A délutáni nap viszonylag sikeresen küzdött meg a tengerről fújó, s hűvös levegőt hozó széllel. A szélárnyékos helyeken kellemes volt. A raktárban senki se fázott. A három olasz dokkmunkás se, és Kubik is letette a bélelt anorákját. A második tiszt rámutatott egy hatalmas márványtömbre, majd a raktár széléhez ment. – Ide tegyék… – mutatta a rakodóknak.

– Secondo¹, maguk nem normálisak, ha ezeket átrakatják, és nekivágnak a nyílt tengernek – mondta az egyik munkás. – Én halászhajón dolgoztam évekig, ismerem eléggé az itteni időjárást. Elkapja magukat egy vihar, s akkor aztán megnézhetik magukat. Ha ezek megindulnak…! – csóválta fejét, és a társainak magyarázott valamit. Azok hevesen bólogattak.

A tiszt tudta, hogy igazuk van. A parancsnok is, Szeghy is ellentmondott signor Cavalcallinak, aki tombolt, amikor bejött a hajóra. Az érkezéskor is, és ma is. Első nap azért volt mérges, mert a raktárakat nem tudták perceken belül kinyitni, a munkásoknak egy órát kellett várakozni. – Ki fizeti meg az állásidőt…? – kiabált, cseppet se úriemberhez méltó hangnemben Barabással és az első tiszttel. Ma délelőtt pedig lehozta a szenteket is az égből, hogy nem mehetett el a vadászatra, és tetejében sokkal többet kell bajlódnia a hajóval, mint számította. Sápadtan, és remegő szájjal hallgatta, amint Szeghy és a parancsnok elmagyarázta, a helyzetet. Élénken tiltakozott, amikor a két tengerész azt javasolta, hogy mintegy ezer tonna rakományt rakjanak ki a hajóból, és akkor a raktárak csukhatók lesznek. Végül kínjában azt találta ki, hogy középről rakjanak egy-egy sor márványt a raktár szélére, és ez majd szétfeszíti a raktárszájat. Így most ebben ügyködnek.

– Pali, feljössz kávéra? – kiabált a fedélzetről Csóka.

– Nem tudok. Itt kell lennem…

Kubik igazat adott magában a munkásoknak. A raktár oldalán magasodó tömbök rossz időben megcsúszhatnak, és nincs a világon senki, aki megállítsa a huszonöt-harminc tonnás márványhasábokat. Megkötni…? Ugyan!

– Na, hogy álltok? – állt meg a fedélzetmester a második tiszt mellett. – Hoztam egy kávét, ha nincs ellenedre.

– Nincs, csak azt hiszem méregerős lesz… Tudod, én nem szoktam ahhoz, amit ti isztok.

– Tudom. Garantáltan ocsmány lötty. Víznek is híg…

– Kösz, rendes vagy. Fel is készülhettek, hogy próbacsukást végezzetek. Még azt a kettőt átrakjuk, és kész…

Csóka felment a fedélzetre. Hamarosan megjelent Cavalcalli, Barabás és Szeghy is. Tíz percen belül Kubik jelentette is, hogy befejezték az átrakást. Három raktártető szelvény feküdt a parton. Hiába próbálkoztak, nem lehetett helyre tenni.

– Pontos merülést kérek – rendelkezett Barabás. – Az is lehet, hogy középen nagyobb, mint elől és hátul, így a fenék domború. Az is okozhatja a deformációt. Holnap megpróbáljuk a rakományt átrakni a raktár hátsó felébe.

– Reméljük, segít – mondta Cavalcalli.

Másnap reggel újra megjelentek a rakodók, és elkezdtek újra sakkozni a hatalmas tömbökkel. Ebéd után jelentette Kölesdi, hogy befejezték.

– Parancsnok, így nem mehetnek el – mondta Buongiovanni. Ő is ott volt, s érdeklődve várta a fejleményeket. Ekkor Cavalcallinak újabb ötlete támadt.

– Hozunk specialistákat a raktárak becsukásához.

– Legyen – egyezett bele Barabás.

Egy kis furgonnal két fiatalember jött. Lángvágóval estek neki a raktárnak, és ahol egy kerék nem ült a helyére, ott kivágták a vezetősínt. Ahol a biztosító szem a keretre ült ott is vágtak. Egész délután dolgoztak. Hiába. Nem lehetett bezárni a raktárt.

Szeghy elborzadva látta, amint az ügynök következő ötletét megvalósították. A daru felemelt egy negyven tonnás tömböt, és mint hatalmas kalapáccsal elkezdték a helyére ütni a raktártetőket. A szelvények bepréselődtek. Cavalcalli diadalmasan nézett körül. A kikötőkapitány körbejárta őket, vizsgálódott, majd odaintette a parancsnokot, és az első tisztet.

