Kölesdi szeméhez emelte a távcsövet. Figyelmesen kutatta a látóhatárt. Ha hajó közeledne, azt azonnal észrevenné, mert sötét éjszaka volt. A hold már lebukott a horizont alá. Most jönnek a kellemetlen éjszakák, amikor koromsötét van a hosszú szolgálat alatt. Persze a szem hamar hozzászokik, és ha felhőtlen az égbolt, akkor a csillagok elég fényt adnak ahhoz, hogy mindent lásson. Az órájára nézett, de nem látta a számlapot. Bement a térképszobába, és felcsavarta a lámpát. Az óra akkor váltott huszonegy nulla-nullára. Feljegyezte a térkép szélére a hajó pozícióját, majd berajzolta. Hét egész egy tized mérföldet tettek meg egy óra alatt. Hát ez is valami, bár nem kimondottan a konténeres hajókra jellemző sebesség…

Dühös volt. Nem találta a helyét. A többiek odalent mulatoznak, ő meg fönt rostokol. Keresztforgalom nincs. Amióta elhagyták a spanyol csücsköt, egyedül haladtak. Halászhajó sincs. Naná, majd szilveszter éjjelén jönnek ki a nyílt vízre! Legalább Csibe feljöhetne. Igaz, amikor otthagyta a mulatozókat, azzal jött el, hogy tíz után várja a hídon. Addig még egy teljes óra. Leült a magasított karosszékbe. Innen jól szemmel tarthatta a vizet. Oldalra nézett, mintha valakit látott volna a híd jobb oldali szárnyán. Igen, most jól látta, egy fehér trikós alak állt a szélben. Majd jól megfázik a bolond, gondolta. Kinyitotta az ajtót. Megismerte Tatait. Az elektrikus a könyöklőre támaszkodott, haját összekócolta a szél.

– Mi újság Karcsi? – kérdezte.

– Szellőzöm egy cseppet – válaszolta, majd megemelt egy üveget. – Kérsz?

Kölesdi hirtelen nagyon megkívánta. A hosszú böjt után most jólesne… Már nyúlt volna érte, de megrázta a fejét.

– Nem, hagyd csak. Szolgálatban vagyok – mondta kényszeredetten.

– Ugyan már, csak egy kortyot… – erősködött Tatai, és lecsavarta a kupakot. – Elvégre csak egyszer van szilveszter az évben… Különben is, ki veszi észre?

A harmadik tiszt megmakacsolta magát. Hisz csak fél éve volt, hogy abbahagyta az ivást. Addig keményen szívott, válogatás nélkül, ami jött. Leginkább a vodkát kedvelte. Az erős, de sima gabonapálinkát narancslével vagy tonikkal itta. De azért a Martini…! Amikor leállt a szittyózással, hamarosan megismerte Klárát. Illetve Csibét. Elmosolyodott. Amikor Závodi Krisztián, a volt főiskolai évfolyamtársa megnősült, az esküvőn találkoztak. Nem tudni miért, de a bemutatkozáskor azonnal elnevezte Csibének. Olyan kinézete volt…

– Nem vagyok csibe – mondta kislányosan duzzogva Klára, de közben a szeme nevetett, és ebből a fiú bíztatást olvasott ki. – Majd ha idősebb leszek, akkor meg vén tyúknak hívsz? – kérdezte.

– Szó se lehet róla!

– Akkor se szeretem. És különben is, mit szeretsz egy csibén?

Kölesdi szakértő szemmel végignézett rajta.

– A mellét, a combját, a püspökfalatját…

– Kapsz te olyan püspökfalatot, hogy megemlegeted – mondta nevetve, de látszott rajta, hogy tetszett neki a fiú válasza. Attól kezdve egyenesebb derékkal járt-kelt az esküvői társaságban, hadd lássék a melle. Ringatta csípőjét, hogy kapjon étvágyat a püspökfalathoz. És hogy-hogy nem, amikor leült, akkor a rövid szoknya egy kicsivel mindig feljebb csúszott a szokásosnál, ha látta, hogy Péter szemben ül vele. Ez persze nem kerülte el a fiatalember figyelmét. A vacsora alatt Krisztián, az ifjú férj felőli oldalon bámult Csibére, aki a hosszú vendéglői asztal ellenkező végében kapott helyet. De addig ügyeskedett, amíg a véletlenül kialakuló beszélgető társaságok mind közelebb hozták őket egymáshoz. Klára szólította meg.

– Na, hogy ízlett a vacsora?

– Első osztályú volt. Degeszre ettem magam.

– Akkor már nem kellene a csirkehús se, ügye? – kérdezte a lány. Kölesdi megfigyelte, hogy azt mondja ügye, s nem azt hogy ugye. Megsimogatta a lány combját, és úgy mondta.

– Egy szépre mindig vevő vagyok…

Klára rátette a magáét Péter kezére, s a fiú érezte, hogy nem túl meggyőzően tolta el… Egész este beszélgettek. A lány csodálkozva hallgatta a tengerésztiszt elbeszélését mindenféle hajókról, kikötőkről. Beszélt matróz éveiről, a főiskolai bulikról… Úgy társalgott, mintha évek óta ismernék egymást. Dőlt belőle a humor. Klára csillogó szemmel hallgatta, észre se vették mennyire elszaladt az idő. Péter egész este csak kólát ivott. A lány meg is jegyezte.

– Csodálom, hogy tengerész létedre csak üditőzöl… Pedig azt hittem, hogy ti mindannyian rumosüveggel a farzsebetekben imbolyogtok az utcán…

– Nem szoktam inni – válaszolta, de azt nem tette hozzá, hogy csak egy hónapja ez a helyzet. Annak kimondotta örült, hogy nem is hiányzott túlságosan a szesz. Remélte, hogy végleg leszokott káros szenvedélyéről, akkor meg minek említeni? Feleslegesen komplikálná a helyzetet, még úgy látszana, hogy magyarázkodik.

Vacsora után Krisztián félrevonta.

– Petya, bajban vagyok!

– Segítség kell a nászéjszakán…? – nevetett szemtelenül.

– Hülye! Arról van szó, hogy apa kocsija lerobbant. Most szólt tíz perce. Hamarosan le kellene lépnünk, van egyéb dolgunk is – és nagyot vigyorgott –, melyhez nem kell a segítséged. De ahhoz, hogy nekiállhassunk, rád lenne szükségünk. Mert izé…

– Nyögd már ki, mi van…?

– Hát mondtam, a kocsi. El kellene indulnunk hamarosan Sopronba. Ha kölcsönadnád az apámnak, nagyon megköszönném.

– Szó se lehet róla. Csajt vagy kocsit nem adok kölcsön! – mondta Kölesdi. Klára nagyon csúnyán nézett rá. Hogy lehet valaki ennyire szívtelen? Még akkor is, ha autóról volt szó.

– Nem segítesz a barátodnak? – kérdezte újdonsült ismerőse.

– Ki mondta, hogy nem segítek? De ennek feltétele van!

– Teljesítve! – egyezett bele örömmel az ifjú férj. – Halljuk!

– Leviszlek benneteket, mert én egy kortyot se ittam.

– Ne hülyéskedj! – hüledezett Krisztián. – Nem mondod komolyan!

