Meggyesi hangos jó reggelt kívánva vonult be a parancsnoki hídra. Hóna alatt az elmaradhatatlan spirálfüzet. Kinyitotta a rádiót, leült a komputer elé.

– Ezt már szeretem – mondta.

– Mit szeretsz Elemér? – kérdezte Kölesdi.

– Hát amikor minden rendben van. Megcsinálták a gépet… – mutatta büszkén. – pedig amikor bejött a Rotterdamból érkezett garanciális szerelő, teljesen elkeseredtem. Te, hogy az miket mondott! Nagyképűen elterpeszkedett a barba szalonjában, és kiselőadást tartott arról, hogy nem értek hozzá. Én! Hát hallottál már ilyet? Majdnem nekiugrottam, kérlek szépen! De aztán lehervadt a mosolya, amikor nagy tudálékosan eléült, és elkezdte magyarázni, hogy így, meg úgy, ezt kell csinálni, azt kell megnyomni, ha adni akarok. De neki se működött! Nekem meg mintha hájjal kenegették volna a hátamat…

Aztán behívtak egy francia céget. Bejött egy alig több mint húsz éves fiatalember. Tudod mit csinált? Elővette a program kézikönyvét, és belelapozott a vevőébe is. Rábökött, és megmondta azonnal mi a baj. A program 4.1-es verziószámú volt, az átalakító pedig 2.1-es. Nyilvánvaló, hogy a program többet tudott, mint ez a doboz ni! – mutatta az asztal aljára szerelt kis készüléket. – Tehát azt kellett kicserélni, és nem a komputert.

– A lényeg, hogy most már tudsz dolgozni…

– Kérlek szépen, az a lényeg, hogy a gép jó! Ugyanis eddig is tudtam dolgozni, de lényegesen mostohább körülmények között.

– Mi újság? – lépett be Barabás a hídra. Odakacsázott a radarhoz, aztán távcsővel végigpásztázta a látóhatárt, végül a térképhez ment, és a felrajzolt helyzetpontok távolságát méricskélte. – Nem megyünk valami sebesen.

Ebben a pillanatban csend lett. A vészvilágítás piros foglalatú égője felgyulladt. Egy sziréna felvijjogott a gépházban. A főgép pöffent még néhányat, aztán megállt. A fordulatszámmérő mutatója lassan a nullához közeledett, majd megállapodott. Halálos csend vette őket körül. Meggyesi és Kölesdi a barbára néztek. Az bosszúsan legyintett. Végre megszólalt a telefon. A parancsnok felkapta, belekiabált, bár feleslegesen, mert a gépházban is csend volt, nem kellett most a motorzajt túlharsognia.

– Eltört a kettes segédgép üzemanyagcsöve – hallotta a gépüzemvezető jelentését. – Ki kell cserélni, és mehetünk is.

– Sokáig tart?

– Ha találunk hozzá megfelelő csövet, akkor nem.

– Találjatok!

– Könnyű azt mondani – tette vissza a hallgatót Jósika.

Háromnegyed óra elteltével felhívta a hidat.

– Mehetünk – közölte lakonikusan. – De ha még egyszer eltörik… Az utolsót használtuk fel…

Kölesdi Barabás mellett állt, és figyelte. Azon töprengett, vajon bevallja-e, hogy szilveszter este nyomás alatt volt. Lehet, hogy jó az alkalom, mert megelégedettnek látta a parancsnokot, mert sikerült elindulni. De mi van, ha a nyugalom csak máz? Ha Barabás belülről ideges, akkor nem éppen a legmegfelelőbb a pillanatot választja. De azért szólni kellene. A lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Na, majd később, ha valóban alkalmas lesz az idő…

A szalonban felesége is ezen gondolkodott. Magányosan iszogatta feketéjét. Ilyenkor menetben nem sok társa akad, a legénységi szalonba nem volt kedve lemenni. Petinek felviszik a hídra a kávét.

Talán, ha most beszélne a parancsnokkal… De ezt Peti beleegyezése nélkül nem teheti meg.