– Nézzék: itt, meg ott is… – aztán majd mindenütt megmutatta, hogy rések vannak. – Nem adok engedélyt a távozásra. Letartóztatom a hajót, és mint első nap is említettem, csak akkor mehetnek el, ha a genovai szakértőnk bizonyítványt ad ki a raktárak megfelelő állapotáról. Kimehetnek a kikötő elé, dobják le a horgonyt, és csináljanak amit akarnak. Ha akarnak, a hajógyári magánrakparthoz is állhatnak, és ott valóban hozzáértő szakemberek ötletei alapján megcsinálhatják ezt az… izé…, hajónak nevezett valamit… –, nézett kissé gúnyosan signor Cavalcallira és elbúcsúzott.

A kikötő kijáratánál a pilot hamar elhagyta a hajót. Horgonydobás után Barabás és Szeghy a hídon támasztották a könyöklőt. Várták, hogy a Sea Falcon szembeforduljon a gyenge hullámokkal.

– Én nem viszem ezt a dögöt tovább… – mondta a parancsnok dühösen. – Nem ettem meszet. Hát mit gondolnak, így nekivágok a monszunnak az Indiai-óceánon…?

– Őrültség lenne… – értett egyet Szeghy.

– Láttad mit csináltak? Így összebarmolni a raktártetőket…

– Miért engedted? Te vagy a parancsnok…

– Hát mi a francot tehettem volna? Mondjam, hogy nem? Késleltetem az indulást? A fejemet veszik! Végül is semmi olyan nem történt, amivel szilárdságtanilag kárt okoztak volna…

– Csak ha rossz időbe kerülünk, és megmozdul a hajó, akkor a tetők, mintha puskából lőtték volna ki őket, lerobbannak a raktárkeretről…

– Ez igaz… Mit csináljunk?

– Rakjuk ki azt az ezer tonnát…

– Ahhoz én nem vagyok elég…

– Akkor várunk…

– Mire? A jó szerencsére?

– Beszéltél mindenkivel, akit érint, majd ők kitalálnak valamit…

– Őrültség volt megvenni ezt a hajót. Most az teljesen mindegy, hogy ki volt az előző tulajdonosa, görög, vagy bárki más. Nem lett volna szabad egy huszonnégy éves hajó után kapni, amit ócskavas árban adtak el. Még öt százalék felárat se kértek! Ez pedig azt jelenti, hogy az eladó teljesen tisztában van vele, hogy bontóban a helye…

– Olcsó húsnak nem csukódik a raktára… – szellemeskedett az első tiszt.

– Vicces. Igazán. De talán nem a legjobbkor sütötted el…

– Még az a szerencse, hogy a biztonsági berendezések rendben vannak. A mentőcsónakokat Kölesdi leellenőrizte, oké. Mindkettő működik. A rádióval kissé hadilábon állunk, de a komputert megjavították, tehát vészjelzést le tudunk adni – magyarázta az első tiszt.

– És a raktárak? A hajótest? Ilyen öreg hajónál ki tudja milyen állapotban vannak a bordák? Még az kell, hogy menet közben egy hullám megroppantson minket…

– Akkor viszed a hajót?

– Nem! Az úristenit, nem viszem el…! Nincs az a pénz. És ezt bármilyen ferdeszeműnek a szemébe mondom, ha ide dugja a képét. Nem hiszed? Pedig így lesz! Na, most tessék, nézz oda… – mutatott le a fedélzetre. A hajó oldalról kapta a hullámokat, és a raktártetők oldalirányban, ha alig észrevehetpően is, de csúszkáltak. – Látod, nem tudjuk leszorítani őket, nem lehet rögzíteni… Megvan a parancsnoki papírod…?

– Most azt mondom: szerencsére nincs…

– Mázlista. Különben már holnap venném a kalapomat, és vihetnéd a hajót!

– Azt már nem! – mondta vigyorogva az első tiszt.

Meggyesi kidugta fejét a rádióból.

– Barba kérlek, most vettem a telexet Cavalcallitól, hogy Mr. Wong és két illető, bizonyos Mr. Higinio del Cid és Mr. Bruno Rios holnap érkezik. A római reptérről délután tizenhárom óra nulla-nullakor indul a gépük, kérlek szépen, és Pisából tizenhatkor hozzák át őket kocsival. Hogy úgy mondjam, elég hamar intézkedett. Nem gondolod, hogy ez megfelelő kiszolgálás egy ügynökség részéről?

– Dugd fel a telexedet, és mindenkit Elemér! Tele van a hócipőm mindennel!

– Jó, jó! Nem kell mindjárt a plafonon lenni! Én csak a munkámat végzem, kérlek szépen.

Március tizedikén délelőtt Csáki vizet tett fel forrni a tűzhelyre. Előkészítette a spagettit, hogy amint alkalmas lesz, beletegye. A tiszti szalonban Barabás és del Cid kávézgatott.

– Nagyon remélem, hogy a szakértő átveszi a raktártetőket. Láthatta maga is, mennyit dolgoztak a matrózok, mindent megtettünk, amit lehetett.

– Le a kalappal előttük – mondta del Cid. – Ha elmennek, beszámolok Mr. Francisnak arról, hogy milyen jó munkát végeztek.

Hangokat hallottak, Csóka és Szeghy jöttek a szalonba. Az első tiszt kezét dörzsölgette.

