Vakítóan kék volt az Égei-tenger enyhén hullámzó vize. Még az alig fél méteres hullámok is hátulról jöttek, segítették a haladást. A láthatóság is igen jó volt, a horizont közelében már látták Szuniont, pedig jó huszonöt mérföldet kellett még megtenni. Kubik tette a dolgát, figyelte a forgalmat. Egy hajó jött ki az öbölből, egy pedig Kea szigete mellett éppen most fordult be. Kint állt a híd sarkában, és a mellvéden támaszkodott. Meggyesi lépett mellé. Ő is megtámasztotta a könyöklőt, aztán bizakodva fordult a második tiszthez.

– Te érkezel?

– A első tiszt. Mi lesz a vacsora?

– Körömpörkölt. Adok hozzá sört is! – húzta ki magát büszkén a gazdasági tiszt.

– Kötve hiszem.

– Hogyhogy, kérlek szépen? Csak nem kételkedsz a szavamban? Náci már be is hűtötte…

– Ezt nem is mondtam. De vacsorára manőver lesz… – sütötte el az ősrégi viccet Kubik.

– Még jó, hogy mondod, utasítom majd a szakácsot, hogy tartsa melegen a vacsorát.

– Így jó lesz… Négy körül hívjuk fel a kikötőt.

– Remek. Meg kell mondjam, hogy nagy várakozással nézek az itt tartózkodásunk elé. Mint tudod, már elkészítettem a koncepciómat, hogy mikor, mit vásárolok be az élelmezés számára.

– Azt hittem, a hajónak vásárolsz – vigyorgott a második tiszt, de látva Meggyesi szemrehányó tekintetét, többet nem szólt.

– De mivel régi tengerész vagyok, gondoltam mindenre! – folytatta a beszámolóját. – Előfordulhat ugyanis, az a mindenki számára meglepő eset, hogy hamarabb végzünk, mint ahogy a parancsnok számít. Tudod, ő öt nap kirakásra gondol. De nekem mindent figyelembe kell vennem, ezért egy három napos programot is összeállítottam. Persze ez feszített lesz, de én a lehetetlen szót nem ismerem… A holnapi nap a pireuszi piacon talál, ez mindkét tervemben így szerepel…

Ám a kikötőtől azt az utasítást kapták, hogy horgonyozzanak le, és figyeljék a rádiót, s ha fogadják a hajót, idejében megtudják.

– Hát most mondjátok meg…! – szólította fel a rádiós a tiszteket.

Szeghy és Kubik a híd két oldalán álldogáltak, és Meggyesi hol az egyikőjüknek magyarázott, hol a másikhoz fordult. De nem mondták meg… Kíváncsian várták, hogy mire is vár választ…? Az első tiszt váltani jött fel, Kubik még nem ment le.

– Na, ugye szóhoz se tudtok jutni? Nem is csodálom! Ki hallott már olyat, hogy egyszerűen azt mondja az ügynökség, hogy nem tudja, mikor megyünk be?

– Azt hiszem, hogy most egészen véletlenül nincs igazad – mondta Szeghy kötözködő hangsúllyal. – Végül is megtudtuk, hogy több hajó jött össze, mind gabonával megrakottan várakozik. Valami tőzsdei manipuláció lehet mögötte. Felhalmozzák a gabonát, vagy ki tudja mi történik? Egy biztos, nem esünk kétségbe. Vizünk van, akár két hétre is. Kajánk van, akár két hónapra is…

– Ötvennyolc napra, hogy pontosak legyünk – adta meg a korrekt adatot a gazdasági tiszt.

– Tehát mit idegeskedjünk…? Elvagyunk, mint a befőtt a polcon, nem?

– De kérlek szépen, mi lesz…? – makogott tétován Meggyesi.

Aznap nem mentek be a kikötőbe. A következő napot is horgonyon töltötték. Hiába nézték vágyakozva a várost, a horgonyzóhelyen várakoztak egész héten. Az élet ilyenkor is megszokott medrében megy.

Csak Klára volt ideges. Nagyon ment volna már a városba… Milyen szép is lesz, ha Péterrel az Akropoliszon egymásba karolva sétálnak! A Nemzeti Múzeumot is megnézik, s az Agóra is izgatta a fantáziáját… Azt már tudta, hogy gyorsvasút jár be a fővárosba. Beülnek egy hangulatos kisvendéglőbe. Elhatározta, hogy megkóstolja a jó édes számoszi borokat, azok az igazi kontyalávalók. Mennyi érdekes élmény várja, csak mennének már be!

Meggyesi is beletörődött, hogy a vásárlásait bizonytalan időre el kell halasztania. Azért minden alkalommal izgatottan leste a komputer nyomtatóját, mit ír ki a lassan letekeredő papírhengerre? Éppen szokott helyén üldögélt, és ceruzájának végét rágta, miközben a rádióban meghallotta, hogy őket hívják.