Férje nagyon félt, hogy hazaküldik. És akkor vajon hajózhat-e? Olyan rossz, hogy nem tud ezekre a kérdésekre válaszolni… Esetleg Náci bácsit megkérdezhetné…

– Nem ízlik a fekete? – kérdezte a szakács a tálaló ablakon keresztül. – Percek óta figyelem, és hozzá se nyúl. Valamin nagyon elgondolkozott Klárika.

– Igen –, mondta, és rámosolygott Csákira.

A fehér csákó eltűnt, és kisvártatva megjelent a szalonajtóban az öreg. Megállt az asztal mellett.

– Megengedi, hogy maga mellé üljek?

Klára beljebb csúszott a szófán. Csáki letelepedett.

– Na, mi a baj? Tudok segíteni?

– Nem hiszem… – válaszolta Klára, és megkavarta a feketét. Beleivott. Már teljesen kihűlt. – Náci bácsi – nézett fel hirtelen –, régóta tetszik hajózni?

– Klárika, ez relatív dolog. Nem régen, a minap kezdtem. Még nincs negyven éve – nevetett.

– A parancsnok urat régóta ismeri?

– Hát mit is mondjak. Huszonöt éve? Harminc? Mert én már öreg szakács voltam, amikor hajósinasként csak ámult és bámult első hajóján. Istenem de régen volt. Látja, ezt aztán nem tudom megmondani, hogy melyiken volt… Az első hajójára mindenki emlékszik. Neki volt nevezetes, nem nekem. Parancsnokként tizenöt éve találkoztam vele először.

– És milyen ember?

– Mint a többi. Nem rossz, de nem is egy földre szállt angyal… Ez persze attól függ, hogy hogyan érti. Deck-boynak például egyenesen mamlasz volt. Szegény nem tudta hova került. Mindent kétszer kellett elmagyarázni, és akkor se volt biztos, hogy tudta miről van szó. Az a típus volt, aki későn érkezett a hajóra.

– Hát ezt meg hogy értsem?

– Van aki lejön, és egy-két hét múlva teljesen otthonosan mozog. Most a kezdőkről beszélek. Itt van ez a Jóska gyerek. Mert én nem hívom Bákhótnak, nem szeretem, ha valakit gúnyolnak.

– De ezt nem gúnyból mondják… – védte a többieket.

– Most már… De eleinte biztosan gúnyos éle volt… Miért? Mert egy palóc kölyök, aki eddig nem látott világot? Mert nem pesti? Ilyenkor azt mondanám legszívesebben, hogy: ember, emlékezz arra, amikor te kezdtél! De ezt nagyon hamar elfelejtik, és örülnek, hogy van valaki, aki gyámoltalanabb, mint ők hajdanán… Na, hol is tartottam? Szóval Barabás olyan volt, akinek hosszú hónapok kellettek ahhoz, hogy mindent megismerjen, mindenben eligazodjon. Akkor mondjuk, hogy: végre leértél a hajóra. Szóval ilyen volt.

– És tisztként?

– Második volt már, amikor először összekerültünk a matrózévei után. Nem volt rossz, csak egy kicsit határozatlan. De hamar belejött. Chiefként már kimondottan jól csinálta a munkáját. Többször kapott dicséretet – már ahogy én tudom –, és soron kívül került a kapitányi tanfolyamra. Az elsők között lett az évfolyamából parancsnok.

– És azóta…?

– Amikor lehetett, azonnal eljött Jenőékhez hajózni. Tudja a pénz… Itt többet keres. De hát a pénz beszél, a kutya ugat, tudja hogy van ez? Levisszük a hajót két hónap alatt Kelet-Ázsiába, és mindenki mehet haza.

– Miii…? – kérdezte Klára megnyúlt arccal. – Mi lesz?

