hiányában…

Kölesdi feleszmélt.

– Jó reggelt öreg! Merre jártál? Otthon?

– Aha! – bökte ki az ügyeletes tiszt.

– Na, akkor egészség! – emelt meg egy poharat az elektrikus. – Igyál te is – bökött a másikra.

Kölesdi kicsit tétovázott, aztán a pohár után nyúlt. Belenyalt. Élvezte ahogy a kellemes vermut átjárja testét.

– Te egy igazi lovag vagy, Karesz! – dicsérte az elektrikust.

– Tudom én, mi kell a dolgozónak szilveszterkor…!

Beszélgettek, közben meg-meghúzták a poharakat.

– Igaz, hogy lesz pár szabad napunk Nantes-ban? – kérdezte Tatai.

– Nem is oda megyünk. Basse Indre a neve, vagy mi a szösz. A térkép szerint nincs messze a várostól. Megnézed?

– Nem rossz ötlet –, lépett be. – Jó meleg van.

– Az – hagyta helyben Kölesdi, és érezte, hogy a vermut a fejébe száll. Elővette a térképeket, és ujjával kezdte követni a Loire kék szalagját. – Látod, itt van – bökött rá.

Tatai körzővel méricskélte a távolságot Nantes és a kikötő között. – Na, megyek megnézem, hogy milyen magasra jutott  Meggyesi a költészet csúcsainak ostromlása közepette – indult le az elektrikus. Majd megállt, és mintegy magyarázatképpen hozzáfűzte: – ugyanis saját verseit szavalja.

– El tudom képzelni… – ült a karosszékbe a tiszt. Tatai léptei elhaltak. Egyedül maradt. Dühös volt. Magára. Nem kellett volna azt az átkozott Martinit meginnia. Kóválygott, szédült, a gyomra émelygett. Nem is vette észre, mikor ürült ki az üveg. Java részét ő itta meg. Valószínűleg az édes íz miatt van rosszul. Egy kis tömény most biztosan segítene. Mindig helyrehozta, a rossz gyomrát. Felvette a távcsövet. Nem volt hajó a környéken. Nyugodtan lemehet a kabinjába. Otthonról hozott egy üveg cseresznyét, mint az szokás, behajózási piának. De mindenki egyszerre érkezett, és volt innivaló bőven. Most majd jól jön. Lement, benyitott a kabinba. Klára nem volt ott. A szalonból vidám hangok szűrődtek fel. Elővette az üveget. Lecsavarta a kupakot, automatikus mozdulattal megtörölte a száját, jól meghúzta. Aztán a biztonság kedvéért, még egyszer. Megszédült. Úgy érezte, le kell ülnie. Maga elé tette a félig ürült palackot, és lerogyott a szófára. Fejét hátrahajtotta, a dekorit lemeznek dőlt.

Hirtelen megriadt. Nem tudta meddig ült így. Rémlett, hogy szolgálatban van, és azt nem a kabinban kell letöltenie. Feltámolygott a hídra. Lába sehogy se akart engedelmeskedni, minduntalan megrogyott, keresztbe lépett maga előtt, majdnem elesett. Ahogy a sötét szolgálati helyre ért, nem látott semmit. Várt egy kicsit. Az ablakhoz tántorgott. Megragadta a könyöklő előtt húzódó karfát, és körülnézett. Hirtelen, a jobb oldalon, fényeket és egy hatalmas sötét tömeget vett észre. Néhány másodpercig megdöbbenten meredt előre, míg felfogta, hogy mit lát…! Egy hajó volt az, veszélyesen közel. Megbabonázva meredt piros pozíciós lámpájára. Ugrani akart, de nem tudott. A radarhoz kóválygott, és meg akarta mérni a távolságát. Idegességében nem találta a megfelelő gombot. Helyette a hangolóét csavarta meg, és eltűnt a kép. Felnézett. A keresztező nagy hajó hangtalanul közeledett. Ömlesztettáru-szállítónak nézte. Nem vacakolt tovább a radarral, keresni kezdte az irányzóvonalzót. Nem találta. A jobbról közeledő hajónak már jól látszott a körvonala.