– Ki gondolta volna, hogy így elromlik az idő. Hideg van… Maradt kávé? – ült le Szeghy.

– Tölts magadnak – mutatta Barabás a termoszt. – Na, mi újság?

– Megcsináltuk a vízpróbát, csak itt-ott ázunk be. Keresztben sehol, csak a raktár végében jön be némi víz. Többet nem tudunk tenni, igaz Csóka?

– Hát ha megfeszülünk akkor se… Egy hete, reggel hattól sötétedésig dolgoztunk. Ha ez nem felel meg, akkor nincs mit tenni… – mondta a fedélzetmester.

– Egy hónapig letartóztatva, te jó ég…! – nézte a plafont a parancsnok. – Régen hajózom, de ilyen még nem esett meg velem.

– Egy csónak jön, parancsnok úr – szólt be a szalonba Vasutas.

Kimentek a járóhoz, és figyelték, amint négy férfi próbál átmászni. Mr. Cavalcallit már ismerték. Di Messina mint raktárellenőr mutatkozott be. Nyakigláb, szikár, deresedő hajú férfi volt. Két méternél is magasabb, így a raktárban körbefutó folyosó átjáróiban lehajtott fejjel kellett közlekednie. Összevont szemöldökkel vizsgálódott, amikor a raktártetőre locsolt víz becsurgott a két hátsó sarokba. – Hát parancsnok – kezdte, amikor a szemlét befejezte. – Egy útra kiadom a bizonyítványt, annak ellenére, hogy nem a legjobb állapotokat találtam. Egyben azonban biztos lehet. Ez a hajótest egy öt éves hajónak is a becsületére válna. Mondhatnám, hogy tökéletes. Kiváló minőségű acélból készült. A bordák se rozsdásodnak. Szerencséjük van. Ha nem volna ilyen jó, nem kapnák meg az aláírásomat. A kollégáim már végeztek?

Barabás savanyú arccal nézett a nyakigláb olaszra.

– Amit mondott, az kétségtelenül jó hír. De a társai most feszítik keresztre Mr. Del Cidet a rádiós szobában. Bizony meg kell mondjam, hogy némi kívánni valót hagy maga után a rádiónk… – A parancsnok felállt. – Talán nézzük meg, mit csinálnak.

– Jó hogy jön comandante² – mondta az alacsonyabbik, aki barna overallban volt, és csavarhúzóval a kezében hadonászott. – A rádióbizonyítványt nem tudjuk kiadni. Nézze meg: a hajója nem felel meg az előírásoknak! Nincs közép- és rövidhullámú adó-vevőjük. A vészhelyzetben szükséges jeladó bója pedig nem működik…

Barabás belesápadt, mert erről fogalma se volt.

– De van vele másik gond is: nem programozták át, és ha bajba jutnak, akkor a Kharon motorosnak a hívójelét sugározta volna, így a mentőcsapat nem magukat kereste volna. Mire a tévedés kiderül, addigra valószínűleg már késő lenne.

Barabás már izzadni kezdett. – Mr. Del Cid! Maguk azt mondták nekem, hogy minden rendben! Azt állította, hogy átprogramoztatta, és ki is próbálták, s erről hivatalos papírt adott a hajó átvételekor! – támadt a spanyolnak, amikor már a kabinjában voltak. – Van maguknak lelkiismerete? Egy hajó teljes személyzetét veszélyeztetik pár rongyos dollárért?

Del Cid nem válaszolt, de gondolatban kijavította a parancsnokot. Kétezer ötszáz dolláron osztozott azzal, aki a hamis számlát kiállította. De hát ebből Dimitriosznak is le kellett adnia…

A két olasz rádióspecialista lejött Barabáshoz. – Capitano – kezdte a barna overallos –, ha megvették a két rádiót, és az új automata vészjeladó bóját is, akkor azonnal megkapják a bizonyítványt. Mr. Del Cid bizonyára hamar intézkedik… Tudom a cégünket ajánlani – vette elő a névjegyét. – Tudja, jutányosan megszámítjuk, és be is szereljük mindegyik készüléket… – mondta, és kacsintott egyet.

A Sea Falcon március tizennegyedikén késő este indult el harminchárom nap után Marna di Carrara kikötőjéből.

– Csibe nézd! Az ott Port Said – mutatta Kölesdi a távoli várost, amely a kékes párában alig látszott. Klára nem látott mást, mint egy-két magasabb épületet, és a hullámtörő gát végében levő világítótornyot. Körülöttük rengeteg hajó horgonyzott.

– És ki lehet menni? Olyan klassz lenne egy igazi arab várost látni…

– A legjobb lesz, ha minél előbb kivered a fejedből. Nem rakodni megyünk, csatornaátkelésre várakozunk… Lesz dolga mindenkinek éppen elég. Nem kijárásra való hely…

– Pedig olyan szívesen vásároltam volna valami apróságot…

– Lesz alkalmad rá… Bejönnek annyian, hogy csak kapkodod a fejed. Ha észreveszik, hogy asszony is van a hajón, akkor nem menekülhetünk, állandóan a nyakunkra járnak majd, hogy vásároljunk…

– De kik, Peti?