– Hát nem tudja? – kérdezte megrökönyödve Csáki. – Jenő azt mondta, hogy a szingapúri társaság egy óceáni hajózásban járatos személyzetet kért, és amint leértünk, mindenki jön haza. Ott burmaiak veszik át a hajót…

– Egy szót se szólt… Azt mondta, hogy ha minden jól megy, akkor nyár elején már otthon lehetünk, akkor telik le a hat hónapos szerződés. Nagyon kell a pénz, és igen rosszul jönne, ha február közepén végén haza kéne mennünk…

– Mindenki úgy szeretne hajózni, hogy a nyarat otthon töltse, de ez most nem megy…

Nagy Istvánt hajnali fél hatkor ébresztette Szeghy. Még teljes volt a sötétség. A hold hátulról világította meg a hajót, ezüstöt szórt rá, éles kontúrokat rajzolt a fedélzetre. Már nem látszott a festékraktár rosszul bezárt ajtaja alatt kiszűrődő fénycsík. Az első árbocon levő navigációs lámpa fényernyője egyre halványabb lett. A párában, mint a rosszul beállított gépkocsireflektor, szerteszórta a fényt. Az első tiszt elővette a távcsövet, és végigpásztázta a horizontot. Új hajót nem fedezett fel. Navigációs szempontból tiszta helyzet volt, néhány percre lemehetett a hídról. Cigarettára gyújtott, lement, és bekopogott Nagy Istvánhoz. Választ nem kapott, tehát résnyire kinyitotta az ajtót, és úgy keltette a matrózt.

– Jó reggelt! Pistika, háromnegyed hat van! Kezdődik a szolgálat.

Az ébredező fiatalember megfordult. – Már ennyi az idő? Megyek mindjárt…

– Majd egy kávét nekem is hozzon fel, jó?

– Persze. Most ki van a hídon? – kérdezte.

– A rutin, és a gondviselés… – mondta az első tiszt nevetve. – De azért megyek, és megnézem, rendesen viszik-e a hajót?

Visszaérkezve semmit se látott, de ez néhány másodperc múlva elmúlik. Hála a holdsütötte éjszakának. Az ajtóban megállt, és tétova mozdulatokkal araszolt a radarhoz. Minden változatlan. A horizont közelében fényeket látott. Az már Tarifa, a legdélibb spanyol város. A világítótorony lámpája egy félszigetről irányítja a tengerészeket. Szükség van rá, az egyszer biztos, de a hagyományos navigációs módszereket már csak kedvtelésből csinálják. Nem mennek ki, hogy szélben, esőben, forró napsütésben megmérjék a világítótornyok irányát, és a térképre rajzolva megkapják a hajó helyzetét. A radarral dolgoznak, az eléggé biztos pozíciót ad. De legtöbben rápillantanak a kis műholdas komputer képernyőjére, és leolvassák a hajó helyzetét.

Újra felvette a távcsövet. Halászhajókat keresett. Azok a veszélyesek. Sok esetben nincsenek kellőképpen kivilágítva. Most civilizált környéken hajóznak, de itt is lehet egy gondatlan, vagy ne adj Isten, bajbajutott halászhajó. És akkor kész a baj. Sok esetben közelről a radar se jelzi. Az övék pedig…!

– Jó reggelt! – lépett be Nagy István két csésze, gőzölgő kávéval. – Hova tehetem? – hunyorgott, mert szeme még nem szokta meg a sötétet.

– Várjon Pistika, mindjárt odamegyek – mondta Szeghy, és kézenfogva az ablakhoz vezette.

– Kösz, már látok. Ugye még mindig cukor nélkül? Jól emlékszem? – tette le a csészéket Nagy István.

– Pontosan. Figyeljen, addig én felrakom a hatórás helyzetpontot.

A szőke, göndör hajú fiatalember is végigpásztázta a horizontot.

– Három hajó jön ki a szorosból. Kettő halad velünk párhuzamosan, és egy halvány fényt látok dél felől. Lehet, hogy Brazilból jönnek.

– Ej Pistika, magának mindig csak Brazílián jár az esze?

– Ha egyszer olyan jól éreztem magam…!

– Persze, mert csak a szépre emlékezik…

– Hát érdemes másra?

– Igaza van.

– Csak nem emlékezem készakarva arra, hogy Mara hogyan vert át? Dehogy is! Arról ábrándozom, hogy milyen jó volt vele, akár Rióban, akár Santosban. Istenem de szép is volt!

– De ezeket a nantes-i kalandokat se tűzi a kalapja mellé…?

– Hát nem – nevette el magát Nagy István. – De azért nem búsulok ám! Lesz még kikötő, ahol jobb lesz!

– Fogadjunk, hogy most Pireuszról álmodozik.