– Mi az úristent csinálsz? Te barom! – szitkozódott, pedig tudta, hogy neki kellene kitérnie. – Hát mi az Úristen van, mindenki részeg nálatok?! Miért nem figyeltek…? – üvöltötte artikulátlan hangon. Még mindig az irányzóvonalzóval vacakolt. Végre megtalálta. Kirohant a híd jobb oldalára, de megbotlott. Előreesett, beverte fejét egy vasoszlopba. A vér elborította arcát, és lecsúszott a mellvéd mögé.

Ebben a pillanatban lépett a hídra a felesége. Klára nem látott senkit, ezért szólongatni kezdte férjét.

– Hol vagy Peti? Hát nem örülsz a te Csibédnek…?

Senki nem válaszolt. Ekkor meglátta a veszélyesen közeledő hajót. Fogalma se volt a tengeri közlekedés szabályairól, csak annyit látott, hogy nagyon-nagyon közel van egy böhöm nagy hajó. Pánikba esett.

– Petiii…! – visította. – Hol vagy? Merre vagy…? – és miután választ megint csak nem kapott, rohangálni kezdett. Látta, hogy nyitva a híd ajtaja, kifutott, és észrevette férjét, amint ott feküdt, véres fejjel. – Úristen! Úristen Peti…! – sikoltozott, és nem tudta mitévő legyen. Beszaladt. A másik hajó egyre közeledett. Hirtelen ötlettel lerohant, mert tudta, hogy a parancsnok kabinja a lépcső aljában nyílik. A nagy dübörgésre Barabás kinyitotta az ajtót. Csodálkozva nézett a zilált asszonyra.

– Mi történt Klárika? – kérdezte mosolyogva.

– Péter…! – kiáltotta Klára. – Összeütközünk! – sikította. – Jaj Istenem, mi lesz? – tördelte a kezét. Barabás félretolta, és kettesével szedve a lépcsőfokokat, azonnal hídon termett. Egyik papucsát elvesztette útközben, de ezzel most nem törődött. Egy pillanat alatt felmérte a veszélyt. A másik hajó nem lehetett messzebb, mint háromszáz méter.

A kormányt kézi vezérlésre állította, és kihajtotta balra. Az üres hajó azonnal engedelmeskedett. A félig előlről, félig keresztben görgő hullámok még segítettek is az elfordulásban. Lecsengetett a gépházba, többször egymás után. Majd a vészcsengővel is jelzést adott, ami a lakótérben éles hangon berregett. Kubik jött fel elsőnek, majd Szeghy. Az első tisztet Barabás a kormányhoz parancsolta.

– Mi történt? – kérdezte a második tiszt. – Péter hol van?

Klára a sokk hatása alatt nem tudott megszólalni, csak kimutatott. Ebben a pillanatban megszólalt a gépházi telefon csengője. Szeghy hallotta, amint Barabás megnyugtatja az ügyeletes géptisztet.

– Maradjatok készenlétben. Már nincs különösebb baj…

A Sea Falcon lassan elfordult, a közeledő óriás hajó már mögöttük volt. Kubik kiszaladt, és meglátta a vérben fekvő ügyeletes tisztet. Közben azt is észrevette, hogy az ömlesztettáru-szállító méltóságteljesen megbillent, és elfordult. Lehajolt, és megvizsgálta Kölesdi sérülését. Ebben a pillanatban Barabás jelzést adott a gépházba. Azután azt látták, hogy a másik hajó lassan visszafordult az eredeti irányba, és folytatta útját. De hirtelen megreccsent a rádió.

– Fuck you…! – hallották a káromkodást.

Folytatták a fordulót, egy teljes kört írtak le. Szeghy némán kormányzott, de arcán látszott a feszültség. Mire beálltak az eredeti irányba, az előbb még oly veszélyesen közel lévő másiknak csak a farlámpáját látták a bal oldalukon. Ekkor már majdnem mindenki fent volt. Ki a hídon, ki pedig kívül.

– Vigyük le Kölesdit a kabinjába – hívta Nagy Istvánt és Kőrösit a második tiszt. – Óvatosan emeljétek – mondta, és ő is alátette a karját. Amint leértek, az ágyra tették. A kabinból mindenkit kiparancsolt Kubik, csak a felesége maradhatott bent. Megvizsgálta a fejsebet. Fertőtlenítette, majd leragasztotta egy tapasszal.

