– Sea Falcon, szilveszter, szolgálat, Nantes-ba megyünk, este kilenc óra van, és én vagyok a Tatai Karcsi. Úgy látom, csak ezeknek az információknak vagy a hiányában…

Kölesdi feleszmélt.

– Jó reggelt öreg! Merre jártál? Otthon?

– Aha! – bökte ki az ügyeletes tiszt.

– Na, akkor egészség! – emelt meg egy poharat az elektrikus. – Igyál te is – bökött a másikra.

Kölesdi kicsit tétovázott, aztán a pohár után nyúlt. Belenyalt. Élvezte ahogy a kellemes vermut átjárja testét.

– Te egy igazi lovag vagy, Karesz! – dicsérte az elektrikust.

– Tudom én, mi kell a dolgozónak szilveszterkor…!

Beszélgettek, közben meg-meghúzták a poharakat.

– Igaz, hogy lesz pár szabad napunk Nantes-ban? – kérdezte Tatai.

– Nem is oda megyünk. Basse Indre a neve, vagy mi a szösz. A térkép szerint nincs messze a várostól. Megnézed?

– Nem rossz ötlet –, lépett be. – Jó meleg van.

– Az – hagyta helyben Kölesdi, és érezte, hogy a vermut a fejébe száll. Elővette a térképeket, és ujjával kezdte követni a Loire kék szalagját. – Látod, itt van – bökött rá.

Tatai körzővel méricskélte a távolságot Nantes és a kikötő között. – Na, megyek megnézem, hogy milyen magasra jutott  Meggyesi a költészet csúcsainak ostromlása közepette – indult le az elektrikus. Majd megállt, és mintegy magyarázatképpen hozzáfűzte: – ugyanis saját verseit szavalja.

– El tudom képzelni… – ült a karosszékbe a tiszt. Tatai léptei elhaltak. Egyedül maradt. Dühös volt. Magára. Nem kellett volna azt az átkozott Martinit meginnia. Kóválygott, szédült, a gyomra émelygett. Nem is vette észre, mikor ürült ki az üveg. Java részét ő itta meg. Valószínűleg az édes íz miatt van rosszul. Egy kis tömény most biztosan segítene. Mindig helyrehozta, a rossz gyomrát. Felvette a távcsövet. Nem volt hajó a környéken. Nyugodtan lemehet a kabinjába. Otthonról hozott egy üveg cseresznyét, mint az szokás, behajózási piának. De mindenki egyszerre érkezett, és volt innivaló bőven. Most majd jól jön. Lement, benyitott a kabinba. Klára nem volt ott. A szalonból vidám hangok szűrődtek fel. Elővette az üveget. Lecsavarta a kupakot, automatikus mozdulattal megtörölte a száját, jól meghúzta. Aztán a biztonság kedvéért, még egyszer. Megszédült. Úgy érezte, le kell ülnie. Maga elé tette a félig ürült palackot, és lerogyott a szófára. Fejét hátrahajtotta, a dekorit lemeznek dőlt.

Hirtelen megriadt. Nem tudta meddig ült így. Rémlett, hogy szolgálatban van, és azt nem a kabinban kell letöltenie. Feltámolygott a hídra. Lába sehogy se akart engedelmeskedni, minduntalan megrogyott, keresztbe lépett maga előtt, majdnem elesett. Ahogy a sötét szolgálati helyre ért, nem látott semmit. Várt egy kicsit. Az ablakhoz tántorgott. Megragadta a könyöklő előtt húzódó karfát, és körülnézett. Hirtelen, a jobb oldalon, fényeket és egy hatalmas sötét tömeget vett észre. Néhány másodpercig megdöbbenten meredt előre, míg felfogta, hogy mit lát…! Egy hajó volt az, veszélyesen közel. Megbabonázva meredt piros pozíciós lámpájára. Ugrani akart, de nem tudott. A radarhoz kóválygott, és meg akarta mérni a távolságát. Idegességében nem találta a megfelelő gombot. Helyette a hangolóét csavarta meg, és eltűnt a kép. Felnézett. A keresztező nagy hajó hangtalanul közeledett. Ömlesztettáru-szállítónak nézte. Nem vacakolt tovább a radarral, keresni kezdte az irányzóvonalzót. Nem találta. A jobbról közeledő hajónak már jól látszott a körvonala.

