Barabás és Szeghy nagyokat nevetve hallgatták Cserepes beszámolóját az estéről. A második gépész szemléletesen játszotta el, ahogy eldöntötték, hogy mit vacsoráztak.

– Ki hitte volna Kőrösiről? – mondta a barba. – Na, majd meghallgatjuk az ő beszámolóját is. Nem ott jönnek? – mutatott a háromkerekű járgányra, mely kissé oldalra billent, természetesen arra, ahol Bonzsúr ült. Fékezett, kissé meg is csúszott a kereke, majd megállt a járó mellett, és kiszálltak. – Te jószagú atyaúristen! – szörnyűlködött. – Ez a kedvese?

Cserepes csak bólintott. Érdeklődve nézték mi történik a kocsinál. Bonzsúr magyarázott, hadonászott, a hajóra mutogatott, majd kedvesen meglökte Kőrösit, hogy az majd hasra esett. A fiatalember feljött, s Cserepeshez fordult.

– Nem hoztátok el a Bonzsúr húgának a tuzamiját? Biztos? Mert állandóan azt keresik rajtam. Nézzétek meg a zsebeteket…

Kubik ekkor lépett ki, és meghallotta, mit mond a deck-boy.

– De a tous amis azt jelenti, hogy „a barátaid” – nevetett. – Biztos azt akarják, hogy vigyél magaddal valakit a húgának…

– Iiigen…? – nyújtotta meg a kérdést Kőrösi. – Hát akkor van jelentkező? – kérdezte büszkén, körültekintve, mert már sokan összecsődültek, és kajánul nézték a jelenetet. – Igaz, hogy nem olyan belevaló csaj, mint az én Bonzsúrom, de azért elmegy…

– Jézusom! Nem! Isten ments…! – húzódott mindenki vissza.

– Mindegy, ti tudjátok – vonta meg a vállát Kőrösi, és lement a nőhöz, hogy megmondja: – Nix tuzami! – Bonzsúr megcsóválta akónyi fejét, beült a furgonba, és a kis kocsi, ha nehezen is, de elgurult a hajó mellől.

– Na, már megint tanultam franciául… – jött fel a járón a deck-boy.

– Aztán mit, Bákhót? – kérdezte Gerzson.

– Hát azt már tudom, hogy a tuzami az te vagy, az uji az igen, meg delikát, és most megértettem, hogy mit mondott rátok.

– Na, mit? Nyögd már ki…

– Hát azt hogy idiot. Már ezt is tudom. A végén perfekt francia leszek…

Délután Szeghy Csókát kereste. A fedélzetmestert s a matrózokat a raktárnyitó hidraulika vezérlő táblája mellett találta.

– Kellene egy próba nyitást és csukást csinálni Csóka – dünnyögte. – Kell a rutin. Ugyanis holnap elkezdjük a berakást.

– Rendben, próbáljuk ki…

Kőrösit leküldték a gépházba, hogy indítassa be a motort. Addig ők előkészültek. Rendben ment minden. Eleinte akadozott a munka, de amikor a rendszert a gyakorlatban megismerték, már nem volt gond.

– Éjjelre nyitva hagyjuk? – kérdezte Csóka. Felnézett, csak néhány bárányfelhőt látott a magasban, nem ígért esőt az égbolt.

– Nem, sose lehet tudni… – mondta Szeghy. – Nincs morgás! – emelte meg a hangját, látva Nagy István elégedetlen arcát.

A csukás elég lassan indult. Már a délutáni kávéra gondoltak, amikor a raktár végéből irtózatos recsegésre lettek figyelmesek, és a lassan guruló, két egymáson fekvő, több mint harminc tonnányi szelvény megállt. Csóka idegesen rángatta a kapcsolót. Nem mozdult. Se előre, se hátra.

– Mi a jó fene történhetett? – kérdezte bosszúsan.

– Folyik az olaj a hidraulika motorból…! – kiabálta Vasutas. Erre otthagytak csapot-papot és hátraszaladtak. A középen levő motorból vastag sugárban ömlött az olaj, hatalmas tócsa volt már körülötte.

– Szaladjon le valaki a gépházba, és kapcsolják le… – intézkedett az első tiszt.