– Arról hát! De most nem jártatom a szám, és nem verem nagydobra. Ha bejön, csak akkor villogok, de akkor…

A Tarifa feletti fények kezdtek a pirkadattal küzdeni. Még tartották magukat, de a fekete égbolt már sötétkékbe öltözött. Az afrikai partok hegyeinek már látták a kontúrját. A csillagok hunyorogtak, mintha nem jól látnának, aztán szép lassan elhalványultak. A tintakék világosabb lett, és a magas felhők alja lilásvörösbe öltözött. Készülődtek a napfelkeltéhez. Gibraltár hatalmas, ék alakú sziklatömbje belevágott az égi zsákba, és hirtelen aranyzuhatag ömlött a földre. Rácsorgott a hegyek csúcsára, élesen kirajzolta őket, csillogó sárgával szegélyezte a kopár sziklákat. A hajnal hozta, alacsonyan úszó felhők összesereglettek, hogy megbámulják a semmiből támadt gazdagságot. A kelő nap még nem látszott, de mérhetetlen távolságból jött sugarai megvilágították a felhők alját. Mint lefordított, dimbes-dombos táj függtek az égbolton. A tenger fehér, csipkés hullámokkal bodorította eddig sima felszínét. A marokkói hegyek felett kisvártatva méltóságteljes tűzgömb jelent meg. Már vakította a szemet. Végignézett a Gibraltári-szoroson. Megnyugodva folytatta megkezdett égi útját. Elűzte a sötétséget, jó hajózást kívánt a tenger apró játékszereinek, és elbújt egy felhő mögé.

– Lemegyek ébreszteni, jó? – törte meg a csendet Nagy István.

– Nana, Pistika! Ha akar, lemehet, de ne akarjon a falhoz állítani! Hiszen mindenki maga ébred, akkor minek költögetni? A fejemet teszem rá, hogy inkább Náci bácsi kakaója miatt megy le…

– No, meg egy szelet sajt se jön rosszul… Meglátogatom Bákhótot, ő most tele van finomságokkal. A Bonzsúrja minden földi jóval ellátta. Olyan sajtot hozott neki, hogy az csuda. Azt mondja nyúlós. Így aztán megegyeztünk, hogy rájárhatok…

– Ha már úgy alakult, hogy nix tuzami… – nevetett az első tiszt.

– Jó, jó, nem kell azért az embert mindjárt kinevetni… Jövök mindjárt.

Nagy István a konyhába tartott. Csáki már megkezdte a napját. Az alsó folyosóról jött fel, egy műanyag vödörrel a kezében.

– Piacon volt Náci bácsi? – sütötte el Nagy István a szokásos viccet. Az öreg nem válaszolt, bement a konyhába és kipakolt.

– A kakaót már feltette?

– Tíz perc, és meríthetsz egy bögrével.

– Igaz, amit Klárika mondott? Hogy Jenő szerint csak levisszük a hajót Távol-Keletre, és jöhetünk haza?

– Hát, ki tudja mi az igazság? Nekem ezt mondta, nektek mást. Azt hiszem, mindenkinek azt, amit az illető hallani akart. De hol van az még?

– A nyakunkon. Pireuszban kirakunk, aztán nyomás le, és jövünk haza…

– Azt gondolod, hogy üresen leküldenek?

– Konténerekkel… hát mi a fenének vagyunk konténeres hajón, ha nem azért, hogy azt szállítsunk, mi? Még hat nap, és megérkezünk. Bemegyünk és kiraknak. Aztán a konténer terminálon pillanatok alatt megszórnak, és huszonöt nap múlva lent vagyunk… Akkor február végén már a Changi reptéren leszünk!

– Várnék én azzal a februári repülőúttal…

Nagy István egy bögre kakaóval és egy sajtos-sonkás szendviccsel tért vissza a hídra. Kőrösi barátnője hajszálvékony, sötétvörös sonkaszeleteket is hozott. – Jó lenne legalább egy napot szállodázni… – mondta, inkább magának, mint a első tisztnek.

– Hol Pistika? – kérdezte Szeghy.

– Hát Szingában[1]… Nem hallotta, mit terjeszt a Náci bácsi?

– De hallottam, és meg kell mondjam, hogy valami hasonlót pötyögtek nekem. De az még odább van ám!