– Mi az úristent csinálsz? Te barom! – szitkozódott, pedig tudta, hogy neki kellene kitérnie. – Hát mi az Úristen van, mindenki részeg nálatok?! Miért nem figyeltek…? – üvöltötte artikulátlan hangon. Még mindig az irányzóvonalzóval vacakolt. Végre megtalálta. Kirohant a híd jobb oldalára, de megbotlott. Előreesett, beverte fejét egy vasoszlopba. A vér elborította arcát, és lecsúszott a mellvéd mögé.

Ebben a pillanatban lépett a hídra a felesége. Klára nem látott senkit, ezért szólongatni kezdte férjét.

– Hol vagy Peti? Hát nem örülsz a te Csibédnek…?

Senki nem válaszolt. Ekkor meglátta a veszélyesen közeledő hajót. Fogalma se volt a tengeri közlekedés szabályairól, csak annyit látott, hogy nagyon-nagyon közel van egy böhöm nagy hajó. Pánikba esett.

– Petiii…! – visította. – Hol vagy? Merre vagy…? – és miután választ megint csak nem kapott, rohangálni kezdett. Látta, hogy nyitva a híd ajtaja, kifutott, és észrevette férjét, amint ott feküdt, véres fejjel. – Úristen! Úristen Peti…! – sikoltozott, és nem tudta mitévő legyen. Beszaladt. A másik hajó egyre közeledett. Hirtelen ötlettel lerohant, mert tudta, hogy a parancsnok kabinja a lépcső aljában nyílik. A nagy dübörgésre Barabás kinyitotta az ajtót. Csodálkozva nézett a zilált asszonyra.

– Mi történt Klárika? – kérdezte mosolyogva.

– Péter…! – kiáltotta Klára. – Összeütközünk! – sikította. – Jaj Istenem, mi lesz? – tördelte a kezét. Barabás félretolta, és kettesével szedve a lépcsőfokokat, azonnal hídon termett. Egyik papucsát elvesztette útközben, de ezzel most nem törődött. Egy pillanat alatt felmérte a veszélyt. A másik hajó nem lehetett messzebb, mint háromszáz méter.

A kormányt kézi vezérlésre állította, és kihajtotta balra. Az üres hajó azonnal engedelmeskedett. A félig előlről, félig keresztben görgő hullámok még segítettek is az elfordulásban. Lecsengetett a gépházba, többször egymás után. Majd a vészcsengővel is jelzést adott, ami a lakótérben éles hangon berregett. Kubik jött fel elsőnek, majd Szeghy. Az első tisztet Barabás a kormányhoz parancsolta.

– Mi történt? – kérdezte a második tiszt. – Péter hol van?

Klára a sokk hatása alatt nem tudott megszólalni, csak kimutatott. Ebben a pillanatban megszólalt a gépházi telefon csengője. Szeghy hallotta, amint Barabás megnyugtatja az ügyeletes géptisztet.

– Maradjatok készenlétben. Már nincs különösebb baj…

A Sea Falcon lassan elfordult, a közeledő óriás hajó már mögöttük volt. Kubik kiszaladt, és meglátta a vérben fekvő ügyeletes tisztet. Közben azt is észrevette, hogy az ömlesztettáru-szállító méltóságteljesen megbillent, és elfordult. Lehajolt, és megvizsgálta Kölesdi sérülését. Ebben a pillanatban Barabás jelzést adott a gépházba. Azután azt látták, hogy a másik hajó lassan visszafordult az eredeti irányba, és folytatta útját. De hirtelen megreccsent a rádió.

– Fuck you…! – hallották a káromkodást.

Folytatták a fordulót, egy teljes kört írtak le. Szeghy némán kormányzott, de arcán látszott a feszültség. Mire beálltak az eredeti irányba, az előbb még oly veszélyesen közel lévő másiknak csak a farlámpáját látták a bal oldalukon. Ekkor már majdnem mindenki fent volt. Ki a hídon, ki pedig kívül.