Kőrösivel Francia és Cserepes is feljött. Szeghy idegesen kérdezte. – Mi lehet a baj? Meg tudjátok csinálni?

– Az csak a szétszerelés után derül ki. Bár, ahogy alkatrésszel el vagyunk látva, semmi jóra ne számíts!

– De holnap a raktárakat ki kell nyitni!

– Ki kell nyitni… – ismételte Francia –, de nem ezzel!

Szeghy észrevette, hogy a kifolyt olaj a fedélzet széle közelében van már. – Fűrészport hozzatok gyorsan, hintsétek körbe, aztán felitatni, felsöpörni, lemosni mosószeres vízzel, nehogy egy csepp is a vízbe folyjon! A fejünket veszik, ha észreveszik!

A matrózok munkához láttak, és az első tiszt figyelte, ahogy a gépészek szétszerelik a motort. Aztán felbaktatott a barbához.

Barabás a nyitott ablaknál állt, kidugta fejét, úgy nézte, mi történt. A szél összekócolta, az amúgy is nehezen kordában tartható frizuráját.

– Miért kell mindig valaminek beütni? Miért nem lehet szépen, nyugodtan dolgozni…? – nézett Szeghyre összeráncolt homlokkal. – A kápó már megörvendeztetett az előbb, hogy nem megy az egyes generátor. Mi lesz itt, ha holnap órák alatt beraknak, és nem tudunk elindulni?

– Ettől ne félj…

– Na, hál’ Istennek, már azt hittem, komoly a baj.

– …ugyanis nem valószínű, hogy a raktárakat ki lehet nyitni. Legalábbis a tudomány mai állása szerint, nincs sok esélyünk rá. – mondta Szeghy, és kissé feszengett, mert Barabás irtó dühös arccal halgatta végig. – Mi mindent megtettünk, most már a gépészeken a világ szeme.

– És mit tettetek ti…? – kérdezte Barabás, kissé gúnyosan.

– Megakadályoztuk, hogy az olaj kifolyjon a folyóba. Csókáék gumicsizmában járnak benne, és Franciának is fel kellett vennie, ha nem akarta, hogy bemenjen a cipőjébe. Nagyon sok elfolyt…

– Ja, erre gondoltál? Azt hittem, rosszkor humorizálsz. Még csak az kellett volna, hogy kiszúrja a vizirendőrség. Mekkora balhét csaptak volna…!

– Főnök, van egy jó, meg egy rossz hírem! – lépett be Jósika vigyorogva.

Barabás ránézett, és nagyon rosszat sejtett. – A rosszat mondd!

– Új tengely kell a hidraulika motorba és két fogaskerék…

– Ezek után mi a jó?

– Ha legyártják, akkor meg tudjuk csinálni…

– De ma nem dolgoznak sehol! Hol a jó fenébe csináltassam meg? Mondd? Hol…?

– Te vagy a parancsnok, nem én. Majd kitalálsz valamit…

Barabás összekulcsolta karját a háta mögött, és elkezdett fel-alá járkálni. Mókásan kacsázott, de most nem volt kedve senkinek ezen mosolyogni.

– Elemér! – kiáltott, hogy a rádiós, akárhol is van, meghallja. Lentről jött a válasz.

– Mindjárt megyek…

– Nem mindjárt, hanem most! – harsogott Barabás. Leült a karosszékébe, egy íróblokkot húzott maga elé, arra rótta a sorokat. Megvakarta fejét, majd egy szót kihúzott, másikat írt fölé.

Meggyesi fél arcát hab takarta, kezében borotva, úgy lépett be.

– Hívtál, kérlek szépen?

– Hívtalak, kérlek szépen…! Ezt a táviratot azonnal leadod.

Meggyesi csak állt. Ez szokatlan volt tőle. Máskor ugrik, hogy minél előbb elvégezhesse a kiosztott feladatot.

– Na, mire vársz?

– Hát az a helyzet…, szeretném felhívni szíves figyelmedet, hogy már érkezéskor se tudtunk adni. Minden bizonnyal, sőt kétséget kizáróan megállapítottuk…

Szeghy nem tudta meg, hogy Meggyesi mit állapított meg. Ugyanis Barabás közbevágott. – Akkor felhívod Saint-Nazaire rádiót, és telefonálunk a spanyoloknak. A számot tudod, ugye?