– Sea Falcon, Sea Falcon, itt a pilot…

– Pali, hallod…? Minket hívnak! – kiabált a második tisztnek, aki már válaszolt is.

A manőver simán ment. A hajó mellett ott magasodott a siló szürke betontömbje. Amikor a hatósági vizsgálat befejeződött, Meggyesi a parancsnokhoz fordult.

– Barba, én most kimennék, és szemrevételezném a piacot, hogy holnap célirányosan, és legkisebb időveszteség nélkül bevásárolhassunk…

– De csak azután, ha kiosztottad a partralépési engedélyeket – adta kezébe Barabás a kis paksamétát.

Meggyesi elvonult, precízen elvégezte a rábízott feladatot. Fürdés után gyorsan lehúzta a borostát. – A szürke nadrághoz jól megy a fekete ing – bátorította magát, és kivette az égszínkék pantallót, és a sötétzöld inget. Ehhez egy piros-sárga, kockás szövetnyakkendőt kötött, s a bordó zakóját csak a vállára terítette, nem bújt bele. A tükör szerint a pasztell árnyalatok jól mentek egymáshoz. – Biztosan jó lesz –, gondolta, és a fejére tette drapp kalapját. Megnézte pénztárcáját, és a partralépési engedélyt a farzsebébe süllyesztette.

– Hű, de elegáns vagy, Elemér! – mondta Náci, amikor belépett a konyhába, hogy megkérdezze a szakácsot, van e valamire szüksége a városból?

Náci tudta, hogy a gazdasági tiszt színvak, és már nem is tett kísérletet arra, hogy elmagyarázza, nem a legszerencsésebb az öltözetének színösszeállítása. Meggyesi nagyon szerencsétlenül tudta a ruhatárát összeválogatni.

Egyszer, az első hajóján, bevásárolt egy Marks and Spencer áruházban. A nadrággal még nem is volt baj, mert sikerült egy dohányszínűt kiválasztania. De amikor egy rózsaszínű inget tett mellé, és megkérdezte a eladótól, hogy ez a drapp színű ing megy-e ehhez a zöld pantallóhoz, a kislány nagyon furcsán nézett rá… Valami olyasmit motyogott, hogy a drapp és a zöld az oké, de véleménye szerint talán ez az ing nem elég drapp ehhez a zöld nadrághoz. A hajón kiröhögték, és csak napok múltán mondták el, milyent választott. Azóta óvakodik a színek megnevezésétől.

Mikor a járón lesietett, három overallos, kék műanyagsisakos férfi jött vele szemben. A kirakást vezető főnök és két beosztottja volt.

Az öreg tengerészek nem tévednek el Pireusz utcáin. És Meggyesi életében nem ismert más foglalkozást. Tehát célirányosan, és gyorsan haladt a zegzugos, macskaköves utcákon, és amikor elérte a személy és kompkikötő melletti négysávos utat, egy kicsit megállt, hogy kifújja magát.

– Nézd mama! – hallotta hirtelen a magyar szót. Egy padon egy asszony és tizenötéves forma lánya ültek. – Ki lehet az a papagáj? Lehet, hogy a madárházból szabadult? – mondta a kislány, és hangosan nevetett. – Olyan muris…!

Meggyesit szíven ütötte a lány gúnyolódása.

– Mit beszélsz Gabi? – hallotta az asszony korholó hangját. – Mire való ez az ízléstelen megjegyzés?

– Ugyan már, hisz nem is érti…!

– Akkor is…!

Meggyesi megszokta a hasonló jeleneteket, sose szívta mellre, de most rosszul esett. Az anya akár a lánya nővére is lehetett volna. Fiatalos, hosszú hajú, és a városnézéshez igazán praktikus, testhezálló nadrágot hordott, ugyanúgy mint a lány. Bő, halszálkás mintás pulóver volt rajta, és Athén feliratú táskát tartott a kezében.

– És milyen papagájra emlékeztetem, kisasszony? Kakadura? – kérdezte.

A kislány elvörösödött. Tűzpiros lett az arca, zavarában lehajtotta a fejét. Az anyja először meghökkent, de Meggyesi látta rajta, hogy nagyon szégyelli magát. Odament hozzájuk.

– Jaj, uram…, ne haragudjon a lányomra – hebegte a harmincöt körüli nő alig hallhatóan. – Elnézést kérek, az ő nevében is… Mondj már te is valamit Gabi…! – bökte oldalba a barna, rövid, fiús frizurás kislányt. Az nem szólt, csak lehajtotta a fejét. – Na, Gabi… Gyerünk!