– Így igaz, egész este figyeltem…! – árulta el magát Klára.

Kölesdi mintha észre se vette volna a megjegyzést, úgy folytatta kikötéseinek felsorolását.

– A feltétele pedig, mivel utálok egyedül hosszú távon vezetni, hogy ez a csibe, itt ni, ez is velünk jön.

– Hurrá! Sopronba megyünk… – örvendezett Klára, mert tudta, hogy abban a pillanatban semmi mást nem szeretett volna jobban, mint Péter társaságába maradni.

– Szerencse, hogy nem kell különösebben rábeszélni – örült Krisztián a lány lelkesedésének. – Akkor indulás?

– Tudsz jobbat?

– Kösz Petya, irtó rendes vagy! – csimpaszkodott Kölesdi nyakába Orsolya, az ifjú feleség. A beszélgetés végét már hallotta, csak nem vették észre, hogy ott állt mellettük. És azt se látták meg, hogy Klára milyen csúnyán néz Orsolyára, amikor megpuszilta az ő Petijét. Ugyanis bizton érezte, hogy az izmos, magas férfi már az övé…

Az öreg, sötétkék Audi csikorogva fékezett a lakótelep parkolójában. Egy idős férfi felkapta fejét, s megcsóválta. Egy pillanatra azt hitte, hogy az ezerévesnek látszó kocsi darabokra hullik, úgy nyikorgott. Honnan is tudhatta volna, hogy most hozták ki a szervízből. Persze arról se volt fogalma, hogy az öreg csotrogányt valami gyanús káefté vizsgáztatta le, úgy, hogy egy csavart se húztak meg rajta. Mindegy! A papír a lényeg. Most lehet hajtani!

Klárinak kicsit gyanús volt a helyzet, s amíg várták, hogy az ifjú házaspár átöltözzön a lakótelepi lakásban, meg is kérdezte.

– Te, ezzel eljutunk az M1-esig?

– Pompás kocsi ez, ne félts te engem! – nyugtatta Kölesdi. Majd hátrafordult, s mosolyogva megcirógatta ujjheggyel az arcát. – Csibe… – tette hozzá kedveskedve. Klára már egyáltalán nem bánta a csibézést, csak az érdekelte, hogy együtt lehet a jóképű fiúval.

– Nem kellett sokáig várni, ugye? – kérdezte Orsolya a volán mellett terpeszkedő Kölesdit.

– Na, már itt is vagytok? Hogy elrepült az idő, észre se vettük, igaz…?

– Akkor nyomás! – mondta Krisztián. – Klári, ha lehetne, ülj előre – vigyorgott. – Nekem a feleségem mellett a helyem ezentúl…!

Lehet, hogy Klárában egy kis szorongás volt a kocsi állapotát illetően, de ha igen, akkor hamar elmúlt. A motor egyenletesen duruzsolt, a kis zöld kilométer-jelzőtáblák egymás után suhantak el a reflektor vakító fénycsóvájában. Tatabánya 40 km., hirdette a tábla. Nemsokára már a komáromi határátkelőt hirdetőt látták.

Győrben megálltak tankolni. Amíg Kölesdi a kocsi körül szorgoskodott a kútnál, Klára és az ifjú házaspár bementek egy kávéra az éjjel-nappal nyitva tartó vegyesboltba. Mire fizettek, Kölesdi is belépett.

– Hol az enyém? – kérdezte.

Krisztián rámutatott egy csészére. Kölesdi egykettőre felhajtotta, majd visszaültek az öreg Audiba, és meg se álltak Sopronig. Éjfél után érték el a város határát. Ekkor a motor egy kicsit rángatni kezdett. Krisztián kérdően nézett barátjára. Kölesdi megnyugtató mozdulatot tett, még szemével is jelezte, hogy nincs semmi baj. Csak a felesége, Orsolya idegeskedett.

– Ugye nem robbanunk le…?

– Nyugi! – volt a magabiztos válasz. – A gyertya vacakol egy kicsit.

Krisztián megütközve nézett rá. – A gyertya? – hüledezett.

– Igen! – csattant fel Kölesdi, majdhogynem mérgesen, még a kormányra is rácsapott. Így az ifjú férj nem forszírozta a kérdést tovább. Befordultak egy rövid, de kivilágítatlan külvárosi utcába.

– Ott van, az az emeletes ház! – mutatta Orsolya a panziót. – Azt hiszem, már nagyon várnak. Utószezon után vagyunk, nem hinném, hogy sok vendégük lehet…

– Én se hiszem – vetette oda foghegyről Kölesdi. Ebben a pillanatban a kocsi rántott egyet-kettőt, és megállt. Hiába forgatta az indító kulcsot, hiába próbált mindent, az öreg járgány mintha kilehelte volna a lelkét. Így azt a pár métert gurulva tették meg a lejtős utcán. Ügyesen bekormányozta a lendületben lévő autót a parkolóba. Még jó, hogy nem vették észre Klára rémült arcát. A lány fejében mindenféle rémtörténet játszódott le egy szemvillanás alatt, melyek a fogvacogtató hidegben eltöltött éjszakáról szóltak.

Közben az ifjú pár bement a recepcióra. Az álmos portás odaadta a kulcsot. Méretes műanyag gömb volt mindegyik végén, jól belesimult Orsolya tenyerébe. Amint Kölesdi bejött, Krisztiánék csomagjait cipelve, a középkorú, teljesen kopasz férfi felvillanyozódott.

– Nem is mondták, hogy vendégeket hoznak. Jöjjenek csak nyugodtan, van üres szobánk.

Klárának hatalmas kő esett le a szívéről! Hogy ez a kézenfekvő megoldás nem jutott az eszébe! Most már kinevette magát előbbi rémüldözésért.

– Nagyszerű – hallotta Kölesdi hangját. – Tudja lekönyököltek a gyertyák, nem tudunk visszamenni. Kérünk mi is egy szobát – mondta kajánul vigyorogva.

Krisztián a homlokára csapott.

– Most már értem! Persze, azok a fránya gyertyák! Hogy én erre nem gondoltam! – és belekarolt feleségébe, aki csakúgy mint Klára, nem tudta, hogy a dízel kocsiban egy teremtett gyújtógyertya sincs…

Amikor beléptek a fűtött szobába, Kölesdi átkarolta a lány nyakát. Gyengéden, de erélyesen magához húzta, és szájon csókolta. Nem ellenkezett. Klára tudta, hogy szívesen marad a fiúval.

A szoba kicsi volt, és hatalmas fekvőhely terpeszkedett a közepén. A fiú karjába fogta, és leült vele a franciaágy szélére, majd lassan eldőlt. Klára harapott. Vadul, és szenvedélyesen csókolt. Beszívta a fiú alsó ajkát, fejét tenyerébe fogta, és félig átfordult rajta. A férfi hanyatt feküdt, keze kalandozásra indult. A szoknya hamar felcsúszott, ahogy a lány felhúzta fél lábát, és átkarolta vele a derekát. Aztán hirtelen feltérdelt, és kigombolta fekete, aranyszálakkal átszőtt selyemblúzát. Melltartót nem hordott, ezt Kölesdi már a vacsora alatt észrevette. Kicsi, kemény mellén felmeredt a barna bimbó. Amikor a szoknya cipzárjával bajlódott, a fiú segíteni akart, de nem engedte.