– Nem látszik túlzottan veszélyesnek. A fejbőr felrepedt, valószínűleg a nagyobb baj az ütés okozta agyrázkódás lehet. Később visszajövök, és megnézzük, hogy van. Mást nem tehetek… – mondta, és csendesen betette az ajtót.

Klára megnyugodott. Odaült az ágy mellé, és Péter fejét simogatta. Meg akarta puszilni, de akkor megérezte, az alkoholbűzt. – Peti, te ittál? – suttogta. – De hiszen nem szoktál…!

 

Az első tiszt leballagott az alsó szalonba. Csókáék folytatták a bulit, de már nem volt olyan nagy a jókedv. Meggyesi a sarokban, az asztal sarkára borulva aludt. Berényi is csendes volt, éppen fájós lábát bámulta, ami az előtte levő széken pihent, és csúnyán fintorgott hozzá.

– Csak az éjfélt várjuk chief, és elvonulunk – mondta Csóka, a belépő Szeghynek. Megemelte poharát. – Na, isten-isten!

– Akinek most van az őrsége, nyomás fel a hídra – nézett a matrózokra a chief.

– Az én lennék – állt fel Vasutas.

Tatai akkor lépett be a szalonba. – Na, jól kiszúrt veletek a Kölesdi! – aztán halkan hozzátette –, minek iszik, aki nem bírja…? – ránézett az első tisztre, és gyorsan befogta a száját.

Amikor az éjfélt, s az új évet köszöntő hajókürt felharsant, Klára még nem aludt. Rendet csinált, és közben aggódva figyelte férjét, aki nyugodtan feküdt. Az asszony felkapcsolta az ágy fejénél lévő olvasólámpát, és lefekvéshez készülődött. Kölesdi mocorogni kezdett. Odasietett, megfogta a kezét.

– Hogy vagy Peti? – aggódott. – Hogy van a fejed?

– Mi történt? – kérdezte. Szája kiszáradt, gyomra kavargott, a feje borzalmasan szaggatott, nem volt valami rózsás állapotban. Aztán lassan-lassan összeállt a kép. A közeledő hajó, a kapkodás, és többire nem emlékezett. Akárhogy is erőltette agyát, innen minden kimaradt. Megpróbált felkönyökölni, de nem ment. Visszahanyatlott a párnára, és kiverte az izzadtság.

– Borzalmas meleg van… Nyisd ki az ablakot!

Az asszony a kerek ablakhoz ment, birkózott vele egy darabig. Hideg szél vágott a kabinba. Kölesdinek jól esett.

– Miért ittál Peti? – kérdezte Klára sírva. – Sose szoktál…

– Mi közöd hozzá…? – mordult mérgesen, mert az asszonynak igaza volt, és szégyellte magát.

– De hát…

– Ez van – vakkantotta. – Törődj a magad dolgával – mondta, és a takarót a fejére húzva a fal felé fordult.

Klára sírva fakadt. Ez nem tartozik rá? Mi más lenne a dolga, ha nem az, hogy segítsen férjén? Petinek most ápolásra van szüksége, akkor miért viselkedik ilyen csúnyán? Nem értette. A férfi hirtelen megfordult – és mintha semmi baja se lenne –, felugrott, a csaphoz rohant. Fölé hajolt, öklendezett és hányni kezdett. Sugárban jött belőle minden. A kabint betöltötte az orrfacsaró bűz. Megkönnyebbült. A fogmosó poharát teleengedte, és kimosta a száját. Visszaballagott az ágyhoz, bebújt. Mielőtt a fal felé fordult volna, ránézett Klárára.

– Takaríts ki, büdös van… – ezzel magára húzta a takarót, és mély álomba zuhant.

Az asszony megütközve hallotta. Hogy ő most kitakarítsa? Ezek után, ahogy vele beszélt? Már ő is öklendezett, soha se bírta a hányásszagot. Persze Petiért még ezt is megtenné, ha rendesen kérte volna. Takaríts ki…! Csak így, ilyen egyszerűen.