– Vigyük le Kölesdit a kabinjába – hívta Nagy Istvánt és Kőrösit a második tiszt. – Óvatosan emeljétek – mondta, és ő is alátette a karját. Amint leértek, az ágyra tették. A kabinból mindenkit kiparancsolt Kubik, csak a felesége maradhatott bent. Megvizsgálta a fejsebet. Fertőtlenítette, majd leragasztotta egy tapasszal.

– Nem látszik túlzottan veszélyesnek. A fejbőr felrepedt, valószínűleg a nagyobb baj az ütés okozta agyrázkódás lehet. Később visszajövök, és megnézzük, hogy van. Mást nem tehetek… – mondta, és csendesen betette az ajtót.

Klára megnyugodott. Odaült az ágy mellé, és Péter fejét simogatta. Meg akarta puszilni, de akkor megérezte, az alkoholbűzt. – Peti, te ittál? – suttogta. – De hiszen nem szoktál…!

Az első tiszt leballagott az alsó szalonba. Csókáék folytatták a bulit, de már nem volt olyan nagy a jókedv. Meggyesi a sarokban, az asztal sarkára borulva aludt. Berényi is csendes volt, éppen fájós lábát bámulta, ami az előtte levő széken pihent, és csúnyán fintorgott hozzá.

– Csak az éjfélt várjuk chief, és elvonulunk – mondta Csóka, a belépő Szeghynek. Megemelte poharát. – Na, isten-isten!

– Akinek most van az őrsége, nyomás fel a hídra – nézett a matrózokra a chief.

– Az én lennék – állt fel Vasutas.

Tatai akkor lépett be a szalonba. – Na, jól kiszúrt veletek a Kölesdi! – aztán halkan hozzátette –, minek iszik, aki nem bírja…? – ránézett az első tisztre, és gyorsan befogta a száját.

Amikor az éjfélt, s az új évet köszöntő hajókürt felharsant, Klára még nem aludt. Rendet csinált, és közben aggódva figyelte férjét, aki nyugodtan feküdt. Az asszony felkapcsolta az ágy fejénél lévő olvasólámpát, és lefekvéshez készülődött. Kölesdi mocorogni kezdett. Odasietett, megfogta a kezét.

– Hogy vagy Peti? – aggódott. – Hogy van a fejed?

– Mi történt? – kérdezte. Szája kiszáradt, gyomra kavargott, a feje borzalmasan szaggatott, nem volt valami rózsás állapotban. Aztán lassan-lassan összeállt a kép. A közeledő hajó, a kapkodás, és többire nem emlékezett. Akárhogy is erőltette agyát, innen minden kimaradt. Megpróbált felkönyökölni, de nem ment. Visszahanyatlott a párnára, és kiverte az izzadtság.

– Borzalmas meleg van… Nyisd ki az ablakot!

Az asszony a kerek ablakhoz ment, birkózott vele egy darabig. Hideg szél vágott a kabinba. Kölesdinek jól esett.

– Miért ittál Peti? – kérdezte Klára sírva. – Sose szoktál…

– Mi közöd hozzá…? – mordult mérgesen, mert az asszonynak igaza volt, és szégyellte magát.

– De hát…

– Ez van – vakkantotta. – Törődj a magad dolgával – mondta, és a takarót a fejére húzva a fal felé fordult.

Klára sírva fakadt. Ez nem tartozik rá? Mi más lenne a dolga, ha nem az, hogy segítsen férjén? Petinek most ápolásra van szüksége, akkor miért viselkedik ilyen csúnyán? Nem értette. A férfi hirtelen megfordult – és mintha semmi baja se lenne –, felugrott, a csaphoz rohant. Fölé hajolt, öklendezett és hányni kezdett. Sugárban jött belőle minden. A kabint betöltötte az orrfacsaró bűz. Megkönnyebbült. A fogmosó poharát teleengedte, és kimosta a száját. Visszaballagott az ágyhoz, bebújt. Mielőtt a fal felé fordult volna, ránézett Klárára.

– Takaríts ki, büdös van… – ezzel magára húzta a takarót, és mély álomba zuhant.

Az asszony megütközve hallotta. Hogy ő most kitakarítsa? Ezek után, ahogy vele beszélt? Már ő is öklendezett, soha se bírta a hányásszagot. Persze Petiért még ezt is megtenné, ha rendesen kérte volna. Takaríts ki…! Csak így, ilyen egyszerűen.