– Mindent a szemnek, semmit a kéznek – villant ki hófehér foga a mosolygó ajkak közül. Kölesdi elégedetten hátradőlt, karját feje alá tette. A villámzár fémes zsurrogással kinyílt, és a lány gömbölyű fenekére feszülő fekete szoknya lassan-lassan lecsúszott a bokájára. Felállt, és hanyag mozdulattal dobta le a blúz mellé. Feje fölé emelte karját, derekát megriszálta, és hátat fordított a fiúnak. Fekete bugyi volt rajta, óvatosan bánt vele, mintha attól tartana, hogy egy hirtelen mozdulat és elszakad a parányi fehérnemű. Először a jobb lábát emelte fel, majd lehajolt, és úgy lépett ki belőle. Újra felállt és közben csípőjét érzékien ringatta. A fiú érezte, hogy egyre türelmetlenebbül kívánja. Ekkor Klára térdre ereszkedett, majd hanyatt dőlt, feje Kölesdi mellére nehezedett. Mélytüzű, barna, nevetős szemével féloldalt, hátra nézett. Tekintetük összetalálkozott. A lány felemelte jobb lábát, és kicsatolta harisnyatartóját. Centiméterről centiméterre kezdte apró mozdulatokkal legöngyölíteni a fekete mintás, szürke nylonharisnyát.

– Ezt ne! – mondta Kölesdi, talán kissé erélyesebben, mint szerette volna. A combközépen vándorló ujjak tétován megálltak, Klára újra a fiúra nézett.

– De így olyan… – mondta halkan, de nem fejezte be.

– Ha arra gondoltál, akkor nem kurvás – mondta Kölesdi rekedten. – Csak erotikus és érzéki.

A harisnya újra ráfeszült az izmos combra. Klára felemelkedett. Talpa belesüppedt a matracba, kicsit imbolygott, de egyenesen állt.

– Na, hol láttál már ilyet? – érdeklődött incselkedve. – Japánban? Vagy talán Spanyolországban? Fekete lányok álltak már így előtted?

– A Fülöp-szigeteken! – volt a lakonikus válasz. Majd látva Klára kissé megnyúlt tekintetét, nevetve hozzátette. – Így álltak, de egyik se volt ilyen szép… És azt hiszem, nem is vágyom utánuk.

– Hiszed vagy tudod? – enyhült meg az enyhén szeplős arc.

– Csak a lottó ötösöm lenne ilyen biztos! – nyugtatta meg, és megsimogatta karcsú bokáját. Ő egy kissé előbbre lépett. A másik lábát nem húzta utána. A kéz egyre feljebb vándorolt, az ujjhegy már a combját cirógatta. Érezte, az izmok megremegnek amint a keze felsiklott az alig észrevehetően érdes harisnyáról, és a csupasz bőrt érintette. Mintha elhagyta volna az erő, lassan-lassan leereszkedett a fiú mellé. Kölesdi tenyere végigsimította a combhajlatot, megcirógatta, majd belemarkolt a hasába.

A lány teste megrándult, ráborult, és újra vadul csókolózni kezdtek. Harapták egymást, hol az egyik került alulra, hol a másik kerekedett a kedvese fölé. Nem parancsoltak a kezüknek, szabadon fedezték fel egymás testét. Klárának előbb meg kellett küzdenie az ing gombjaival. A pantallónál segített a fiatalember, lábával erőszakosan rúgta le, nem érdekelte, hogy a drága öltöny nadrágja lesz a mai éjszaka vesztese. Kicsit erőszakosan maga alá parancsolta a lányt, de ő örömmel engedelmeskedett a mozdulatoknak. Nem kellett szólni. A szerelem engedelmes szolgái voltak. Ölelkeztek, vadul egymásnak feszültek. Megszűnt a külvilág, csak ők voltak. Egyedül csak ők…

Kölesdi átölelte izmos combjával, karjára támaszkodott, és lassan, körözve simogatta az engedelmes női testet. Ágyékát a hasához tette, lassan csúszkált jobbra-balra, majd egyre feljebb. A lány hozzászorította a mellét, előbb az egyiket, majd a másikat is odatartotta. Nemsokára az arcán érezte, hogy mennyire kívánja a szerelmese. Tenyerét ráfektette, megszorította, aprót harapott bele. A férfi megfeszült, és mint embrió az anyaméhben, teljesen összegörnyedt, nyelve a lány száját kereste. Karját feje alá tette, elnyúlt mellette teljes hosszában.

– Csibe… – suttogta. – Elhiszed, ha azt mondom, hogy szeretlek?

– Tudom – súgta Klára.

Újra összefonódtak, és ölelték egymást. A lány közelebb húzta a fiút. A szorítás csak akkor enyhült, amikor magához engedte. Az ütemes mozgástól a lepedő összegyűrődött. A fiú keze az ágyneműt markolta. A lány feje a párna alá siklott, ahogy egyre feljebb, és feljebb tolta a férfi. Kitámasztotta magát, megragadta az ágy rézrácsait, hogy ne csússzon egészen odáig. Tartotta magát, a gyönyört kínálta a kedvesének. A mozdulatok hevesebbek lettek, nem érdekelte már őket semmi. Csak a gyönyörű egybeolvadás… A pár pillanatig tartó robbanás. Klára megfeszült, a fogát összeszorította… Nem akarta, de aprót sikoltott, és elernyedt. Péter már elcsendesedve, ráborulva pihent…

Hallgattak. Nem kellett a szó, hogy elmondják, mit éreznek. A kezek gyengéden siklottak az izzadt, kissé tapadó bőrön… Összefonódva aludtak el…

Reggelinél találkoztak Krisztiánékkal. Persze, csak akkor, ha a délután fél egy reggelnek nevezhető.

– Mi lesz azokkal az izékkel, a gyertyákkal, tudod, ami elromlott? – kérdezte Klára, amikor a feketét fogyasztották.

– Miféle gyertyákkal? – kérdezte Kölesdi. – Te nem tudod, hogy a járgány dízel? Nincs abban egy fia gyertya se!

– Nem?! – hüledezett Klára. – Akkor miért robbantunk le?

– Ne haragudj, de nem értelek. Ki robbant le? És mikor…?

– Hát mi! Az este! Már nem emlékszel?

– Ja, arra gondolsz? – mondta Kölesdi tettetett hanyagsággal. – A gázolaj fogyott ki.

Klára értetlenül nézett rá. – Hát akkor semmi baja a kocsinak? De hogy fogyhatott el? Hiszen a benzinkútnál azt mondtad, hogy harminc litert tankoltál, és bőven elég lesz!

– Elég is.

– De elfogyott…

– Nem értelek – nevetett most már Kölesdi. – Ott a gázolaj a kannában a csomagtartóban. Csak hát…! Szóval Győrben pontos számításokat végeztem, amíg ti kávéztatok, és annyit tettem a tankba, ami pont elég volt idáig! Na, hogy kiszámoltam…? – nevetett csillogó szemmel.

Klára csak nézett rá csodálkozva, aztán lassan leesett a tantusz. Kirobbant belőle is a nevetés.

– Akkor minden rendben?