– Hát nem! – határozott. – Még mit nem! – Majd kitakarítja ő, ha felkelt. Ezt a szagot nem lehet kibírni. Kimegy, és a dohányzó szófáján alszik majd. Az ajtóhoz ment. Már nyitotta volna, de eszébe jutott valami. Ha Peti nem ébredne fel reggel, és bejön valaki, akkor ez a rettenetes bűz elárulja, hogy ivott. És akkor… Fogalma se volt róla, hogy mi lesz akkor, és arról se, hogy egyébként mi lesz… Nagy lélegzetet vett hát, egy rongyot keresett, kimosta, súrolóporral át is dörzsölte a mosdókagylót. Rengeteg vizet folyatott, hogy elvigye a szagot. Kinyitotta az ajtót, kilesett, és mivel nem látott senkit, kitárta. A kereszthuzat meglobogtatta hosszú, vörös haját, leszárította az izzadtságot homlokáról. Tíz perc múlva, amikor Peti mocorogni kezdett, becsukta. Körülnézett, rend volt. Ekkor durcásan felkapta a fejét, és kiment.

– Jó éjszakát… – mondta férjének. A dohányzóba ment, lefeküdt, összegömbölyödött mint egy kiscica, és aludni próbált. Nem vette észre, mikor durcáskodta magát álomba…

Meggyesi felébredt a szalonban. Az asztalok leszedve, rend volt. Rémesen érezte ő is magát. Felállt, felbandukolt a lépcsőn. Benézett a tiszti szalonba, mintha valakit látott volna a dohányzó szófáján. Odament, megnézte. Klára mélyen aludt. Felbotorkált a kabinjához. Már nyitotta volna az ajtót, de pillantása a szemközti kabinra esett. Bement, az ágyon tiszta ágyneműgarnitúra hevert. Felhúzta. Aztán visszament a dohányzóba. Óvatosan keltegette Klárát.

– Mi történt? – nézett rá álmosan a fiatalasszony.

– Jöjjön, Klárika – hívta. – A pilotkabinban[1] vetett ágy van – mondta halkan. – Ott nyugodtan alhat. Itt megláthatja valaki…

Klára felkelt, és követte a gazdasági tisztet. Amikor az kinyitotta az ajtót, előreengedte.

– A kulcs belülről van… – mondta és bement a kabinjába.

 

– Kellemes délutánunk van, igaz? – kérdezte a negyven körüli férfi, a felhőket vizslató Barabást.

– Így igaz pilot – hagyta helyben a barba. – Szerencsére az utolsó órákat már csendesebb időben tettük meg. A nyílt vízen erősen mozogtunk. De most már jó! Látja, még a nap is kisütött tiszteletünkre.

– És az időjárásjelentés szép derült időt ígér január első napjaira. Persze Nantes környékén hidegebb lesz!

Az első tiszt csak hallgatta a beszélgetést. Most nem kellett navigálnia, a pilot vitte a hajót, ő ismeri a folyót, mint a tenyerét. Az erős áramlás már elmúlt, pangó vízben haladtak. Nemsokára azonban jön a dagály, és a Loire barna, iszapos vize visszafelé kezd folyni, és egyre sebesebben viszi majd őket. Ha szerencséjük lesz a teljes sötétedés beállta előtt kiköthetnek. A kormánykereket Nagy István forgatta, a révkalauznak alig kellett vezényszavakat adnia.

Szeghy az ablak előtt húzódó könyöklőre támaszkodott. Nézte a tájat. A folyó egyik oldalán erdőborította hegyek, a másikon egy keskeny műút szorult az alacsonyabb dombok és a folyó közé. Az úton egy kamion hajtott, s hamarosan eltűnt egy kanyarban.

– Jól haladunk – mondta a pilot.

– Igen – válaszolt az chief. Figyelte a hajót vezető férfit. Sasorra alatt enyhén őszülő, jól ápolt bajusz. Orra kicsit széles, haja fekete, göndör. A szája duzzadt. Biztosan van benne arab beütés, gondolta. – Nehéz bekerülni révkalauznak? – kérdezte hirtelen. A francia elmosolyodott.