– Hát nem! – határozott. – Még mit nem! – Majd kitakarítja ő, ha felkelt. Ezt a szagot nem lehet kibírni. Kimegy, és a dohányzó szófáján alszik majd. Az ajtóhoz ment. Már nyitotta volna, de eszébe jutott valami. Ha Peti nem ébredne fel reggel, és bejön valaki, akkor ez a rettenetes bűz elárulja, hogy ivott. És akkor… Fogalma se volt róla, hogy mi lesz akkor, és arról se, hogy egyébként mi lesz… Nagy lélegzetet vett hát, egy rongyot keresett, kimosta, súrolóporral át is dörzsölte a mosdókagylót. Rengeteg vizet folyatott, hogy elvigye a szagot. Kinyitotta az ajtót, kilesett, és mivel nem látott senkit, kitárta. A kereszthuzat meglobogtatta hosszú, vörös haját, leszárította az izzadtságot homlokáról. Tíz perc múlva, amikor Peti mocorogni kezdett, becsukta. Körülnézett, rend volt. Ekkor durcásan felkapta a fejét, és kiment.

– Jó éjszakát… – mondta férjének. A dohányzóba ment, lefeküdt, összegömbölyödött mint egy kiscica, és aludni próbált. Nem vette észre, mikor durcáskodta magát álomba…

Meggyesi felébredt a szalonban. Az asztalok leszedve, rend volt. Rémesen érezte ő is magát. Felállt, felbandukolt a lépcsőn. Benézett a tiszti szalonba, mintha valakit látott volna a dohányzó szófáján. Odament, megnézte. Klára mélyen aludt. Felbotorkált a kabinjához. Már nyitotta volna az ajtót, de pillantása a szemközti kabinra esett. Bement, az ágyon tiszta ágyneműgarnitúra hevert. Felhúzta. Aztán visszament a dohányzóba. Óvatosan keltegette Klárát.

– Mi történt? – nézett rá álmosan a fiatalasszony.

– Jöjjön, Klárika – hívta. – A pilotkabinban[1] vetett ágy van – mondta halkan. – Ott nyugodtan alhat. Itt megláthatja valaki…

Klára felkelt, és követte a gazdasági tisztet. Amikor az kinyitotta az ajtót, előreengedte.

– A kulcs belülről van… – mondta és bement a kabinjába.

– Kellemes délutánunk van, igaz? – kérdezte a negyven körüli férfi, a felhőket vizslató Barabást.

– Így igaz pilot – hagyta helyben a barba. – Szerencsére az utolsó órákat már csendesebb időben tettük meg. A nyílt vízen erősen mozogtunk. De most már jó! Látja, még a nap is kisütött tiszteletünkre.

– És az időjárásjelentés szép derült időt ígér január első napjaira. Persze Nantes környékén hidegebb lesz!

Az első tiszt csak hallgatta a beszélgetést. Most nem kellett navigálnia, a pilot vitte a hajót, ő ismeri a folyót, mint a tenyerét. Az erős áramlás már elmúlt, pangó vízben haladtak. Nemsokára azonban jön a dagály, és a Loire barna, iszapos vize visszafelé kezd folyni, és egyre sebesebben viszi majd őket. Ha szerencséjük lesz a teljes sötétedés beállta előtt kiköthetnek. A kormánykereket Nagy István forgatta, a révkalauznak alig kellett vezényszavakat adnia.

Szeghy az ablak előtt húzódó könyöklőre támaszkodott. Nézte a tájat. A folyó egyik oldalán erdőborította hegyek, a másikon egy keskeny műút szorult az alacsonyabb dombok és a folyó közé. Az úton egy kamion hajtott, s hamarosan eltűnt egy kanyarban.

– Jól haladunk – mondta a pilot.

– Igen – válaszolt az chief. Figyelte a hajót vezető férfit. Sasorra alatt enyhén őszülő, jól ápolt bajusz. Orra kicsit széles, haja fekete, göndör. A szája duzzadt. Biztosan van benne arab beütés, gondolta. – Nehéz bekerülni révkalauznak? – kérdezte hirtelen. A francia elmosolyodott.