– Hát kik mások, mint az árusok. Többen lesznek, mint mi!

Klára és Kölesdi a felső hídon álltak. A harmadik tiszt örült, hogy vele van a felesége. Mennyivel érdekesebb lesz az átkelés, hogy van kinek mutogatni a sok látnivalót…

– És sivatagot is látok majd…?

– Persze hogy látsz, te kis csibe – ölelte át az asszonyát. – Most maradj itt, mennem kell a helyemre, nemsokára kikötünk. A pilot már felszállt – mondta, és lenézett a farfedélzetre.

Ott már mindenki készenlétben állt, Csáki ott ült a kötélcsörlő kapcsolójánál, és Vasutas is mellette téblábolt. Francia Róbertet is beosztották, aki erre rettentő büszke volt. Nagy István a konyhaajtóban állt és szendvicset majszolt.

– Ha beszállt a révkalauz, akkor miért van még a csónakja a hajó mellett? És miért tülköl olyan veszettül? – kérdezte férjét Klára.

Kölesdi elnevette magát. – Cigarettára várnak. Úgy mondják, jár nekik… Nem is mennek el, amíg meg nem kapják!

– Jár…? – kérdezte kikerekedett szemmel az asszony.

– Ők így mondják. Ez a baksis. Azért, mert idehozták a révkalauzt.

– Ez a dolguk, nem? Akkor miért kérnek még cigit is…?

– Mert itt ez a szokás. Mindenki tartja a markát, lejmolnak, és ha nem kapják meg, akkor szemtelenek. Nekik ez a világ legtermészetesebb dolga. Lehet kikötőkapitány, pilot, vagy szemetes, mind követelőzik. És addig macerálják a parancsnokot vagy az első tisztet, amíg ki nem csikarnak valamit. Ha meg úgy adódik, hogy nincs cigaretta, akkor jöhet minden: dzsem, befőtt, sajt, halkonzerv, egy kiló cukor, akármi… A lényeg, hogy senki ne menjen el üres kézzel.

Kőrösi érdeklődve figyelte a szokatlan, keleti várost.

– Azt mondják, olyan templomtorony Egerben is van… – mutatta Csókának a nemrég épült mecset minaretjét. A fedélzetmester csak hümmögött. A fiatalember megütközve figyelte a sok csónakot, amelyek rá se hederítettek a hajókra, keresztül-kasul szelték a csatornát. Közülük vagy négy már rájuk kötött, és az árusok macskaügyesen felmásztak a fedélzetre. Mire az elől manőverezők hátraértek, már teljes volt a zsibvásár. Mindenki üvöltözött. Szinte közelharcot vívtak. Aki elfoglalta helyét, azonnal a bazárja megnyitásán fáradozott. Kirakták a sok kartondoboz tartalmát, s minden arra haladót igyekeztek vásárlásra bírni. Rángatták, a füléhez hajoltak, beleüvöltöttek, vagy sejtelmes hangon mondták: „csak neked ilyen olcsó…”. Az arabokat Vasutas és Nagy István hasztalan igyekezett kizavarni a lakótérből. Akinek nem jutott hely a bejárat mellett, azok megszállták a folyosókat, legtöbben a szalonok közelében helyezkedtek el.

A chief kabinja előtt vagy hatan toporogtak. Mikor Szeghy lerobogott, egyszerre kezdtek el hadarni, kiabálni, és Kőrösi csak a cigaretta szót tudta kivenni. Szorosan körbevették, rángatták a karját, cibálták az ingét.

– Nincs! – hárította el az első tiszt a rohamozókat.

– De hát mi vettük el a kikötőköteleket – mondták felháborodottan, és élénk vitába bonyolódtak Szeghyvel.

– És akkor mi van? – kérdezte a chief mérgesen. – Nincs cigaretta, és kész.

Kubik a kabinja előtt ácsorgott. Látta, amikor Barabás két kartonnal is adott az első tisztnek, hogy azt ossza szét közöttük.

– Tudom, hogy kaptál szívnivalót a számukra… – mondta, és gondosan kerülte a cigaretta szót, mert azt mindenki érti.

– Persze, de ha első szóra adok, akkor szemtelenebbek lesznek, és mindegyik két kartont akar. Így meg boldogok lesznek, ha egy-két dobozzal a kezükbe nyomok úgy fél óra múlva…

Az arabok mind be akartak nyomulni a kabinba Szeghy után. Ő azonban belülről kulcsra zárta az ajtót. Kis idő múlva megjelent kezében hat doboz cigarettával, és átadta.

– De a parancsnok azt mondta, hogy egy-egy kartont adjon mindegyikünknek! – reklamált az angolul legjobban beszélő.

– A captain azt mondta, hogy ne adjak semmit! – mondta a chief.

– Két doboz fejenként… – kérte a szóvivő.

– Nincs!

A csónakosok elsomfordáltak, bosszúsan karattyoltak. Az első tiszt visszaintette a vezetőjüket, és még három dobozzal adott. Az szélesen elvigyorodott. Zsebébe gyömöszkölte a csomagokat, és figyelte, látják-e a többiek? – Köszönöm chief – mondta megelégedetten. Amikor az egyik embere visszajött, maga tuszkolta ki.