– Na, akkor nem javít csúcsot…

– Kicsoda? Csáki…?

– Az hát. Azt mondják irtó sokáig képes lent lenni egy hajón. Volt már húsz hónapot is… Ez a csúcs… Vagy nem?

– A magyaroknál lehet, bár ki tudja… De én hajóztam olyannal, akinek ez semmiség lenne. – Az első tiszt beült a barbaszékbe. Maga mellé tette a hamutartót a félig kiürült kávéscsészét, s rágyújtott kedvenc mentolos cigarettájára. – Nos – folytatta –, pár éve hajóztam egy hűtőhajón. A legénység Myanmarból jött. Burmából – tette hozzá, hogy az ügyeletes matróz is értse. – Szóval U Htu Htein, mert így hívták a szakácsot, már túl volt a hatvanon. De senki se nézte volna ötvennek se. Ő mesélte, hogy egy alkalommal öt teljes évet húzott le egy angol hajón. Megszakítás nélkül! – emelte fel az ujját Szeghy. – Persze hogy hitetlenkedtem. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz. Öt évet hajózott úgy, hogy közben egy percet se töltött otthon! Soknak tűnt az öt év mindenképpen.

– Te Htein – kérdeztem –, nem volt semmi gondod belőle? A család? De ő csak mosolygott. Á, semmi az égvilágon! Higgye el, semmi problémát nem okozott. Igaz, a feleségem elvált tőlem, amikor hazamentem, de baj semmi nem történt… Mi is történhetett volna?

– Hát igen – nevetett Nagy István. – Ez aztán nem baj. És legalább jól főzött?

– Első osztályú szakács volt. Négyünknek, fehéreknek, angol és német kosztot adott. Életemben annyi beafsteaket nem ettem, mint ott. Ha jó kedve volt, akkor megörvendeztetett valami különlegességgel. Ott kóstoltam meg a hagymatortát, aztán az indiai kenyérbe sütött currys csirkét is.

– Náci bácsival tárgyalt már ez ügyben, chief? Biztosan jó néven venné a recepteket.

– Eljön annak is az ideje…

– Lehet, hogy ez a Htein jó szakács volt… Biztos már csak a főzés volt az öröme. Lányokra már nemigen gondolt…

– Pistika! Miből gondolja, ha valaki túl van a hatvanon, akkor már nem érdeklik a nők…? Majd meglátja maga is előbb-utóbb!

– Inkább legutóbb, mint utóbb…

– Nem hiszi el, de a szakácsunk minden kikötőben megtalálta azokat a helyeket, ahol nőket lelhetett, persze csak egy órácskára… Valamelyik brazil kikötőben voltunk…

– Istenem, de szép is lehetett… – sóhajtott Nagy István.

– Az volt. Htein is kiment, hogy egy ideiglenes barátnőt szerezzen. Nem kellett sokat keresnie, hamarosan felmentek egy szállodába. A mi asztaltársaságunkban is voltak lányok persze. Az egyiket megkérdeztük, mennyi idősnek saccolja a szakácsunkat. Negyvenhetet mondott. Amikor megtudta, hogy hatvankettő, hat gyereke, és tizennyolc unokája van, majd leesett a székről. Pillanatok alatt körbefutott a hír a bárban. Képzelheti, majd kitörte a frász a csajokat, hogy láthassák. Amikor aztán a szakács, és alkalmi kedvese dolguk végeztével lejöttek, hatalmas ovációval fogadták mindkettejüket… Htein zavarban volt, nem tudta mire vélni ezt a hirtelen támadt népszerűséget. A hajón aztán dörmögött valami olyat, hogy talán mégse kellett volna megmondanunk, mennyi idős, mert ő ötvenkettőre szokta magát fiatalítani…!

– Na, majd Pireuszban engem ovációznak…

– Nix tuzami – somolygott Szeghy.

– Most miért kell mindig erre emlékeztetni? – duzzogott Nagy István. Léptek zaját hallották. Barabás lépett be. Melegítőben volt.

– Nos, hogy haladunk?

– Gyatrán – felelt Szeghy. – Most fordulok be…

A parancsnok csendben figyelte, hogy hajtják végre a fordulót.