– Nagyon! Hat évet vártam az alkalomra. Addig hajóztam, parancsnok voltam algériai hajókon. Tavaly augusztusban üresedett meg egy hely. Meghalt a legöregebb pilot. Tudja, csak kihalásos alapon lehet bekerülni. Sokáig várhat ám, aki a helyemre pályázik! – mondta elégedetten. Nagy Istvánhoz fordult, vezényszavakat adott, és befordultak. Szeghy szemével kereste az iménti kamiont, de már messze járhatott. – Tudja egy igen komoly tanfolyamon kellett részt vennünk. Betéve megtanultuk a folyót, szinte méterről-méterre. Sokan voltunk, többfordulós rendszerben vizsgáztunk. Minden alkalommal a zöme kiesett. A végére ketten maradtunk. Az utolsó vizsgán háromszor is megbuktunk mindketten – büszkélkedett. – Nekem negyedszerre sikerült, és én lettem a kiválasztott. Ma vagyok először szolgálatban! Azért magukat viszem, mert kicsi hajó, nem túl nagy a sebessége, szóval könnyű, még nekem is. Ne féljenek nem lesz semmi baj! – nyugtatta meg igen magabiztosan az első tisztet.

– Remélem is… – mondta Szeghy teljesen megnyugodva, és attól kezdve jobban figyelte a révkalauz ténykedését.

Az elől manőverezők a korlátnak támaszkodva látták, hogy sok gépkocsi áll a parton, s ünneplőbe öltözött emberek lepték el a rakpartot.

– Mintha Spanyolban lennénk – mondta Csóka.

– Miért? – kérdezte – Kőrösi.

– A spanyol és délolasz kikötőkben szokás, hogy vasárnap délután a családok szépen kiöltöznek, a gyerekekre tiszta, vasalt ruhát adnak, s a kikötőbe mennek korzózni. Sétálnak, beszélgetnek, mustrálják a hajókat… Különben te hol laksz? Nem vagy bőbeszédű.

– Minek szóljak, ha nem muszáj? – mondta a deck-boy. – Bákhóti vagyok.

– Hova valósi…? – kérdezte a fedélzetmester, mintha nem hallotta volna.

– Bákhót – ismételte meg a szőke fiatalember.

– Csak nem palóc vagy? – kérdezte a tájszólására utalva.

– Nem – mondta Kőrösi. – Bákhóti vagyok, nem palóc…

Csóka elnevette magát. – De hát Bákhóton kik laknak? Palócok? – kérdezte, utánozva Kőrösi kiejtését.

– Nem, bákhótiak – jött az abszolút logikus válasz. – De nehezen érted, meg amit az ember mond! Hogy a fenébe lehettél a matrózok főnöke, ha mindent ennyiszer kell elmondani? Mi…? – szegezte Csókának a kérdést.

– Na, idefigyelj bákhóti, régóta hajózom, csak ragadt rám valami, nem? – mosolygott a fedélzetmester.

– De igen, csak elég lassan…

– Még mindig vág az eszed, azt látom. Aztán merre jártál eddig a nagyvilágban, mi?

– Hát, voltam Gyarmaton, meg Tarjánba is eljutottam már.

– Tarjánba is? Ne mondd.

– Hát hazudok én…?

– Ezt egy szóval se mondtam. És Pesten voltál-e már?

Kőrösi ránézett, értetlenség tükröződött szemében.

– Hát a repülő honnan indult? Tarjánból …?

Kubik mosolyogva hallgatta őket. A manőver végeztével hátrament. A tisztek a barba körül nyüzsögtek, a matrózok Csóka vezetésével az alsó szalonban ücsörögtek, és várták a vacsorát. Kőrösi Nagy István mellé telepedett. Csóka Vasutassal és Francia Róberttel beszélgetett.

– Holnap nagy városnézést csapunk! Igaz sztromó? – kérdezte Nagy István.

– Már aki, Pistika. Én nem hiszem. De te mehetsz, ha akarsz.

– Megyek is! Valami helyes kislányt kéne beszerezni erre a pár napra. Hogy legyen hol aludni… Nem igaz? – nézett körül vidáman.

– Nem megy az olyan könnyen – próbálta letorkollni Francia.