– Hagyja csak asszonyom, nem olyan nagy ügy. Tudja nem ez az első eset, hogy megszólnak az öltözetemért.

A kislány továbbra se szólt, és a fejét se emelte fel.

– Mit mondtam Gabi! – csattant fel a nő. – Elnézést kell kérned…!

– Jaj, ne tessék haragudni – mondta végül a lány, de a szeme egyáltalán nem azt árulta el, hogy őszintén megbánta. – Én…, igazán nem akartam… – kezdte, és kirobbant belőle a nevetés. Szinte hisztérikusan röhögött. Az anyja megrökönyödve nézett rá.

– Na, de kislányom…!

De a lány nem hagyta abba. Kezét térde közé szorította, lehajolt és hangosan nevetett. Az asszony kínosan érezte magát. Zavartan nézte, aztán Meggyesire emelte tekintetét, de nem mert a szemébe nézni.

– Akkor legalább azt meséld el, milyen a ruhám? – mondta a férfi, és elmosolyodott.

– Muris! Tök jó…! Ne tessék haragudni… – nyögte ki végül.

– Nem haragszom, mint ezt az előbbiekben említettem. De annyit azért hadd tegyek hozzá, hogy egy kicsit jobban kézben tarthatnák a nevelésed a szüleid – mondta, és az asszonyra nézett. – Már megbocsásson asszonyom, a kedves férje talán egy kissé elengedte az izét…, a gyeplőt…, vagyis a  kislányt… Nem?

Most a nő tekintete borult el. – Tavaly meghalt a férjem. Autóbaleset, tudja…

– Jaj Istenem! Most nagyon tapintatlan voltam…

– Nem tudhatta…

Meggyesi tanácstalanul toporgott. Aztán kibökte: – Tudja, nem készakarva öltözöm ennyire izé, murisan. Kis baj van a szememmel. Az a helyzet, hogy én nem látok színeket.

– Színtévesztőnek tetszik lenni? – kérdezte kikerekedett szemmel Gabi.

– Nem tetszik, de még össze se tévesztem. Nem látok mást, mint egy világostól az egészen sötétig terjedő skálát. Nem tudom, milyen a piros, azt se, hogy milyen a sárga… Így aztán ebből adódik, hogy összevásárolok mindenféle, szerintem passzoló ruhákat, és ha felöltözöm, akkor hát…, hogy is mondjam? Köznevetség tárgyát képezem. Néha, mint most is.

– Ez rossz lehet – mondta Gabi sajnálkozva.

– Megszoktam… Nem nagy ügy. Egyébként Meggyesi Elemér vagyok – mondta, és kissé meghajolt.

– Jé! Anyu hallod!?

– Nahát! – csodálkozott a nő is. Aztán kezet nyújtott: – Meggyesi Ferencné. Dóra…

Gabi is bemutatkozott: – Meggyesi Gabriella, és most komolyan kérem, ne tessék haragudni.

– Fátylat rá!

Egyszerre indultak el. A járda elkanyarodott, követte a tengeröböl vonalát, ők átmentek a túloldalra. Meggyesi teljesen elfeledkezett a piacról, az árakról. Lelkesen magyarázott. A két nő csendben ment mellette. Amikor a gyorsvasút végállomásához értek, Dóra megkérdezte:

– Nem jön be Athénba? Mi ott szálltunk meg.

– Jó, persze, mehetek, nincs különösebb dolgom. Amikor kijöttem a hajóról, azt terveztem, hogy egy piaci körsétát teszek, hogy megismerkedjem a napi árakkal. De az holnap is ráér.

– Elemér bácsi tengerész? – kerekedett ki Gabi szeme. – Nekem volt…, illetve van egy barátom, az apja szintén az. A Dunán hajózik…

– Akkor hajós! És mi járatban errefelé? Nyaralnak? Illetve akarom mondani, szabadság…?

– Egy idegenforgalmi cégnél dolgozom –, válaszolta Dóra. – Úgy is mondhatnánk, hogy tanulmányút, de valójában a görög partner meghívására töltünk egy hetet itt. Az ő költségükön. Tudja, nem kényeztetnek el a fizetéssel… Pedig jól is kereshetnék… Eredetileg számítástechnikában dolgoztam, de a férjem halála úgy megviselt, hogy nem tudtam a munkámra koncentrálni, és inkább feladtam. – Felcsillant a szeme, úgy folytatta. – De most úgy néz ki, hogy  visszahívnak. Alakult egy különleges csapat… Ha hazamegyünk, akkor meghallgatásra várnak. Drukkoljon nekem, jó?

Meggyesi nem nagyon figyelt arra, amit az asszony mondott. A haját nézte. Az enyhén hullámos haj a vállára omlott. Az elrobogó állomások fénye megcsillant a barna hajzuhatagon. Szívesen megsimogatta volna.