– De még mennyire – dőlt hátra a széken Kölesdi elégedetten, mint egy török szultán.

– Látjátok! – fordult Klára Orsolyához –, ezt szeretem benne! Azt a nagy eszét…!

Ők is egy hétig maradtak a panzióban. Egész ősszel együtt jártak. Krisztián már a tengerre készült, de annyi ideje még maradt, hogy a december eleji esküvőn mellette álljon, mint tanú. És mégis úgy alakult, hogy ő behajózott, a barátja nem kapott hajót, s otthon maradt…

A szilveszter már a rossz hírű Vizcayai-öbölben érte a hajót. Nem volt vihar, de a hullámok szemből jöttek. Ez elég volt ahhoz, hogy a hajó erősen lelassuljon, és igencsak bukdácsolt. Amint egy nagyobbacska hullámba belebólintott, vízpermet csapott át az orron. Azonnal leblokkolt, rázkódott, remegett, rezgett. Az ember nem is gondolná, hogy milyen ingatag játékszer. Az ügyeletes tiszt minden ütéskor attól tartott, hogy a felépítmény kiszakad a sarkából… A szél felkapta a vizet, és végighordta a fedélzeten, akadálytalanul jutott el a hídig. Barabás a műholdas navigátort figyelte. Négy és fél csomós sebességet mutatott.

– Hát így nem sokra megyünk, igaz Attila? Alig haladunk. Ez az átkozott hajó vitorlázik, lefog minket a szél.

– Sose jutunk el a Loire torkolatába, ha így navigálunk, mint a vitorlás szembe szélben, kifeszített vásznakkal… – válaszolta az első tiszt.

– Tudod mit? Ha vitorlázunk, hát menjünk is úgy, cikk-cakkban.

– Majd átadom az utasítást Kölesdinek. Jó étvágyat a szilveszteri vacsorához. – Barabás kiment, és hallotta, amint Szeghy utána szól. – Valamit hagyjatok nekem is!

– Ne féltsd a hasadat – morogta a parancsnok.

A chief befordult, s a hajó dülöngélni kezdett, de tíz perc elteltével elégedetten látta, hogy a sebességük jelentősen megnövekedett. Mire a harmadik tiszt feljött, hogy leváltsa, addigra már a következő fordulót kezdte. Elmagyarázta a parancsnok utasítását, és lement a szalonba, ahol a vacsorát már befejezték. Csak az ő terítéke árválkodott. A hangulat kissé emelkedett volt.

– Itt jön a mi chiefünk – harsánykodott Meggyesi, amint belépett az ajtón. Karjára csapta a fehér konyharuhát, és odapenderült az asztalhoz. – Mit hozhatok a kedves vendégnek? A konyhafőnök mai ajánlata: erőleves, malacpecsenye, desszertnek fagylaltot tudok hozni. Előételnek talán a frissen készített gyümölcssalátát ajánlanám…

– Megfelel – intett kezével Szeghy, és nekilátott a gyümölcssalátának.

– De előtte koccintsuk csak…! – csuklott egyet Meggyesi. Meglepve a szája elé kapta kezét, és ijedten körülnézett, hogy észrevette-e valaki? – Skót whisky megfelel?

– Jéggel, és szódával – rendelkezett az első tiszt.

Meggyesi két poharat állított az asztalra. Az elsőbe egy ujjnyit töltött, de a másikba jócskán jutott. Szeghy a kevesebbet vette el.

– Na, egsünkre! – mondta akadozó nyelvvel a gazdasági tiszt.

– Mintha elfeledkeztél volna a vacsoráról – mosolygott Szeghy.

– Azonnal hozom… – mondta Meggyesi, és mintha azon gondolkodott volna, hogy beváltsa-e ígéretét? Egy kicsit imbolygott, előre-hátra dülöngélt, de aztán csak elindult. Szeghy szemügyre vette a társaságot. Barabás mellett Jósika. Csendesen boroztak. A szemközti asztalnál Csóka vitte a hangot, Nagy István, Francia, és Kőrösi csak figyeltek. Berényi időnként óvatosan megmozdította bepólyált lábát, és fájdalmas arccal fintorgott. A harmadik asztalnál Tatai tartotta szóval Gerzsont. Klára is ott ült, és hallgatta a beszélgetést.

– Itt a finom leveske, tálalja a Meggyeske… – jött be kissé zilált frizurával a gazdasági tiszt. Tenyerén egyensúlyozta a csészét. Ebben a pillanatban megbillent a hajó, és a leveses csésze nagy ívben elröpült a szalon sarkába. Meggyesi karja követte az ívet, s szomorúan nézte a repülő csészét. Majd felderült az arca és akadozó nyelvvel mondta: – elröpült a leves ni, elbasz…. – itt megállt, majd helyesbített: – Elröpült a leves ni, elcseszte a Meggyesi!

– Milyen költői vagy ma! – röhögött Tatai. – Nem lenne jobb, ha rímek helyett vacsorával szolgálnál?

– Meglesz az is. Te csak ne féltsél engemet… – dadogta, és máris kiment az újabb adag levesért. Szeghy türelmetlenül dobolt. Barabás nevetett az egészen.

– Kissé elengedte magát az Elemér. Ritkán fordul elő az ilyesmi nála! Bocsánatos bűn, főleg szilveszterkor…

Szeghy addig is kivett egy süteményt az előtte levő tálból.

– Na, már itt is vagyok! – viharzott be a gazdasági tiszt. Kezében füzet, kaja sehol. – Ha már a költészetnél tartunk, akkor arra gondoltam, hogy szolgálok nektek néhány saját költeményemmel…

– De erről nem volt szó! – tiltakozott Nagy István.

– Tatai az imént dicsért volt meg, hogy mily költői vagyok. Hát most ékes bizonysággal szolgálok nektek. Ímé, a füzetem, mely saját verseimet tartalmazza.

– A levesem… – próbált halkan tiltakozni az első tiszt.

– Félre a testi gyönyörökkel, első a szellemi táplálék! – nyitotta ki spirál füzetét a rádiós egy lendületes mozdulattal. – A bőség zavarával küszködöm! –, szerénykedett. – Talán ezt hallgassátok meg kezdetnek, mely természetleíró költeményeim egyik valódi igazgyöngye – mondta, és átszellemült arccal szavalni kezdett:

– Tengerparti séta – kezdte –, írta: Meggyesi Elemér. – Tudjátok ez egy erősen naturalista vers.

– Essünk túl rajta – nevetett teli szájjal Jósika.

– Tehát: a parton sétálok, s mit látok? Lábam előtt egy tengeri csibor. Tudjátok mi az a csibor? Olyan kis fekete izé… és mindenfelé mászkál, a vízben él! – magyarázta, és közben beletúrt a hajába. Valóban, egy átszellemült költő benyomását keltette.

– A tárgyra, ha már annyira muszáj – utasította Berényi. – Te Jó Isten! Mit vétettünk?

– Ne szólj mindig közbe, most elvesztettem a fonalat. Tehát újfent!

Senki nem mert közbeszólni, nehogy újrakezdje. Amint befejezte a verse felolvasását, néma csend vette körül. Várt egy kicsit. – Talán ha lehetne… – mondta halkan –, egy szerény tapsot?