Klára is az ajtó előtt álldogált. Úgy sejtette, hogy a nagy rohamnak vége. Legalább nyolc embert számolt meg, akik kijöttek a tiszti szalonból.

– Mindegyiknél ott a cigi – vigyorgott a férje. – Hisz a zömük csak azért jön. Nincs semmi dolguk a hajón… Most már csak a csónakosok, az elektrikusok, a reflektorosok jönnek, de azok pofára esnek.

– Miért?

– Mert van szuezi fényszórónk.

– És így nem tudnak átverni, mint engem a legutóbbi átkelésemnél – szólt közbe Szeghy, aki közben visszajött a kabinjához, és a zárral matatott.

– Miért? Hogy tudták átvágni? Hiszen elég régen hajózik…!

– Az biztos. De a leleményesség, tudja Klárika, határtalan, ha egy karton Marlboróról van szó. Már lezajlott minden, azt hittem, hogy nyugtunk lesz. Lehetett este tizenegy óra. Egyszer csak megjelenik egy szakadt kinézetü pasas. Egy papírt lobogtatott. „Chief, meghoztuk a szuezi reflektort” mondja. Kinézek, valóban ott egy bárka, rajta több, hatalmas lámpa, és egy apró, huszonöt kilós. Régebben csak a másfél tonnás, böhöm nagy világító eszközöket hoztak be. Vagy egy órás, kemény meló volt felhúzni, és az orrban függesztve rögzíteni. Tehát amikor emberünk azt javasolta, hogy ha egy karton cigit kap, akkor a kis reflektort adja a hajónak, örömmel nyúltam a szekrénybe. A jóember meg fogja magát, beszáll a bárkába, és mennek a következő hajóhoz. „Hát a reflektor?” kérdezem. „Majd éjjel hozzuk” volt a válasz. Éjjel kettőkor meg is jelent a vontató, amelyik széthordta a hajókra. Mondjam, hogy mindegyik a kicsi, a halogénlámpa volt? Aki megvágott, annak semmi köze se volt hozzájuk… Mondták is, hogy vigyázzunk, sok a csaló, de tenni persze senki nem tesz semmit. Ez beletartozik a játékba. Itt ilyenek… Valószínű, hogy hallgatólagosan támogatják is őket. Meg nyilván leadnak a hatóságoknak a baksisból, így mindenki jól jár.

– Csak a hajó nem.

– Az nekik is közömbös, de lényegében véve a tengerészeknek is. A tulajdonosok költsége. De ők nem garasoskodnak száz-kétszáz dolláron, ha minden rendben megy. Mert ha a helyiek nem kapnak semmit, akkor akadályozni tudják a hajót. Ez nem éri meg!

Ebben a pillanatban egy hajlott hátú öreg jelent meg a folyosón. Karján retikülöket hozott, kezében nagy sporttáska volt, abban hordta a butikja árukészletét. – Hol a chief? – kérdezte rekedt hangon.

– Én vagyok, mi kell öreg? Cigi nincs!

– De jó, hogy megtaláltalak…! – mondta kis emberke, és belenyúlt a táskájába. Kivett egy bőr, női pénztárcát. – Ez szuvenír a feleségednek – adta Szeghy kezébe, aki tanácstalanul forgatta. Ilyen trükkel még nem találkozott…

– Nahát, milyen szerencséje van – irigykedett kicsit Klára. – Hozzád persze nem jönnek, hogy ajándékot hozzanak nekem… – mondta kedveskedve a férjének.

Az öreg újabb dolgokat kapott elő. – Ez a fiadnak ajándék – mondta, és egy randa, rongyból varrt, bugyirózsaszín tevét nyomott a meglepett tiszt kezébe.

– De hát… – próbált tiltakozni.

– Tedd csak el – mondta az öreg. – Gyere, menjünk a kabinodba.

Szeghy kinyitotta az ajtót, az emberke fürgén besurrant. Azonnal kipakolta táskája tartalmát az ágyra. Réztányérokat, retikülöket, pénztárcákat, papiruszra festett, rossz minőségű, képeknek nevezett mázolmányokat tett egymás mellé. – Vegyél chief, neked nagyon olcsón adom. Nézd, milyen szép ez a réztányér. – Lehalkította a hangját, körülnézett, mintha lett volna más is rajtuk kívül a kabinban. – Negyven dollár darabja. Jutányos vétel! Na…?

– Öt dollár darabja – dobta le az ágyra Szeghy. Érdekelte a dolog. Ajándéknak jó lesz.

– Harminc – volt a válasz.

– Nyolc – alkudott az első tiszt.

– Huszonöt – próbálkozott az árus.

– Kösz öreg, nem kell. Drága.

– Húsz.

– Nem érted? Nem kell. Túl drágán árulsz. Láttam kint egy másik bazárt, ott csak húszra tartották.

– Tizenöt – engedett újra az arab.

– Húsz a kettő – vette fel Szeghy a tányérokat, és az ablak felé fordította.