– Nagyon! Hat évet vártam az alkalomra. Addig hajóztam, parancsnok voltam algériai hajókon. Tavaly augusztusban üresedett meg egy hely. Meghalt a legöregebb pilot. Tudja, csak kihalásos alapon lehet bekerülni. Sokáig várhat ám, aki a helyemre pályázik! – mondta elégedetten. Nagy Istvánhoz fordult, vezényszavakat adott, és befordultak. Szeghy szemével kereste az iménti kamiont, de már messze járhatott. – Tudja egy igen komoly tanfolyamon kellett részt vennünk. Betéve megtanultuk a folyót, szinte méterről-méterre. Sokan voltunk, többfordulós rendszerben vizsgáztunk. Minden alkalommal a zöme kiesett. A végére ketten maradtunk. Az utolsó vizsgán háromszor is megbuktunk mindketten – büszkélkedett. – Nekem negyedszerre sikerült, és én lettem a kiválasztott. Ma vagyok először szolgálatban! Azért magukat viszem, mert kicsi hajó, nem túl nagy a sebessége, szóval könnyű, még nekem is. Ne féljenek nem lesz semmi baj! – nyugtatta meg igen magabiztosan az első tisztet.

– Remélem is… – mondta Szeghy teljesen megnyugodva, és attól kezdve jobban figyelte a révkalauz ténykedését.

Az elől manőverezők a korlátnak támaszkodva látták, hogy sok gépkocsi áll a parton, s ünneplőbe öltözött emberek lepték el a rakpartot.

– Mintha Spanyolban lennénk – mondta Csóka.

– Miért? – kérdezte – Kőrösi.

– A spanyol és délolasz kikötőkben szokás, hogy vasárnap délután a családok szépen kiöltöznek, a gyerekekre tiszta, vasalt ruhát adnak, s a kikötőbe mennek korzózni. Sétálnak, beszélgetnek, mustrálják a hajókat… Különben te hol laksz? Nem vagy bőbeszédű.

– Minek szóljak, ha nem muszáj? – mondta a deck-boy. – Bákhóti vagyok.

– Hova valósi…? – kérdezte a fedélzetmester, mintha nem hallotta volna.

– Bákhót – ismételte meg a szőke fiatalember.

– Csak nem palóc vagy? – kérdezte a tájszólására utalva.

– Nem – mondta Kőrösi. – Bákhóti vagyok, nem palóc…

Csóka elnevette magát. – De hát Bákhóton kik laknak? Palócok? – kérdezte, utánozva Kőrösi kiejtését.

– Nem, bákhótiak – jött az abszolút logikus válasz. – De nehezen érted, meg amit az ember mond! Hogy a fenébe lehettél a matrózok főnöke, ha mindent ennyiszer kell elmondani? Mi…? – szegezte Csókának a kérdést.

– Na, idefigyelj bákhóti, régóta hajózom, csak ragadt rám valami, nem? – mosolygott a fedélzetmester.

– De igen, csak elég lassan…

– Még mindig vág az eszed, azt látom. Aztán merre jártál eddig a nagyvilágban, mi?

– Hát, voltam Gyarmaton, meg Tarjánba is eljutottam már.

– Tarjánba is? Ne mondd.

– Hát hazudok én…?

– Ezt egy szóval se mondtam. És Pesten voltál-e már?

Kőrösi ránézett, értetlenség tükröződött szemében.

– Hát a repülő honnan indult? Tarjánból …?

Kubik mosolyogva hallgatta őket. A manőver végeztével hátrament. A tisztek a barba körül nyüzsögtek, a matrózok Csóka vezetésével az alsó szalonban ücsörögtek, és várták a vacsorát. Kőrösi Nagy István mellé telepedett. Csóka Vasutassal és Francia Róberttel beszélgetett.

– Holnap nagy városnézést csapunk! Igaz sztromó? – kérdezte Nagy István.

– Már aki, Pistika. Én nem hiszem. De te mehetsz, ha akarsz.

– Megyek is! Valami helyes kislányt kéne beszerezni erre a pár napra. Hogy legyen hol aludni… Nem igaz? – nézett körül vidáman.

– Nem megy az olyan könnyen – próbálta letorkollni Francia.