– Hát, hogy a francba ne lehetne! – kiáltott fel Csóka, és ütemesen kezdte az asztalt csapkodni lapátnyi tenyerével. Nagy István csatlakozott, és Kőrösi is. Tatai veresre tapsolta a tenyerét, és kiabálni kezdett:

– Vissza…! Vissza…! Vissza…!

Meggyesi szerényen állt, de szemében öröm csillogott. – Hát ha ennyire akarjátok, akkor egy másikkal is megörvendeztethetem kedves mindannyiótokat.

– Tatai, ezt megkeserülöd! – dörögte a fedélzetmester.

Meggyesit ez nem zavarta. Lapozgatott a füzetben. Időnként megállt, és csücsörített, aztán megrázta fejét. Egy másiknál már majdnem belekezdett, de mégis továbblapozott. Már túljutott a füzet felén.

– Ugye csak ez az egy kötet van? – kérdezte Gerzson. Meggyesi ügyet se vetett rá, hanem körbehordozta a tekintetét.

– Megvan – nyilatkozta ki. – De előtte egy kis bevezetőt kell tartanom.

– Levest nem hozol? – kérdezte a chief reményét vesztve.

– Tehát! Ez egy igen korai versem, mely, és ezt igaz meggyőződéssel vallom: egy remekmű.

– Jaj nekünk… – hangzott az asztal végéből.

– Sajnos elkövettem azt a botorságot, hogy bevittem egy szerkesztőségébe. Szándékomban állt átengedni közlésre, ráadásul a szokással ellentétben, minden honorárium nélkül!

– Te ezekért pénzt is akartál? – hördült föl Berényi.

– Ám engem is utolért a meg nem értés, mint annyi neves kollégámat. Neveket momentán nem kívánok említeni… – Itt megállt, levette bepárásodott szemüvegét, megtörölte a konyharuhával, visszatette az orrára, és megtört tekintettel, elfúló hangon, de annál jobban imbolyogva jelentette be: – Indexre tettek!

– Szegény – sajnálta Tatai. – És nem fájt? – kérdezte, és látva Meggyesi megütköző pillantását, meg is magyarázta a kérdést: – Amikor rátettek az indexre…

– De igen! – üvöltött fel a rádiós, de olyan hangon, hogy mindenki belesápadt. – Itt belül! – s verte a mellét, hogy csak úgy döngött. – Itt a szűmben nagyon fájt! Ugyanis – folytatta a költő megenyhülten –, ez a kurta versem, a tiszta művészet és az egyszerű, dolgozó nép viszonyát akarja mély értelmű allegóriákon keresztül bemutatni. Hallgassátok!

– Lyra. Írta Meggyesi Elemér.

Befejezte a vers felolvasását, és úgy döntött, hogy ezt senki nem érti. Tehát felemelte az ujját, és úgy jelentette be: – És most elemezni fogom a verset esztétikai, művészeti szempontok figyelembevételével. Tehát halljuk újra, de soronként!

– Te csak ne ismételd önmagad! – tiltakozott Nagy István. – Inkább töltsél…

– Hangtalanul sír a lyra – kezdte Meggyesi kímélet nélkül. – A lyra itt az elnyomott művészet hellenisztikus szimbóluma! – majd folytatta: – a szakács a húst fasírtnak aprítja. Ez pedig az egyszerű, kétkezi, ámde annál szorgosabb munkás megjelenése.

– Ezt értem. Ámde… Ez jó… – mondta Gerzson.

– Érzitek ezt a hallatlanul erős kontrasztot? A hangtalan sírás… Ez már a költészet magasabb régióiba vezet titeket…, általam… – lapozott, s olvasta: – Nincs benne semmi költői – újra szakszerű verselemzés következett –, ugyanis a dolgozó nép távol áll a dekadens, öncélú művészettől, mely nem néki szól, s nem éri el az egyszerű, ámde füleket. – Egy pillanatra megállt, mert mintha kihagyott volna valamit, de nem jutott az eszébe semmi, tehát folytatta: – S hallgassátok az utolsó sorát: csípeje karcsú, női. Ez kifejezi, hogy kvázi… – itt Meggyesi elhallgatott, mert már elfelejtette, hogy mit is fejez ki. – Kvázi, hogy izé… – motyogta megsemmisülten.

– Igen. Marhára kvázi – fogta fel a költemény mély mondanivalóját Tatai. – Nincs egy kis sör még valahol?

– Ha úgy gondoljátok, akkor hozok egy kartonnal a sajátomból, s közben esetleg szórakoztathatnálak bennetek egyéb versekkel is.

– De csak amíg a sör tart! S nehogy azt hidd, hogy ez könnyű, sőt léha szórakozás lesz…! – dörmögte Csóka. Közben Tatai egy üveg Martinival kisurrant a szalonból. Szeghy felállt, és kiment a konyhába, hogy amíg Meggyesi előhozza a karton sört, juszt is leveshez jusson. Ügyesen kiegyensúlyozta a hajó billegését, majd leült az asztalhoz, és elkezdte kanalazni. Kisvártatva a gazdasági tiszt behozta sört. De a doboz tetején egy levesestálat egyensúlyozott, úgy, hogy aki ránézett, ijedten csukta be a szemét. Meggyesi faltól-asztalig dülöngélt, de a részegekre jellemző szerencsével a tál megúszta. A merőkanál meg se mozdult… Letette a sört, és két lépést előre, egyet hátra téve megközelítette Szeghyt.

– Látod chifem, gondoltam rád is – mosolygott bárgyún, és mivel a tányér éppen akkor ürült ki, telemerte, színültig. Az első tiszt nem merte maga elé húzni, hanem beletörődve a megváltoztathatatlanba, távolról kezdte kanalazni. Nyilvánvaló, amint megmozdult a hajó, azonnal kiömlött az asztalra.

– Látod, kedves Attila, nem kellett volna annyit innod…! – hangzott a megrovó megjegyzés. Az első tiszt egy szót sem szólt, és még csak csúnyán se nézett.

– Akkor folytassam…? – kérdezte Meggyesi.

– Ne! – volt az egyöntetű válasz.

– Ezt hallgassátok! – folytatta nem zavartatva magát a közbeszólóktól. – Sör most van elég, tehát felolvasom a verses eposzomat!

– Erről nem volt szó…! – tiltakozott Csóka. – Gyerekek, versenyt hirdetek. A sörnek tíz percen belül el kell fogynia! Akkor talán élve megússzuk…

– A címe: A vincs – kezdett bele a költő. – Mint köztudott, magyarul csörlőt jelent, de hogy kívülállók számára is érthető legyen, ezért majd helyre kis lábjegyzetet fűzök hozzá. Ugye jó gondolat?

– Frappáns – mondta Gerzson.

– A vincs – kezdte újra. – Zárójel nyitva, csörlő, zárójel bezárva. Írta Meggyesi Elemér.

– Ha nem mondod, azt hiszem, hogy József Attiláé – röhögött Berényi.

– Immár harmadszor is: A vincs – közölte fenyegetően. A hallgatóság elcsitult, s mély átéléssel adta elő, miután köhintett egyet: – Elcsi túlórázik egy daru vincsén, izzadtság ragyog göndör tincsén…

– De nekem sima a hajam – közölte az időközben visszatért Tatai.