– Huszonöt – mondta az emberke.

– Nézd meg itt! Hibás, látod? – mutatta az első tiszt. – Drága is, meg rossz minőségű…

– Jól van, húsz a kettő – örült az üzletnek az eladó. – Vegyél még képeslapot is – teregette szét kártyaszerűen az ujja között.

Szeghy kifizette az árut. Az öreg minden összeszedett, és elköszönt.

– Hé, figyelj eszma³, állj csak meg! És mi lesz a pénztárcával? Azt mondtad, szuvenír a feleségemnek!

Az ősz hajú arab nevetett. – Persze. Nagyon szép szuvenír. De meg kell ám venned! Mondtam én, hogy ingyen adom? – és betette maga mögött az ajtót.

Az első tiszt legyintett, és kiment. Látta, hogy az eladója már Jósikával megy fel a kabinba.

– Igen szép pénztárca –, magyarázta a kápónak. – Szuvenír a feleségednek…

Kőrösi a folyosó falának támaszkodott, és elmerülten figyelte Francia Róbertet. A gépész egy földre terített szőnyeg előtt guggolt, és sorra vette a tárgyakat. Megforgatott egy elemlámpát, megvizsgált egy kis horgászreflektort, elemeket, kazettákat, bicskát, zoknit, női bugyit, Szűz Máriás szentképet, órát, fúrógépet, mindent kézbe vett. Az eladó reménykedve nézte, de Francia felállt és menni készült. Az arab megállította.

– Öngyújtód nincs? – kérdezte Francia.

– Már hogyne volna – mondta, és derékig elmerült egy kartondobozban. Egy maroknyi műanyag, filléres vacakot vett elő.

– Öngyújtót kérdeztem, nem ezeket az ócskaságokat – fordított megvetően hátat.

Nagy István bejött. Magához intette Kőrösit. – Gyere Bákhót, vegyünk trikókat, mondtad, hogy akarsz… – Kivezette a felépítmény elé. Egy fiatalember fehérneműket, zoknikat, ingeket, rövid nadrágokat, és pólókat rendezett egy hosszú deszkán. A matrózok turkáltak, szétbontották, az eladó még segített is nekik. Nagy István kiválasztott hármat.

– Mennyi?

– Húsz dollár.

Végül háromért odaadta volna darabját, de Kőrösi lefitymálta.

– Ez nem is igazi Lacoste!

– Már hogyne lenne az? Hát hazudok én…? – kérdezte felháborodva a fiatalember. – Valódi – bizonygatta erősen. – Csak nektek jutányosan adom. De nehogy elmondjátok másnak!

– De nekem Adidas kellene… – tette le a sajátjait Kőrösi.

– Hát miért nem mondtad? – derült fel az eladó képe. A táskájában kotorászott és elővett néhány emblémát. – Tessék, ragaszd rá… – mondta vigyorogva. – Garantáltan eredeti…!

Miután kifizették, az eladó zacskóba rakta az árut, és felemelte az ujját. – Aztán a többieknek egy szót se! Megígértétek…!

– Itt is úgy megy minden, mint a kisbákhóti piacon. A sok lengyel, meg kínai és a kreolbőrű egyének – mondta Kőrösi és Nagy Pistára sandított, aki elnevette magát –, a csillagokba viszik az árakat. Csak alkudni kell, és minden rendben van. De ezek legalább nem sopánkodnak, hogy milyen rosszul jártak…

– Kéne venni egy elemlámpát, kazettákat, meg levélpapírt. – javasolta Nagy István.

– Minek költöd a pénzedet hülyeségekre? Levélpapírt szerzünk. Már amennyi levelet mi írunk… Minek költekezni? Mert van pénzed? A trikó kellett. Azt jó hogy megvetted. De a többi…? – legyintett Kőrösi.

Egy fiú szaladt el mellettük. Talpa alatt csattogott a fedélzet. Egy újságpapírba burkolt csomagot vitt. Berobogott a lakótérbe. Kisvártatva előjött az az árus, aki Francia Róberttel próbált üzletet kötni.

– Nem látták azt az embert, aki öngyújtókat keresett? – kérdezte Nagy Istvánt.

– Ez csak a Robi lehet! Mindjárt megkeresem – mondta, és hamarosan együtt jöttek elő.

– Na, mi újság, eszma? – kérdezte Francia.

– Itt vannak az öngyújtók – mondta a barna bőrű férfi, és kibontotta a csomagot.

Francia füttyentett egyet, és közelebb hajolt, szakértő szemmel vizsgálgatta mindegyiket.

– Elcseszte…! – mondta Kőrösi.

– Miért? – kérdezte Nagy István.

– Most látja az eszma úr, hogy érdekli, tetszik neki az az öngyújtó, és fizethet a Robi, mint a katonatiszt.

– Azanyádat Bákhót! Mióta hajózol, hogy ilyen jól tudod a dörgést? Igazad van, tudod-e?

– Hát így van ez a kisbákhóti piacon is… Meg nem kell ehhez sok ész! Én is így csinálnám! – aztán elvigyorodott és hozzátette: – tudod-e?