– Hogyne tudnám. De ha emlékeztethetlek arra a szomorú tényre, kérlek szépen, hogy tegnap se tudtuk meghívni őket, tudod, a rádiótelefon kimenő teljesítménye nem elegendő… A hegyek miatt –  mondta egyre halkabban, mert látta, hogy Barabás tekintete elborul. – Kérlek szépen… – tette még hozzá, egész csendesen.

– Talán ha kimennél a kapuhoz, a portáról biztosan lehet telefonálni. Felhívhatnád az ügynököt… – javasolta Jósika.

Meggyesi arca felderült.

– Ez az! Mindig mondtam, hogy a kollektív gondolkodás… – de nem folytatta, mert a főnöke igen rosszallóan nézett.

– Akkor megyünk – jelentette ki Barabás. – Attila, jössz?

– Talán ha lehetne, én befejezném… – kezdte Meggyesi. – A borotvahab… – mutatta az arcát Barabás és Szeghy hátának.

A kis furgon másnap reggel menetrendszerűen meghozta Kőrösit. Bonzsúr puszit cuppantott a fejére, és füstfelhőt hagyva maga után, elszáguldott. A deck-boy komótosan claptatott fel a járón.

– Szia – köszöntötte a könyöklő Vasutast.

– Helló – viszonozta. – Na, ki jön hozzánk ilyen kora reggel? – mutatott le, mert egy sötétkék Renault fékezett a hajó mellett.

Az ügynök, egy harminc körüli, sportosan öltözött férfi, és Mr. Sanchez szálltak ki. Beszélgetve jöttek fel. A fiatalabb valamit magyarázott, és közben állandóan hátrafordult. Mikor a matrózokhoz értek, köszöntötték őket.

– Bon jour, bon jour…

– Bonzsúrt keresik? Most ment el, nem találkoztak vele? – nézett rájuk Kőrösi megütközve. Majd megvonta a vállát, és lement. Munkához öltözött. Az ágyfiókból kivett egy tiszta overallt, trikót, inget, és levetkőzött. Megtapogatta dzsekijét. Meglelte amit keresett. Egy fényképet vett ki, Bonzsúr mosolygott a levelezőlap nagyságú fotón. Az asszony feje majdnem kitöltötte az egészet… Kedvtelve nézegette. Úgy döntött, kell majd kérnie egy másikat is, egy egészalakosat. Belebújt az overallba, majd az asztalfiókban kotorászott. Talált egy tubus ragasztót, a kép sarkára pöttyentett belőle, és egy kartonlapra ragasztotta, amire előzőleg akasztót ügyeskedett, és úgy tette fel a falra, hogy ha lefekszik, ráessen az első pillantása. Ledőlt és kedvtelve nézegette művét. Kissé felemelkedett, és megigazította a fotót.

– Minden rendben Bákhót? – kukkantott be Csóka.

– Hát…! – tápászkodott fel Kőrösi. – Kérsz egy kis patisszont?

– Nem szeretem, kösz.

– Én se igazán, olyan fagifor íze van…

Csókának gyanús lett a dolog. – Mutasd csak azt a patisszont? – Kőrösi a szekrénye aljából egy palackot vett elő. Felmutatta. A fedélzetmester elröhögte magát. – Te, ez nem patisszon, hanem Pastisse! Add csak ide, hadd húzzam meg! – Kőrösi vállvonogatva adta oda.

– Hogy tudsz ennyi hablatyot megjegyezni…?

– Majd te is ráérzel Bákhót, ha sokáig jársz a Bonzsúrodhoz. Aztán a végén úgy beszélsz majd idevalósiul, hogy mindenki a csodájára jár.

– Ugyan már, te! Hiszen ma elmehetünk… Nem te mondtad, hogy estére kész lehet a berakás?

– Ha ki tudnánk nyitni a raktárakat, akkor igen. Meg ha lenne két generátor… De így, a jó ég a megmondhatója csak, mikor kezdünk!

– Igen? – örült meg Kőrösi. – Akkor este…?