– Kérlek szépen, ezt az eposzt az előző hajómon kezdtem el írni, így ne vedd magadra azt az inget, ami nem a tied…

Tatai végignézett magán. – Pólóban vagyok.

Meggyesi lapozott. Megütközve nézett a következő oldalra. Bocsánatkérően körbehordozta tekintetét, s úgy mondta: – attól tartok, kedves uraim, hogy nem fejeztem még be a művet, bár…

– Semmi bár! Nem fejezted be, slussz! Ez alól már nem bújhatsz ki! És különben is, hiszed, vagy tudod? Pontos információt akarok! – sürgette Gerzson.

– Mi tagadás, ennyi van kész.

– Hát ez remek! – éledt fel Csóka. – Ez egy valódi remekmű…

– Maradjunk annyiban, hogy irodalmilag nézve, egy torzó – javította ki a hajó koszorús költője.

– De még milyen torz! Erre inni kell! – emelte meg az üveget Gerzson.

– Ha folytatnád esetleg, vedd figyelembe azt az irodalmilag el nem hanyagolható tényt, hogy ezen a hajón nincs daru – mondta a műbírálatot a fedélzetmester.

– Ha gondolod, akkor átírom úgy, hogy a horgonyvincsen munkálódik…

– Legyen – adta beleegyezését az imént szóló, és legyintett. – De a nevemet nem adom hozzá!

Klára nagyon élvezte a helyzetet. Mókás volt a rádiós, ahogy nagy komolyan előadta rímfaragványait. Ekkor eszébe jutott Áprily Lajos verse, „A március”, és félhangosan skandálni kezdte:

A nap tüze, látod, / a fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. / Csengve, nevetve / kibuggyan a kedve / s egy ős evoét a fénybe kiállt.

Meggyesi hirtelen megmerevedett, majd villámgyorsan Klárához fordult. A mozdulat heves volt, azonban sikerült megkapaszkodni a fedélzetmester székében. De mindketten a földre kerültek. Olyan arccal nézett az asszonyra, mint aki felfedezte a relativitás elméletét, és maga se akarja elhinni.

– Na, nézd csak, Klárika! Csak nem? – kérdezte fektében. – Magácska is? Hát miért nem mondta eddig, hogy magányában szintén verseket ír? – majd Csóka hasába könyökölve, s alaposan sípcsonton rúgva igyekezett felállni. Amint sikerrel meggyúrta a fedélzetmestert, odaült a fiatalasszonnyal szemközti székre. Körbenézett.

– Ti csak hódoljatok az ivás alantas szenvedélyének. Addig a kis kolleginával az irodalom magasabb régióiba igyekszem behatolni…

– Mégiscsak nagy költő vagy te, Elemér – dicsérte Tatai –, tudod, mikor kell abbahagyni. Hát csak hatoljatok, hatoljatok…

De a zavaros szemű, zilált külsejű költőóriás ezt már nem hallotta, mert Klára szemébe nézett, és úgy mondta:

– Nahát, ezt a kellemes meglepetést Klárika. Hogy maga is versel! Nahát…!

– De hát én nem… – próbálta volna megvilágítani a helyzetet a harmadik tiszt felesége.

– Csitt! Nem szeretem az álszerénykedést. Hallottam, amit hallottam! Mint a kérdés szakavatott ismerője, meg kell mondanom, hogy kezdeti lépésnek nem rossz! Sőt! Határozottan ügyes! – elgondolkozva merengett egy sort, majd töltött egy pohárka Metaxát. – Klárika? – kérdezte, s mutatta az üveget, hogy szívesen tölt neki is. A fiatalasszony elhárította. Tehát Meggyesi folytatta: – Ez igen! Igazán, nagyon helyre kis négysoros – itt megállt egy pillanatra, majd amikor lélegzethez jutott, egészen belovalta magát a műbírálatba. – Egy tanácsot adok: ne használjon angol kifejezéseket. Egy kezdőnél nem a legszerencsésebb. Tiszta szóképeket kérek! Meg vagyok értve? Nálam a helyzet ugye egészen más, mert az én költészetem a szakmám mélyéről fakad. Én a maga helyében ezt az izét…, ezt az evoét elhagynám. Na, nézzük csak, mivel is lehetne helyettesíteni, úgy, hogy a mondanivaló ne károsodjon? Mit is jelent az evoé? Momentán nem jut az eszembe, de ha akarja, megnézhetem az angol szótáramban.

– Ne fáradjon Elemér – rémüldözött Klára, és elátkozta magát, amiért versmondásra vetemedett.

– Akkor talán azt vizsgáljuk meg, hogy az ember mit is kiált vajon jókedvében a fénybe nagy általánosságban, mert ugyebár ezt próbálta, ha kicsit zavarosan is, kifejezni? – Hadonászott, mutogatott. – Talán a hahó jó lesz! Vagy a halihót válasszuk? – S ezen elgondolkodott, de olyan mélyen, hogy majdnem elaludt. – S egy ős halihót a fénybe kiállt! – mondta, miután a feje előbb egészen lassan, majd hirtelen leesve az asztalra bólintott, és csodálkozó szemmel felriadt. – Nem, ez talán nem a legmegfelelőbb szó. Esetleg hurrá? Igen! Megtaláltuk… Na, mit szól hozzá? Őshurrá? Na?! Ugye? Ez olyan frappáns, nem? És hogy illik ide! Ez az. Az őshurrá… Mélyértelmű, és alapjában véve evoés hangulata is van. Érezni, ahogy a fényben tükröződik! Egyebet nem írt Klárika? Csak nyugodtan, ne szégyellje magát, segítek! Tudja, a költők egymás közt… – bíztatta az asszonyt.

– Nem! – jelentette ki határozott hangon.

– Akkor ha megkérhetem, olvassa föl nekem a kedvencemet. Mert egészen más, ha hallom, mintha magam szavalom – magyarázta a rádiós. Klára beletörődött a sorsába, és átvette a nyitott füzetet. Gyöngybetűkkel állt benne:

– Lassabban Klárika, ha szabadna kérnem, mélyebb átéléssel, mintha az a Lavrenc Oliviér löketne a koponyájával a Hamletben. Ismeri ugye, egy dán ürgéről van szó benne aki sírásó, vagy mi a túró…

Klára elnevette magát, mert ennyire tömören még senkitől se hallotta összefoglalni a drámát. Ahogy Meggyesi kérte, lassbban olvasta:

– Na, milyen? – kérdezte Meggyesi, és megpróbált koncentrálni, de feje állandóan lebukott, ami az összpontosítás rovására ment. – Nyugodtan mondjon kritikát, Klárika. Én kemény ember vagyok! Tudom, hogy maga csak jót akar, amikor megbírál! Hát csak tessék! Mondja nyíltan a szemembe! – felemelte az ujját, és úgy folytatta. – Elviselem én, el bizony! Tehát dícsérjen, ne szégyenkezzen…!

– Ez igazán szép – próbált Klára lelkesnek mutatkozni de teljesen sikertelenül. Aztán kipattant a mentő ötlet: – De Elemér, ha nem haragszik, most mennem kell. Megnézem a férjem a hídon.

– Hát, ha nagyon muszáj… – keseredett el a rádiós.