Francia kedvtelve nézegetett és válogatott.

– Ezt a marhaságot! – dörmögött Kőrösi. – Most jól átverik… Mi a fenének egy zenélő öngyújtó? A fél dolláros is csak tűzgyújtásra jó, nem? Csak kidobja a sok drága dollárt…

Tíz óra után az árusok felszedelőzködtek. Vasutas komoran nézett utánuk.

– Ezt a mocskot, amit maguk után hagynak… – morgott, és elment, hogy söprűt, lapátot és felmosórongyot hozzon.

A Port Saidból induló konvoj első hajója, egy konténeres óriás, hajnali kettőkor húzott el előttük. Rájuk három óra ötvenkor került sor. A Sea Falcon besorolt, s lassan a kikötőváros fényei elmaradtak mögöttük. Nagy István a kormány mögött állt, Szeghy a térképszobában matatott. A pilot egy kávéscsészével a kezében nézte a csatornát. A szuezi lámpa éles fénycsóvája vagy száz méterre bevilágította a sötét vizet. Mindkét oldalon lapos part között haladtak. A bal oldalon országút és vasúti sín kísérte a csatornát. Vonatfütty hangzott fel, és egy dízelmozdony vontatta szerelvény robogott el mellettük. Ablakai többnyire sötétek voltak, csak egy kettő világított. Jobbról megtört az égbolt sötétje, és világos csík jelezte, közeleg a napfelkelte.

Az első tiszt kijött a kormányállásba. Az országúttól nem messze egy települést látott, de bárhogy is törte a fejét, erre a falura nem emlékezett.

– Pilot, mikor épült?

– Nemrég. Tudja, elég sok az állástalan diplomás. Felépítették a takaros kis épületeket, mindegyikhez jókora föld is tartozik. Amelyik munkanélküli diplomás vállalja, hogy ideköltözik, az segélyt kap, földet, lakást, és gazdálkodhat. Ezer emberre tervezték, persze családostól. De alig pár lakásban laknak. Nem jönnek az emberek. Nem akarják a földet túrni. Azt mondják, jobb Kairóban állástalannak lenni, mint itt, távol mindentől, dolgozni.

A hajó orra kissé eltért a csatorna közepétől.

– Tartsa az irányt! – szólt a pilot Nagy Pistának. Az előttük haladó hajó farlámpáját egyre kevésbé látták. Jóval gyorsabb volt náluk. A révkalauz belenézett a papírjaiba. – Chief, itt az áll, hogy tíz csomóval tudunk menni. Tegyék rá teljes sebességre.

Egy forgalomellenőrző pontnál haladtak el. A kis épület homlokzatán hatalmas kijelző mutatta, mikor haladt el az előző hajó. A pilot rádión beszélt velük. Az épület mellett egy munka nélküli vastraverz állt. Az elektronika korában már nem húzzák fel a vizuális jelzéseket…

– Jó reggelt mindenkinek! – jött be Meggyesi a hídra. – Minden rendben?

– Jelentem, ja…! – mondta az első tiszt.

A rádiós körbekémlelt, szemrevételezte a telepet.

– Jártam erre gyakran az Egyiptom és Izrael közötti háború után. Itt, mindkét oldalon szögesdrót akadályok voltak, azokon a kis homokdombokon pedig géppuska állások – magyarázta.

– Szerencsére ma már csak a gyerekek játszanak ott…

– Igen… – mondta Meggyesi és megállt a mondókájában.

– Fogadjunk Elemér – nevetett Szeghy –, nem tudod, hogy mondják angolul azt, hogy kérlek szépen…

A rádiós nagyon csúnyán nézett rá.

Délután egykor a felső hídon Klára és Kölesdi figyelték a tájat. A hajó éppen a Timsah-tó közepét célozta meg orrával. Jobbról egy strandra láttak, de csak felöltözött emberek sétáltak a homokon. A másik parton egy szuronyszerű valami meredt az égre.

– A háborús emlékmű – mondta Kölesdi. – Az arab-izraeli háborúra emlékeztet.

– Vesztes háborúnak emlékmű? – kérdezte csodálkozva Klára.

– Ki ismeri a lelkivilágukat? És mindent meg lehet magyarázni, csak propaganda kérdése. Nálunk hány második világháborús emlékmű van? Csak a nevét kell jól megválasztani, mondjuk felszabadulási emlékmű, és máris lehet tapsoltatni… – magyarázta férje, de közben olyan vidámnak látszott, ami sehogy se illet a témához.

– Mi van veled Peti? Olyan jó kedved van…

– Csak nem baj?

– Ugyan te! – ölelte át a nyakát Klára és egy puszit adott a férjének. – Most meddig maradunk horgonyon?

– Addig, amíg a szemből jövő konvoj elhalad. – Kölesdi maga mögé nézett. – Látod, ott már jön is az első… Majd csodálkozol, ha ideér…

– Miért?