– Mehetsz öreg – mondta Csóka mosolyogva. – Látod Pistika se jár ki, csak vásárolni megy, nem kergeti a lányokat. Pedig milyen nagy volt a szája!

– Csóka, nem akarod a Bonzsúr húgát…? – ajánlotta a deck-boy.

– Nem! – csattant fel a fedélzetmester.

– Hát, ti tudjátok… Csak tudnám, miért ellenkeztek ennyire. Nem rossz bőr az, te!

– Akkor se! Örülj a Bonzsúrodnak, engem meg hagyjál nyugton.

– Örülök is! Istenem, milyen belevaló nő…! Beleborzongok, ha rágondolok. És hogy tud szeretni, az valami fantasztikus! Amikor átfog azzal az isteni karjával, és melléhez szorít, hogy majd megfulladok, az csak ám a szép…!

– El tudom képzelni.

– Te csak ne röhögj rajtam. Én nem értelek benneteket, hogy lehettek olyan fatökűek, hogy nem kell a húga senkinek se…!

– Hát csak gondolkozz rajta Bákhót, de ne sokat, mert reggeli idő van már.

– Nem kell nekem a Náci bácsi virslije! Ettem én olyan sonkás rántottát, hogy az csuda! Még reszelt sajt is volt a tetején! Nem is a Garszón gyerek csinálta, hanem az én Bonzsúrom, saját kezűleg! Aztán odaült mellém, és csak nézte, hogyan eszem. Ô csak csipegetett. Igaz, jóval többet nassolt, mint én. Mondtam is neki, egyél Bonzsúr, mert még lefogysz! Aztán kinek kellesz olyan hitványan…?

– Hát, mindent el tudok képzelni, csak ezt a nőt hitványnak nem…

– Így szép, ahogy van, igaz Csóka? – derült fel Kőrösi arca.

– Ha neked szép, akkor igaz.

– Nagyon…! – válaszolta elgondolkodva.

– Ő jár most is az eszedben? Igaz?

– Ő mindig, de most azon gondolkodom, hogy milyen igaza is volt a plébános úrnak. Tudod, ő a szomszédunk, és segíteni szoktam nála ezt-azt. Amikor eljöttem, mindenféle hasznos tanáccsal ellátott. Még azt is mondta, ha Franciaországba jutok, meglátom, milyen szép nők is vannak errefelé… Hát, hogy milyen igaza volt! Okos ember…!

– Az – mondta Csóka –, egészen biztosan okos ember a te plébánosod.

– Meg azt is mondta, hogy a Jóisten mindenkinek párt rendelt. Te, ha én ezt a Bonzsúrt hazavihetném, milyen szép is volna… Mert látod-e, érdemes volt eljönni hajózni…!

– Aztán mit csinálna ő otthon? Hisz magyarul se tud!

– Eltartanám én őt, ne félj… Megérdemli… Megmondta a plébános úr is, hogy találok magamnak valót! Okosabb az a sekrestyésnél is, pedig ő nemrégen még párttitkár volt! Hiszed-e?

– Hiszem, hiszem – nevetett Csóka. – Na, akkor gyere Jóska, és csináljuk a dolgunkat, amit a hajózás rendelt.  Este meg eredj a te Bonzsúrodhoz…

Kőrösi szélesen vigyorgott még akkor is, amikor a konyhához értek. Kubik egy csésze kávét szorongatott a kezében, és Csákit figyelte. Az új szakács sürgött-forgott, égett keze alatt a munka. Kissé hajlotthátú, nyugdíjas korú férfi volt. Arca csupa szeplő. Ősz haját csákó alakú, fehér sapka alá rejtette, s bőrénél csak a szakácsruha volt fehérebb.

– Aztán knédlit tud-e csinálni Náci bácsi? – érdeklődött a második tiszt. – Mert azt nagyon szeretem ám! Tudja, én Szlovákiában lakom, otthon nagyon gyakran esszük, és most nagyon hiányzik.

– Egyszer majd csinálok neked gyerek – mondta Csáki. – A gyerekért nem haragszol, ugye? Én már csak így hívom a fiatalabbakat, és te igencsak suhanc vagy hozzám képest.