– Neked öreg, de nem nekem! Pistika tudja mitől döglik a légy. Csak bízd rám… Volt nekem barátnőm Brazilban is olyan, hogy na! Meg Spanyolban is beújítottam tavaly egy fekete hajút! Pistika a nők bálványa, akár tetszik, akár nem. És nehogy azt higgyétek, hogy irigy vagyok! Aki szintén női hölgyek társaságra vágyik, azt viszem magammal! Hiszen minden lánynak van barátnője, és minden asszonynak van szomszédasszonya! Nem igaz…?

– Akkor mehetnék veled? – kérdezte Kőrösi.

– Jöhetsz Bákhót, hogyne jöhetnél…

– Aztán tudod te mit kell csinálni a nőkkel? – kérdezte Csóka.

Kőrösi megrovóan nézett rá.

– Hát hogyne tudnám! A múlt nyáron megyek Kisbákhótra az ángyihoz, hát egy olyan, de olyan menyecske volt náluk vendégségben, hogy a nyálam is elcseppent tőle!

– Kihez mentél, Bákhót? – érdeklődött Csóka.

– Az ángyihoz. Hát ki máshoz?

– Ja, az mindjárt más… –, egyezett bele a fedélzetmester.

– Szóval az ángyinál volt egy helyes, faros, boncos menyecske Pestről…

– Hogy milyen volt? – kérdezte Csóka újfent.

– Na, ide figyelj Csóka. Hogy a fenébe mondjam, ha nem magyarul, mi? Hablatyoljak, ujizzak, mint ezek-e? Én csak magyarul mondom, te meg figyelj!

Nagy Pistának leesett a tantusz.

– Ne oui-zzál Bákhót, mondjad csak magyarul, értjük mi.

– Ekkora segge volt-e! – mutatta széttárva karját, és fedélzetmesterre nézett, hogy érti-e? – És a bonca, az volt csak ám a szép! – emlékezett az ángya vendégére Kőrösi, és a combján mutatta, hogy mekkora volt. – Gyönyörű menyecske volt. Olyan csöcsörészésre termett… Tettem neki a szépet, persze nem soká! A szalmakazalnál megdöntöttem, és úgy megkamatyoltam, hogy na! Nem kellett többet az ángyihoz menni, jött az hozzám Bákhótra minden nap!

– Ha Pesten nem is sokszor voltál, de a pesti nőket látom ismered… – vigyorgott kajánul Vasutas.

– Hát…! Tudom én ne félj, melyikhez hogyan lehet nyúlni!

Lábdobogást hallottak a lejárat felől. Meggyesi lépett be. Körülnézett, és megköszörülte a torkát.

– Uraim, figyelmet kérek. Nincs időm, még egyszer elismételni a mondanivalómat. Tehát: kimenetel tengerészkönyvvel. A kapuhoz közel van egy buszmegálló, hét frank a buszjegy. Az utolsó busz fél tizenkettőkor megy a városba, az utolsó tizenegy tízkor indul bentről.

– Azt persze nem kérdezted meg, hogy reggel mikor jön az első? – szólt közbe Nagy István.

– A kérdés teljesen felesleges. Mint gondos, és lelkiismeretes rádiós, természetesen ennek is utána jártam. Nos, hatkor jön az első busz. A dollárt egy a négy ötvenhez váltják, minden váltásnál tíz frank a jutalék.

– Sok… – mondta Kőrösi.

– Az, de csend! – intette le Nagy István.

– A berakást negyedikén kezdjük. A decemberi pénzt behozta az ügynök, fél óra múlva kiosztom – folytatta a rádiós. – Pénzváltó nincs a közelben, csak bankban lehet helyi pénzhez jutni. Természetesen mindegyik zárva van.

– Természetesen! – háborodott fel Csóka. – Akkor minek koptattad eddig a szádat? És különben is miféle dolog, hogy mi megérkezünk, a bank meg nem nyit ki…?

– Akkor mi lesz a lányokkal? – aggódott Kőrösi.

– Bízd csak magad Pistikára Bákhót! Majd én tudom…

– Voltál már itt?

– Nem, de aki nem tud beváltani pár dollárt, annak úgy kell.