– Nincs túl nagy forgalom? Lemegyek, megborotválkozom, és feljövök. Tudod, Kölesdi lesz szolgálatban. Nehogy valami galibát csináljon. Nem akarok még egy szilvesztert…

Mire Szeghynek lejárt az őrsége, bent voltak a szorosban. Aprólékosan elmagyarázta a navigációs helyzetet, megvárta amíg a harmadik tiszt azonosítja a radarképet a valósággal, és elköszönt.

Hamarosan Klára is felment a férje után. Zavarni semmiképp se akart, de Gibraltár sziklája érdekelte. Ezért kívülre ment, fázósan húzta össze a kabátját. Gyönyörűen sütött a nap, a szikla ragyogott. A város néhány utcája a hegyoldalba is felmerészkedett. Hallott valamit arról, hogy majmok is vannak a félszigeten, de hamar belátta, semmi esélye, hogy megpillantsa őket. A Földközi-tengerről egy utasszállító repülőgépet látott közeledni. Barabás kilépett.

– Jó reggelt Klárika. Látom nézelődik. Miért nem jön be? – s fejével a kormányállásra bökött –, jó meleg van…

– Nem akarok zavarni. És a friss levegőt se bánom. Innen érdekesebb a bámészkodás.

A parancsnok rámutatott a leszálló Boeingre. – Látja, mindjárt leeresztik a sorompót…

A fiatalasszony megütközve nézett rá. Hogyhogy a sorompót? De nem szólalt meg, mert nem akart esetleg butaságot kérdezni. Barabás látta rajta a kétkedést.

– Hát nem látja? Mindjárt leszáll. Tehát leengedik a sorompót a Gibraltárt Spanyolországgal összekötő országúton. Elhiheti, ha mondom. Ugyanis a kifutópálya keresztezi a félszigetet a szárazfölddel összekötő kis földnyelvet. Így nem maradt más hátra, mint rajta keresztül vezetni az utat. Ezért ha egy járat indul, vagy érkezik, akkor sorompót le, mint a vasútnál, és a kocsisor megvárja, amíg eldübörög a repülő. Így mesélik, akik jártak arrafelé…

A Földközi-tenger felől úgy látszott, mintha a félsziget keleti oldalát betonból építették volna.

– Azt mondják víztározók, és katonai létesítmények vannak a betonfalak mögött – magyarázott újfent Barabás. – Na, jöjjön beljebb Klárika, itt már nincs sok látnivaló – hívta, amikor Ceuta kikötőjét is maguk mögött hagyták. Közeledett a kávéidő.

Meggyesi ekkor lépett be, s egy kávéscsészét egyensúlyozott a kezében. Bement a kuckójába, és buzgón körmölni kezdett. A parancsnok mellé állt, és somolyogva figyelte.

– Mit csinálsz Elemér?

– Hát tudod, kérlek szépen, egy előzetes beosztás Pireuszra. Öt napos kirakásra számítok, és most papírra vetem az elképzelésemet a bevásárlásaimat illetően. Látod? – bökött a papírra –, első napra friss zöldségek beszerzését tervezem. Második napon, úgy gondolom, behozzák a megrendelt árut. Tehát aznap nincs szándékomban távozni a hajóról. A következőn olyan beszerzésekre gondoltam, amit nem kapunk meg, de égetően szükségünk lenne rá. – Itt megállt a magyarázattal, és a ceruzáját a foga közé szorította, s elgondolkozott. Majd rámutatott a lap fejlécére. – Nem írtam még be az érkezést, így nem tudom eldönteni, mely napokra esik a hétvége. Nem tudnál erre a problémámra megnyugtató választ adni? Mikor érkezünk, a véleményed szerint? – nézett a barbára.

– Majd… – mondta Barabás nevetve. – Na, te aztán igen precíz ember vagy!

Meggyesi ezt dicséretnek könyvelte el, s természetes hangon válaszolta: – Magától értetődik.

– Úgy számolom, tizenhatodikán ott lehetünk…. – mondta Barabás. – De ez csak nagyon durva becslés…

– Akkor azt se tudod, délelőtt, vagy délután? Mert tudod, kérlek szépen… – folytatta Meggyesi, de ebben a pillanatban meghallották, hogy a főgép monoton dohogása alábbhagy, és néhány másodperc múlva a fordulatszámmérő azt mutatta, hogy megállt.