– Csak nyugodtan – válaszolta Kubik. – Palinak is hívhat, ha úgy tetszik.

– Na, majd lesz a jövő héten, savanyú káposztával és apróhússal. Ugyanolyan, mint a mi székelykáposztánk, csak a szlovákok nem tesznek bele pirospaprikát. Aztán a mákos-szilvás lepényt szereted-e? Mert azt is beterveztem az egyik péntekre.

– És miért pont péntekre?

– Látod, ez jó kérdés – nevetett Csáki. – Ez a Mahartos időkből visszamaradt szokás. Ha megnézed az étlapot, akkor abból kiderítheted, milyen nap van. Kedd és péntek a tészták napja. Csütörtök, és vasárnap csirkét csinálok. Szerdán általában vagy pörköltet, vagy tokányt teszek fel. Vannak szakácsok, akik szombat reggelre lángost sütnek, és a hétfőt olajos hallal vezetik be.

– És ettől nem tértek el? Nem egyhangú?

– Ugyan már… Az nem baj, ha az étlapról kiderül milyen nap is van! Tudod te, hogy a csirkét hányféle módon lehet elkészíteni? Nem csak sült és rántott csirke, na meg pörkölt van ám a világon! Vasárnapra például dijoni módra készítem, stílusosan, ha már Franciában vagyunk. Jó tejszínes mártással nyakon öntöm, meglátod, mind a tíz ujjadat megnyalod utána. Aztán szoktam gyömbéres mézzel kenegetni a bőrét sütés közben, vajban párolt, morzsában meghempergetett spárgát és sült burgonyát teszek a tányérra. Ettél-e már ilyet?

– Na, úgy látom, nem fogyókúrázunk majd… Persze nekem kell is a kondi, mert sokat gyúrom magam a súlyzókkal. Izomra megy, nem a hasamra!

– Aztán az orosz ételeket szereted? Úgy hallottam, Ogyesszában végeztél.

– Ott bizony, de a menzai koszt sehol se arról híres, hogy gourmandoknak való lenne. Hát még náluk. Annyi csirizt nem ettem még, mint ott. És ők makaróninak hívták. Kaptunk hozzá egy szelet kemény marhahúst, és leöntötték valamilyen szósszal, ez már ünnepi kaja számba ment. Még jó, hogy a káposztát szeretem, mert azt ettünk bőven.

– No, én nem ezekre gondoltam. De majd ha jó kedvem lesz, csinálok egy grúz birkasültet, szilvát teszek mellé, és diós rizzsel körítem. Egy jó sűrű kresztyanyin leves lesz előtte. Nem tudod milyen? Hát itt sajnos nincs meg a lehetőség, hogy úgy tálaljam, ahogy kell. Mert azt a sűrű, húsos, kolbászos fehérbab levest cserépcsuporba kell merni, egy lángosnak a felét megsütni, de csak platnin, szárazon. Azután a nyers felével leteríted, rányomkodod a bögre szélére. Azt átgőzöli a leves, és olyan, mintha félig lángos, félig knédli lenne, de átjárva a finom gőzzel… – Csáki összecsippentette mutató és nagyujját, a többit felemelte, és úgy mutatta, milyen is az a híres kresztyanyin leves.

– Ej, de főztök, észre se veszitek az embert! Vigyázz, ha itt állsz estig is, Náci bácsitól állandóan hallhatod a receptjeit… – hallotta Kubik a háta mögött Kölesdi hangját. A langaléta fiatalember szélesen mosolygott. Klára is ott állt mögötte.

– Kijössz velünk délután? – ezt az asszony kérdezte. – Nem költekezünk, csak sétálunk, fényképezünk. Szeretnénk megnézni a katedrálist, és a Loire partján a várat. Ha nyitva van, be is mehetnénk.

– A chief mit csinál? Ha ő nem megy a városba, akkor természetesen veletek tartok.

– Itt Nantes-ban, különösen jó hagymalevest csinálnak… – hallották Csákit. – Ha lesz rá időtök, és pénzetek, kóstoljátok meg!

– Brrr, azt nem szeretem! – mondta Kubik. – Remélem, azzal nem örvendeztet meg az öreg.