A gyorsvasút akkor húzott el a stadion mellett. Valami komoly meccs lehetett, mert a nézők hullámzó moraját hallották, majd egetverő üvöltés csapott fel. Így aztán Meggyesi nem értette, hogy milyen állásajánlatot is kapott a nő…

– Anyu, nézd – mutatott Gabi egy férfire, aki akkor szállt fel. Kezében valamilyen hangszer volt, és játszani kezdett, és énekelt is hozzá. Azután egy dobozkát csörgetve az utasok között végigment. Vak volt. Meggyesi a zsebébe nyúlt, és papírpénzt tett a dobozba.

– Tudja Dóra, én nemigen szoktam adni, de ő ugye egy kicsit kolléga… Én csak a színeket, ugyebár, ő meg semmit…

Az Omonia állomáson szálltak le.

– Azért mert bejöttünk, az nem azt jelenti, hogy nincs egy kis időnk, igaz anyu? – kérdezte Gabriella.

– Beülhetnénk valahova! – csillant fel Meggyesi szeme. – Természetesen csak akkor, ha meghívhatom magukat!

– Minek költené ránk a pénzét, Elemér? Kell az a családnak…

– Khm…, egyedül élek.

– Elvált? – kérdezte Dóra.

– Nem, a sors úgy hozta, hogy még nem volt alkalmam megnősülni. És hát ugye ebben a korban… Azt mondják, egy kissé bogaras agglegény vagyok. Persze ennek is van egy hallatlan előnye!

– Ugyan mi, hacsak az nem, hogy nem kell egy nőt elviselni maga mellett…?

– Nem erre gondoltam. De én mindig fiatal maradok! – mosolygott Meggyesi.

– Hogy érti?

– Hát hallott olyat, hogy aggember, vagy aggöreg? Na, ugye, hogy nem! Csak agglegény van, hát én mindig legény leszek…! Ide menjünk be. Ez jó helynek látszik! Eszünk valami jófajta halat, iszunk egy kis retszinásat, és mindjárt szebb lesz a világ!

– Elemér bácsi azt a bort megissza? Hiszen olyan rossz… Olyan mintha dohos lenne!

– Na, idefigyeljen Gabriella! Amit az egyik ember megeszik, vagy megiszik, az nem lehet rossz. Aláírom, hogy szokatlan. De hogy ne kóstolja meg valaki azért, mert nem ivott, vagy evett még belőle…? Ki hallott már olyat?

– De én már kóstoltam… Nem ízlik.

– Én se rajongok érte, Gabinak igaza van – jegyezte meg Dóra.

A vendéglőben egy hatalmas bajuszú, pókhasú pincér jött az asztalhoz. Hasán tisztának egyáltalán nem nevezhető kötény feszült. Felvette a rendelést, és hajlongva távozott. Hamarosan egy palack bort tett le az asztalra. Kinyitotta, és biztosította Meggyesit, hogy hamarosan hozza a halat és a kalamárit.

– És sok salátát… – egészített ki a rendelést. A görög úgy nézett rá, mintha belelépett volna a lelkivilágába. Hát hogyne hozott volna…?

Ízlett a vacsora.

– Nos, Gabriella? Megkóstolja a bort?

Gabi finnyáskodva tette le a poharat. – Még most se ízlik…

De az anyja és Meggyesi megitták az egész üveggel. Fizetés után a férfi elkísérte szállodáig a két nőt.

– Ha esetleg nincs különösebb programjuk holnap, akkor talán…? – mondta tétován.

– Semmi különös – mosolygott Dóra.

– Este kijönnék…

– Nem azt mondta, hogy délelőtt vásárolni megy? Útba ejtik a gyorsvasút végállomását ugye? Mi lenne, ha ott várnánk…?

– Hát ez igazán remek! – mondta gyorsan Meggyesi. – Mert ugye a piaci bevásárláskor egy értő női szem, mégiscsak hasznos… – magyarázta kissé röstellve az iménti lelkes válaszát.

– Az bizony! – mondta Dóra. – Tehát hánykor?

– Tízre ott leszünk.

– Miért? Többen jönnek?

– Két ifjabb kollégám segít a cipekedésben.

– És jóképűek? – kérdezte Gabi vidáman.

– Na, de kislányom…!

Éjfél körül járhatott az idő, amikor elbúcsúztak.

– Akkor tízkor – mondta Meggyesi, és kezet csókolt Dórának, és Gabinak is, aki ezt rettentő murisnak érezte, és úgy döntött, hogy Elemér bácsi azért nem rossz fej.

Meggyesi majdnem lekéste az utolsó vonatot. Kettő körül járt az idő, amikor a kikötőkapuhoz ért.