– Neked öreg, de nem nekem! Pistika tudja mitől döglik a légy. Csak bízd rám… Volt nekem barátnőm Brazilban is olyan, hogy na! Meg Spanyolban is beújítottam tavaly egy fekete hajút! Pistika a nők bálványa, akár tetszik, akár nem. És nehogy azt higgyétek, hogy irigy vagyok! Aki szintén női hölgyek társaságra vágyik, azt viszem magammal! Hiszen minden lánynak van barátnője, és minden asszonynak van szomszédasszonya! Nem igaz…?

– Akkor mehetnék veled? – kérdezte Kőrösi.

– Jöhetsz Bákhót, hogyne jöhetnél…

– Aztán tudod te mit kell csinálni a nőkkel? – kérdezte Csóka.

Kőrösi megrovóan nézett rá.

– Hát hogyne tudnám! A múlt nyáron megyek Kisbákhótra az ángyihoz, hát egy olyan, de olyan menyecske volt náluk vendégségben, hogy a nyálam is elcseppent tőle!

– Kihez mentél, Bákhót? – érdeklődött Csóka.

– Az ángyihoz. Hát ki máshoz?

– Ja, az mindjárt más… –, egyezett bele a fedélzetmester.

– Szóval az ángyinál volt egy helyes, faros, boncos menyecske Pestről…

– Hogy milyen volt? – kérdezte Csóka újfent.

– Na, ide figyelj Csóka. Hogy a fenébe mondjam, ha nem magyarul, mi? Hablatyoljak, ujizzak, mint ezek-e? Én csak magyarul mondom, te meg figyelj!

Nagy Pistának leesett a tantusz.

– Ne oui-zzál Bákhót, mondjad csak magyarul, értjük mi.

– Ekkora segge volt-e! – mutatta széttárva karját, és fedélzetmesterre nézett, hogy érti-e? – És a bonca, az volt csak ám a szép! – emlékezett az ángya vendégére Kőrösi, és a combján mutatta, hogy mekkora volt. – Gyönyörű menyecske volt. Olyan csöcsörészésre termett… Tettem neki a szépet, persze nem soká! A szalmakazalnál megdöntöttem, és úgy megkamatyoltam, hogy na! Nem kellett többet az ángyihoz menni, jött az hozzám Bákhótra minden nap!

– Ha Pesten nem is sokszor voltál, de a pesti nőket látom ismered… – vigyorgott kajánul Vasutas.

– Hát…! Tudom én ne félj, melyikhez hogyan lehet nyúlni!

Lábdobogást hallottak a lejárat felől. Meggyesi lépett be. Körülnézett, és megköszörülte a torkát.

– Uraim, figyelmet kérek. Nincs időm, még egyszer elismételni a mondanivalómat. Tehát: kimenetel tengerészkönyvvel. A kapuhoz közel van egy buszmegálló, hét frank a buszjegy. Az utolsó busz fél tizenkettőkor megy a városba, az utolsó tizenegy tízkor indul bentről.

– Azt persze nem kérdezted meg, hogy reggel mikor jön az első? – szólt közbe Nagy István.

– A kérdés teljesen felesleges. Mint gondos, és lelkiismeretes rádiós, természetesen ennek is utána jártam. Nos, hatkor jön az első busz. A dollárt egy a négy ötvenhez váltják, minden váltásnál tíz frank a jutalék.

– Sok… – mondta Kőrösi.

– Az, de csend! – intette le Nagy István.

– A berakást negyedikén kezdjük. A decemberi pénzt behozta az ügynök, fél óra múlva kiosztom – folytatta a rádiós. – Pénzváltó nincs a közelben, csak bankban lehet helyi pénzhez jutni. Természetesen mindegyik zárva van.

– Természetesen! – háborodott fel Csóka. – Akkor minek koptattad eddig a szádat? És különben is miféle dolog, hogy mi megérkezünk, a bank meg nem nyit ki…?

– Akkor mi lesz a lányokkal? – aggódott Kőrösi.

– Bízd csak magad Pistikára Bákhót! Majd én tudom…

– Voltál már itt?

– Nem, de aki nem tud beváltani pár dollárt, annak úgy kell.

Meggyesi csendet intett. – Urak, engedjétek meg, hogy folytassam! – Csend lett. – A rádiós köhintett: – csak ennyit akartam mondani! – és ezzel sarkon fordult és távozott.