– Felhúzzam a nem kormányzó jelzést? – kérdezte Kölesdi. – Még nem szedtük szét a ballonokat…

– Várjunk vele, amíg bizonyosat tudunk. Vedd a kormányt kézbe.

Kölesdi a kormánykerék mögé állt, és átkapcsolta. Csendesen siklottak, vitte őket a tehetetlen hajótest lendülete. Megcsörrent a telefon. Barabás azonnal felkapta. Nem szólt bele, hallgatta Jósika jelentését. Egyre borúsabb lett a tekintete. Majd a homlokát kezdte ráncolni. És végül egy cifra káromkodás is kiszaladt a száján. Bocsánatkérően nézett Klárikára… – Hát ehhez nincs mit tenni. Szevasz – köszönt el a gépüzemvezetőtől. – Elemér! Adj legalább még egy napot az érkezéshez…

A rádiós kérdően nézett rá, és felvonta szemöldökét. Barabás dühösen kifakadt.

– Ez nem lehet igaz! Nem, ilyen nincs! Legalább egy napot kell sodródnunk a nyílt vizen! Hogy miért kellett ennek is most eltörnie? Miért nem fél nappal előbb, vagy később?!

– Komoly a baj? – kérdezte nyugtalanul Kölesdi.

– Egy olajlehúzó gyűrű eltört. Ki kell cserélni. Minimum egy nap! Leszedni a hengerfejet, kiemelni a dugattyút, kicserélni a gyűrűt, visszahelyezni, összeszerelni. Még elmondani is sok, nemhogy megcsinálni. És mindössze négyen vannak a gépben!

A barba idegesen járt fel s alá. Kezét hátul összekulcsolta, úgy kacsázott a hídon keresztbe. Most nem volt senkinek kedve még mosolyogni se rajta. Kölesdi tétován állt, nem tudta mi tévő legyen. Biztos ami biztos, csinált egy helyzetpontot, és feltette a térképre. A parancsnok mögé állt, nézte hol vannak. Tizenöt mérföldre volt a szoros mögöttük.

– Ha szerencsénk van, akkor nem sodródunk el túlságosan. Bár itt – mutatott a térképre –, számottevő áramlás lehet. Adj le egy figyelmeztetést a többi hajónak.

– Igen – válaszolt Kölesdi bizonytalanul. A rádióhoz lépett. Megfogta mikrofont, és tanácstalanul bámulta a készüléket. Most mit mondjon…? Nem jutott eszébe semmi. Ha Csibe legalább kimenne… nem lenne kellemes, ha előtte lebőgne. Barabás kijött, és látta, hogy a harmadik tiszt csak dobálgatja kezében a beszélőt. Odament, elvette.

– Security, security, security! All ships, all ships, all ships[2] – kezdte. – Kormányképtelen hajó a következő pozícióban – itt megadta a földrajzi koordinátákat –, minden hajó fokozott figyelemmel közlekedjen és tartson biztonságos távolságot… – hallotta Kölesdi az angol szöveget.

– A jó fenébe…! – mérgelődött magában. – Miért nem jutott eszébe a tanfolyamon annyiszor elismételt típusmondat?

– Minden fél órában ismételd meg. Szólok az első tisztnek, hogy küldje fel az ügyeletes matrózt. – Ezzel Barabás elhagyta a hidat.

Kölesdi hangosan kifakadt, úgy szitkozódott. Klára ijedten fordult a férjéhez.

– Valami baj van, Peti?

– Hogy lehetek ilyen hülye, hogy nem jutott az eszembe, mit kell mondani? Hiszen annyiszor gyakoroltuk a tanfolyamon, de annyiszor! Ráadásul a vizsgán is ezt kérdezték. Ott úgy ment mint a karikacsapás. Most majd azt hiszi – intett a fejével a lépcsőn baktató parancsnok után –, hogy lökött a harmadik tisztje… Már megint elszúrtam…

[1] Szinga — Szingapúr a magyar tengerészek szóhasználatában

[2] security… all ships — biztonsági közlemény, minden hajónak