– Muszáj – állt fel Klára kegyelem nélkül, és kifelé menet még hallotta, hogy Meggyesi hallgatóság híján magának olvassa:

Fresh water csöpög a csapból… / amelyből a deck boy kortyol. / Te! Éltetője hajónknak! / Te! Szomjoltója deck boynak!

Már majdnem mindenki ott volt, amikor Berényi is lebicegett, Nagy István támogatta. Utolsóként érkezett Meggyesi. Kis noteszt tartott a kezében. A parancsnokhoz fordult.

– Lennél olyan kedves, és megadnád az engedélyt, hogy elkezdhessük?

Barabás bólintott. Meggyesi ekkor bekapcsolta a magnót. Johnny Cash rekedtes hangján énekelte a Silent Nightot, azaz a Csendes éjt. Az első strófa elhangzása után Meggyesi lehalkította, és megszólalt:

– Ha szólnál pár szót barba…

Barabás felvette a poharát. – Szenteste van, nincs helye a szónoklatnak. Gondoljunk az otthoniakra, akiknek bizonyára ugyanúgy hiányzunk, mint ők nekünk. Kellemes karácsonyt kívánok mindenkinek. – Sorban koccintott mindenkivel.

– Kellemes karácsonyt… Boldog ünnepeket…

Zsibongva keresték helyüket, elhelyezkedtek a terített asztalnál. Amikor Kölesdi belépett Csóka felugrott.

– Erre méltóztassék sior úr…

– Ne szórakozz velem Csóka! – mérgelődött a harmadik tiszt.

Meggyesi integetett, mindenki elcsendesedett. Barabás elé tartott egy kalapot.

– Légy szíves húzz egy számot.

A parancsnok belekotort a kalapba. Kibontotta. Meggyesi felolvasta, hogy mindenki hallja:

– Négyes! – mondta, majd a karácsonyfához ment, és kikereste a négyes számú ajándékot, és átadta.

Barabás egy karton cigarettát kapott. Felmutatta, hogy mindenki jól lássa. – Na, ez aztán a nekem való! A sógorom szokta mondani, hogy ajándékba mindig olyasmit kell adni, amit a megajándékozott úgyse venne meg. Hát én soha nem költöttem cigarettára…

– Itt a remek alkalom, hogy rászokjon a spanglizásra – mondta Francia Róbert.

– Cserealap Robi! Majd meglátjuk, magának mi jut, és elcseréljük.

– Ha nem sört nyerek, akkor látatlanban elfogadom a cserét! – mondta Francia, aki igencsak nagy dohányos volt. Az ünnepi alkalomra most egy doboz vékony, mentolos cigaretta, és a megszokott francia caporal is ott volt a tányérja mellett. Ráadásul két öngyújtót is hozott. Az volt a mániája. Bárhol járt a nagyvilágban, mindig gyökeret eresztett egy-egy dohánybolt kirakatánál, és áhítattal figyelte az öngyújtókat. Az új típust azonnal megvette. Ha jó kedve volt, kiselőadásokat tartott a dohányzáshoz használatos tűzszerszámokról, és történetükről. Viccesen azt szokta mondani, ha elég pénze összegyűlik, akkor egy hézagpótló szakfolyóiratot ad ki. Ezt ugyanis nagyon hiányolta. Míg mások kabinjában meztelen hölgyek díszítették a falat, addig az övét öngyújtók színes képei tarkították.

A vacsorát Meggyesi szolgálta fel. Elegáns mozdulatokkal hordta körbe a levest. Karjára fehér konyharuhát tett, és mint a jó pincérnek, mindenkihez volt egy két jó szava.

– Jól van Elemér, a szervezés tökéletes volt – dicsérte a barba.

Senki se vette észre, hogy Meggyesi elpirult. – Nem a dicséretért csinálom – szerénykedett. – A jó munka nálam elvi kérdés. De azért köszönöm, szép karácsonyi ajándék volt.

A vacsora után Kölesdi szolgálatba ment, Szeghyt váltotta a hídon.

– Kedves egészségére siorkám… – vigyorgott Nagy István és álmosságra hivatkozott, valamint arra, hogy éjféltől szolgálatba kell lépnie, ő is távozott. Gerzson is elment, szintén éjfélkor kezd. Cserepes is hiányzott, de ő azért, mert hattól volt a gépházban. A két gépész kétszer hatórás őrségbeosztásban dolgoztak. Nem jöhetett fel a vacsorára sem.

– Nem váltod le Lajost? – kérdezte Jósikát a barba.

– Cserepes majd megeszi éjfélkor… – mondta a kápó.

– De addigra kihűl a kaja…

– Az ő baja!

A parancsnok megütközve nézett rá. Felemelte az üres poharát, belebámult, és kiitta azt két három cseppet, ami az alján összegyűlt.

– De hát szenteste van, kivételt tehetnél – mondta tétován.

– A szolgálat nem szívesség – felelte a gépüzemvezető gúnyos mosollyal. – Ők azért vannak, hogy adják az őrséget. Én huszonnégy órás szolgálatban vagyok állandóan. Nekem mindig készenlétben kell lennem. Ha valami adódik, engem riasztanak. Nem adok szolgálatot, bármennyire is odavannak emiatt! – majd Barabás félig kiürült vörösboros üvegére mutatott. – Nehogy kárba vesszen! Ha nem kell, nyugodtan ideadhatod.

– Jó lesz az holnap is. Te különben is nyomás alatt vagy már – felelte Barabás.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy részeg vagyok? – emelte fel hangját Jósika.

– Nem, de nem kellene többet innod!

– Azt csak te bízd rám, mennyit iszom! Tudom mennyit bírok, tudom mennyi elég…

– Én meg azt tudom, hogy nem ismersz mértéket, ha hosszúnyakú kerül eléd… Addig vedelsz, amíg van előtted!

Jósika elővette a pipáját, és rágyújtott.

– Na, pipázik már… – mondta félhangosan Csóka.

– Mi közöd hozzá? – kérdezte Tatai, az elektrikus. – Akkor szívja, amikor jólesik – vette védelmébe a főnökét.

– Elég legyen! – állt fel Barabás. – Nem nyitunk vitát semmiről, és senkiről. A vacsorának vége, mehet mindenki a kabinjába. Tíz perc múlva csak a leszedett asztalt akarom látni…!

– A szeretet ünnepének annyi… – állt fel az asztaltól Csóka. – Na, szedjük rendbe a szalont – mondta Kőrösinek és Vasutasnak.

A következő napok eseménytelenül teltek. Lassú menetben haladtak a Vizcayán. Huszonhetedikén elérték Finisterre magasságát, és sebességet annyira levették, hogy kormányképes maradjon a hajó. A szél így is hajtotta. A hullámok már jóval kisebbek voltak, mint az Angol-csatornában¹. Barabás előző este táviratban kérdezte, hogy merre haladjon? Reggelre megjött a válasz: továbbra is Gibraltár felé vigye a hajót. Az idő egyre javult. A tenger lecsendesedett. A szakács nem tudott szolgálatba állni, de fél lábán papuccsal, a másikon fehér kötéssel irányította Klárát és a rádióst. A pupán² elhelyezett asztalnál Gerzson ült, s kávét ivott. Kedvetlenül kortyolta a feketét.