– Akkor mi most kimennénk sztromó, persze ha lehet – állt fel Nagy István.

– Lehet, már mondtam. Jó mulatást.

– Lesz, de még milyen! Igaz Bákhót?

– Meglátjuk… – mondta Kőrösi, és elment, hogy lezuhanyozzon, és kicsípje magát. Kiváncsi volt, hogy milyen lányokat tud szerezni Nagy István. Egy kissé röstellte a dolgot, mert úgy érezte, hogy férfiúi önérzetét sérti, ha más gondoskodik barátnőről. De az az átkozott francia nyelv! Érti azt normális ember? Még ha a szájukon keresztül beszélnének, de az orrukból préselik ki a a hangokat! Bezzeg, ha tudná a nyelvet, nem kellene segítség. Találna ő nőt…

Csóka a hajójáró mellett beszélgetett Meggyesivel, amikor a két matróz kiment. Nagy István göndör hajára kockás, sildes sapkát húzott, Kőrösiét a szél szabadon kócolta. Nem is vették észre a beszélgetőket, mert a deck-boy társa lányokról szóló előadását hallgatta.

– Aztán beszámolni mindenről ám! – nevetett a fedélzetmester.

– Az intim részletekről nem nyilatkozom! – vigyorgott Nagy István, és Kőrösihez fordult: – szóval olyan csajom volt Brazilban, hogy az na! Kedves, helyes, és mindenhova elkísért. Maceóban ismertem meg, és utánam jött Santosba és Rióba is. Fantasztikusan tudott szeretni!

– Nagy segge volt? – kérdezte Kőrösi.

– Nem. Olyan jó marokra való, kemény, kicsi, de formás!

– Nyiszlett volt az te!

– Ugyan már! Ne szólj mindig közbe! Santosban kéglink is volt. Ott aztán sütött-főzött, és közben szex, minden mennyiségben! Te, hogy az a csaj hogy tudott táncolni! Meztelenül rázta magát előttem!

– Mekkora csöcse volt?

– Formás, kicsi melle volt. Megrezdült minden lépésnél. Amikor ő volt felül, akkor mint két gumilabda táncolt a szemem előtt. És persze szerelmes lett belém, de veszettül!

– A combját átérted a karoddal?

– Majdnem a két tenyeremmel, nagyon karcsú volt…

– Nyüzüge menyecske lehetett. Nem tudom, mit szerettél benne?

– Ide figyelj Bákhót! Az én csajomról beszélek, olyan volt amilyet szeretek! Pont olyan volt! Érted?

– Hát te tudod. Mivel megyünk? Itt a buszmegálló, és nincs egy kanyink se.

– Taxit fogunk, egy szállodában váltunk pénzt. Nyugi, amíg engem látsz!

– Akkor menjünk, ne ácsorogjunk. Kifújja a szél a lelket is belőlünk.

A kikötő kerítése szerencsére felfogta a szelet. A sarkán egy ivó fényeit látták. Nagy István lelkesen mesélte kalandjait. A maríni barátnőjét ecsetelte szakszerűen, amikor egy taxi közeledett.

– Te, ez néger! – mondta Kőrösi, amikor megpillantotta a kocsi vezetőjét. – Hogy kerül ide a franciák közé?

– Először is: ne mond hogy néger, mert megérti, és rosszul esik neki. Mondd azt, hogy fekete.

– És akkor már nem néger?

– De! A fene vigyen el, értsd már meg, hogy nem sérthetjük meg!

– Nem sértem, csak azt mondom, amit látok…

– Egy feketét látsz, slussz…

– Ha te mondod! De akkor is! Ez egy… Jó, nem mondom ki!

Amint beértek, Nagy István pénzt váltott, és kifizette a taxist.

– Akkor is néger… – volt az első szava Kőrösinek, amikor a kocsi elhajtott.

– De mások is vannak, ne mondd már – könyörgött a haverjának. – Na, nézzük, hova menjünk. Ez itt a főutca. Itt kell lennie valamerre a lányos kocsmáknak.

 

[1] pilot — révkalauz

süti beállítások módosítása