Meggyesi csendet intett. – Urak, engedjétek meg, hogy folytassam! – Csend lett. – A rádiós köhintett: – csak ennyit akartam mondani! – és ezzel sarkon fordult és távozott.

– Akkor mi most kimennénk sztromó, persze ha lehet – állt fel Nagy István.

– Lehet, már mondtam. Jó mulatást.

– Lesz, de még milyen! Igaz Bákhót?

– Meglátjuk… – mondta Kőrösi, és elment, hogy lezuhanyozzon, és kicsípje magát. Kiváncsi volt, hogy milyen lányokat tud szerezni Nagy István. Egy kissé röstellte a dolgot, mert úgy érezte, hogy férfiúi önérzetét sérti, ha más gondoskodik barátnőről. De az az átkozott francia nyelv! Érti azt normális ember? Még ha a szájukon keresztül beszélnének, de az orrukból préselik ki a a hangokat! Bezzeg, ha tudná a nyelvet, nem kellene segítség. Találna ő nőt…

Csóka a hajójáró mellett beszélgetett Meggyesivel, amikor a két matróz kiment. Nagy István göndör hajára kockás, sildes sapkát húzott, Kőrösiét a szél szabadon kócolta. Nem is vették észre a beszélgetőket, mert a deck-boy társa lányokról szóló előadását hallgatta.

– Aztán beszámolni mindenről ám! – nevetett a fedélzetmester.

– Az intim részletekről nem nyilatkozom! – vigyorgott Nagy István, és Kőrösihez fordult: – szóval olyan csajom volt Brazilban, hogy az na! Kedves, helyes, és mindenhova elkísért. Maceóban ismertem meg, és utánam jött Santosba és Rióba is. Fantasztikusan tudott szeretni!

– Nagy segge volt? – kérdezte Kőrösi.

– Nem. Olyan jó marokra való, kemény, kicsi, de formás!

– Nyiszlett volt az te!

– Ugyan már! Ne szólj mindig közbe! Santosban kéglink is volt. Ott aztán sütött-főzött, és közben szex, minden mennyiségben! Te, hogy az a csaj hogy tudott táncolni! Meztelenül rázta magát előttem!

– Mekkora csöcse volt?

– Formás, kicsi melle volt. Megrezdült minden lépésnél. Amikor ő volt felül, akkor mint két gumilabda táncolt a szemem előtt. És persze szerelmes lett belém, de veszettül!

– A combját átérted a karoddal?

– Majdnem a két tenyeremmel, nagyon karcsú volt…

– Nyüzüge menyecske lehetett. Nem tudom, mit szerettél benne?

– Ide figyelj Bákhót! Az én csajomról beszélek, olyan volt amilyet szeretek! Pont olyan volt! Érted?

– Hát te tudod. Mivel megyünk? Itt a buszmegálló, és nincs egy kanyink se.

– Taxit fogunk, egy szállodában váltunk pénzt. Nyugi, amíg engem látsz!

– Akkor menjünk, ne ácsorogjunk. Kifújja a szél a lelket is belőlünk.

A kikötő kerítése szerencsére felfogta a szelet. A sarkán egy ivó fényeit látták. Nagy István lelkesen mesélte kalandjait. A maríni barátnőjét ecsetelte szakszerűen, amikor egy taxi közeledett.

– Te, ez néger! – mondta Kőrösi, amikor megpillantotta a kocsi vezetőjét. – Hogy kerül ide a franciák közé?

– Először is: ne mond hogy néger, mert megérti, és rosszul esik neki. Mondd azt, hogy fekete.

– És akkor már nem néger?

– De! A fene vigyen el, értsd már meg, hogy nem sérthetjük meg!

– Nem sértem, csak azt mondom, amit látok…

– Egy feketét látsz, slussz…

– Ha te mondod! De akkor is! Ez egy… Jó, nem mondom ki!

Amint beértek, Nagy István pénzt váltott, és kifizette a taxist.

– Akkor is néger… – volt az első szava Kőrösinek, amikor a kocsi elhajtott.

– De mások is vannak, ne mondd már – könyörgött a haverjának. – Na, nézzük, hova menjünk. Ez itt a főutca. Itt kell lennie valamerre a lányos kocsmáknak.

[1] pilot — révkalauz