– Várd ki…

Amikor az első hajó a kitérőbe befordult, Klára a csónakosok bazárját nézegette a farfedélzeten. Nem volt sok minden, de ami kellhet egy tengerésznek, az megvolt. Szeghy ott guggolt, és válogatott. Kis idő múlva felállt, és Klára megrökönyödve vette észre, hogy az első tiszt négy tubus cipőtisztító folyadékot vásárolt.

– Azt hittem chief, nincs fekete cipője…

Szeghy kissé zavartan nézett rá.

– De van… Illetve majd veszek Indonéziában…

– Akkor is, nem lesz egy kicsit sok? Olyan, mint a nagypapám. A nagyi leküldte, hogy vegyen mosószappant, egyszerre nyolccal jött haza.

– Ne mondja Klárika! Ilyen volt a nagypapa…? – mondta kissé szórakozottan a chief. – Ez csak négy! – találta fel magát hirtelen, és gyorsan elsietett.

Csáki hívta fel a figyelmét a közeledő hajókra.

– Nézze csak…

Klára megfordult. Az óriás autószállító szokatlanul magas oldala kiemelkedett a sivatagból. Nem láthatta a csatorna vizét, így olyan volt, mintha a földön úszna. Lassan elhaladt előttük, majd a következő, egy huszonöt ezer tonnás áruszállító siklott be a sivatag sárga homokjába. Klára szaladt a fényképezőgépért.

– Náci bácsi! Tessék egy képet csinálni rólam…

Klatt, s a kép elkészült… De sajnos abban a pillanatban Francia Róbert a gép elé lépett. Egy köteg láncot vitt a vállán. Mikor Klárát észrevette, mintha zavarba jött volna, és igyekezet elsietni.

– Robi, hova viszed? – állította meg az asszony hangja.

– Csak ide, ni… – mutatott előre, aztán feltalálta magát. – Rakománykötözéshez kell – mondta.

Klára bevitte a kabinba a gépet. Mikor visszajött, a szakács éppen egy tálca tojással jött ki, és letette a napra.

– Náci bácsi, megromlik a tojás, ha itt hagyja – mondta. Az öreg valahogy furcsán viselkedett.

– Nem…, azaz hogy én… – dadogta, és felvette a tojásokat. Gyorsan beslisszolt. Klára csodálkozva nézte. Hát nem a konyhába viszi…? Ekkor nézett ki a férje. Elvigyorodott.

– Gyere Csibém, mutatok valamit.

Klára bement utána, Csáki meg felkapta a tojásokat, és felment a hátsó lépcsőn, és meg se állt a kéményig. De Klára ezt már nem látta. A férje valami emlékművet mutatott a csatorna partján, egy fáraó ült előtte. Később a raktártetőn sétált, s amikor előre tévedt, Csóka és Nagy Pista valamit fúrt-faragott. Egy padfélét eszkábáltak.

– Mit csináltok?

– Semmi különös – mondta egy kicsit zavartan a fedélzetmester. – Dolgozunk… – aztán, mint akinek jó ötlete támad, gyorsan magyarázni kezdte: – Tudod pupabulit szervezünk, csütörtökre….

Klára nem értette, hiszen épp elég ülőalkalmatosság volt hátul, mindenki le tud ülni, ha akar. Azt se értette, hogy Vasutas mit csinál. A fiatalember egy kenderkötelet egyforma hosszúra vagdalt, és szálaira bontotta. Olyan volt, mintha egy hatalmas gombolyag kóc lenne. Érdekes. Ő meg hátat fordított a nőnek, amikor észrevette, hogy figyeli. Kőrösit nem látta.

– Jóska merre van? – kérdezte Csókától aki megint zavartan válaszolt.

– Lent a lakótérben, a fürdőt festi.

Klára nem értette, mi van a fedélzetiekkel. Olyan furcsák… Úgy döntött, megkeresi a deck-boyt, hátha tud valami magyarázatot. Az alsó lakótérben meg is találta.

– Mit történik itt ma? Csókáék és a többiek is, olyan furcsák…

– Mit tudom én…? Nekem is feltűnt. Kettőkor azt mondja Csóka: „na, Bákhót, ma délután a fürdőt fested!”, érted? A fürdőt mondta. Itt, a rekkenő hőségben bent kell dolgoznom, a többiek meg kint. De még a festékért se engedett el. Pistikával hozatta hátra. Szólj majd, ha kész leszel, mondja, és előrevisszük.. Már azt kezdem hinni, hogy tábornok vagyok, és szárnysegédet tettek mellém… Na, mindegy!

Klára elindult a hídra. Meggyesi kabinjának ajtaja nyitva volt.

– Hogy van, Elemér? – köszönt be. A rádiós valamit írt, s amint meghallotta a nő hangját, sietve lefordította a nagy ív papírt.

– Köszönöm Klárika, megvagyok. Dolgozom, látja?

– Meg szabad nézni?

Meggyesi elvörösödött. Zavarában kijött az ajtó elé. A háta mögé nyúlva zárta be az ajtót.

– Jaj, látja elfelejtettem, hogy dolgom van a hídon. – És hogy hihetőbbé tegye mindezt, megtoldotta egy cifra káromkodással: – A macska rúgja meg!