– Mi a baj? – kérdezte Berényi. – Nem ízlik?

– Nem. Van valami furcsa mellékíze. És az istennek se tudok felébredni tőle. Remélem hamarosan veszünk valami jobbat… Most megyek és felcukkolom vele az Elemért.

– Nem kell, már úgy is tiszta ideg… –, mondta a szakács. – Egyre-másra őrjöngve jön fel a hűtőből… A kicsontozott sertéscomb helyett oldalas volt a dobozban. Csirke helyett százéves varjakat találtunk. Téliszalámi árban kaptunk valami ehetetlen, édes felvágottat. És még sorolhatnám, de minek? Na, szóljak, hogy adják a levest?

– Essünk túl rajta, aztán nyomás a szolgálat. Rohadt hosszú lesz hatig. Mindig van mit javítani… Kíváncsi vagyok, ma mi romlik el?

Gerzsonnak, és mindenkinek szerencséje volt. Minden működött aznap is, és a következőn is. Huszonnyolcadikán elérték Portugália fővárosát, Lisszabon előtt hajóztak. Meggyesi a rádióban ücsörgött, és a műholdas telexet szidta Kubiknak.

– Palkó, ha tudnál egy kis időt szakítani, bemutatnám néhány egyszerű művelettel, hogy mivel kell dolgoznom! Ugyanis nem találok szavakat arra, hogy milyen ócska szerkezet. Láttál már ilyen szedett-vedett komputert?

– Azt hiszem Meggyesi úr, nem a komputer a hibás…

– Csak nem azt akarod mondani, hogy én…? – vágott közbe felháborodottan, és elfelejtett minden „kérlek szépen”-t és „már megbocsáss kedves Palkó”-t. – Egyébként ha jól emlékszem, már a repülőn megittuk a pertut. Tehát ne fáraszd magad az urazással.

– Jó, persze, de hát a korkülönbség. Nagyon szokatlan, mert én a mamámat és a papámat is magázom.

– A család otthon van, itt meg mi vagyunk. Szóval érdekelne: ha nem a komputer a hibás, és hm… – megköszörülte a torkát, látszott rajta nagyon nehezen mondja ki –, és én se, akkor érdeklődve várom válaszod, vajon ki?

– Ez igazán egyszerű Elemér. A számítógép úgy dolgozik, mint a program, amelyik működteti. Nos, mi a baj?

– Hát kérlek szépen, nem tudok adni. A probléma jelen esetben az, hogy van jel, de nem megy el a távirat. Megvizsgáltam az összes kábelt, és csatlakozást, minden stimmel. Ma délután szándékozom felmászni az antenna árbocra. De meg kell, hogy világítsam, számomra ez teljességgel érthetetlen. Hiszen az indulás délutánján szerelték be, azóta rendesen működik. Most mit csináljak?

– Hát, legrosszabb esetben leadhatod rádión.

– Ezzel a ronccsal? – mutatta Meggyesi a rövidhullámú adó-vevőt. – Nem működik! A középhullámú csak akkor, ha a hajó dülöngél. Ha jobbra dőlünk vagy egyenesen állunk akkor süket. Ha balra, akkor lehet vele adni is és venni. Ráadásul az akkumulátorokat se tölti…

– Minden bizonnyal kontakthibás…

– Hát most mondd meg kedves Pali, lehet ilyen körülmények között dolgozni? Hogyan álljak a barba elé, hogy: parancsnok úr nem tudom leadni a táviratot? Ilyen az én sok évi praxisomban még nem fordult elő. És ez számomra teljességgel megengedhetetlen!

– Figyeljen Elemér úr! Jön valami. Világít a jelzőlámpa. Ugye azt jelenti, hogy telex érkezik?

– Igen Kubik úr! – mondta Meggyesi és az urat megnyomta. Kérdően nézett a második tisztre. – Vagy te is ragaszkodsz a sior megszólításhoz?

– Jó, jó! Elfelejtettem… És mit marhulsz ezzel a siorral…?

A nyomtató ebben a pillanatban zümmögni kezdett. Meggyesi odament, letépte a telexet. Akkurátusan elkönyvelte. Közben Kubik a válla felett megpróbált beleolvasni. Meggyesi lefordította a lapot.

– Kedves Pali, hadd hívjam fel szíves figyelmedet, hogy a rádiószoba rendes postai állomásnak számít, és mint ilyen, az itt dolgozókra, azaz rám, a postai titoktartás, hogy úgy mondjam, maximálisan kötelező. Tehát ne vedd rossz néven, de nem engedhetem meg, hogy a telexet elolvasd. Arra kizárólag én, és a parancsnok vagyunk jogosultak.

Hátralépett, utat adott a rádiósnak. Kubik kissé csodálkozott a titoktartáson, de a szabályzat így szól. Fél perc se telt el, amikor Barabás már a hídon volt.

– Na, Pali elővetted már a térképeket?

– Milyen térképeket? – nézett megütközve a barbára Kubik.

– Nem olvastad a telexet?

– Kérlek szépen… – kezdte Meggyesi a háta mögött.

– Értem. Elemér a helyzet magaslatán áll. Hányszor mondjam, hogy az ilyen jellegű telexek az ügyeletes tisztekre is tartoznak? Na, keresd elő az összes térképet, ami ahhoz kell, hogy Nantes-be menjünk. Megfordulunk és búzát veszünk fel Pireusz számára. Kérem a távolságot Nantes-ig.

Most nem okozott gondot a fordulás. Annál inkább a telex továbbítása. Elemér nem tudta leadni.

– Pirul az arcom barba… – állt szégyenkezve Barabás előtt. – De erről nem én tehetek, hanem az aki a programot készítette! – védekezett, és közben Kubik tekintetét kereste.

– Nem tudod mi van vele? – hajolt a készülékhez a barba. – Addig is felhívjuk parti rádión keresztül, az ügynökséget.

– Igen barba – mondta Meggyesi. Odament a készülékhez, és meghívta a parti állomást.

– Lisszabon rádió, itt Viktor-Three-Papa-Sierra-Five³ – betűzte a hajó hívójelét. Közel voltak a parthoz, azonnal kapcsolta a nantes-i ügynökséget a portugál állomás. Barabás elmondta a gondjukat.

– Parancsnok, úgy igyekezzenek – mondta az ügynök –, hogy az új év első napjaiban nem dolgozik a kikötő. Ha harmincegyedikén délelőtt be tudnak jönni, akkor aznap végezhetnek. Egyébként várakozniuk kell.

– Minden az időjárástól függ – válaszolta Barabás.

– A rakomány készen van, a Basse Indre rakpartjához kötnek ki.

– Van egy súlyos sérültünk, a szakács leforrázta magát.

– Érkezésre hozok orvost. Ha nincs más, akkor vége.

– Köszönöm. – Barabás visszatette a hallgatót, és Kubikhoz fordult. – Csináld meg az útvonalat, addig átveszem a szolgálatot.

A második tiszt csendesen tette a dolgát, látszott érti amit csinál. A parancsnok ezt azonnal felmérte.

– Mióta hajózol? – kérdezte, miközben félszemmel az óceánt figyelte.

Kubik a térképek fölé hajolva válaszolt.

– Ogyesszában végeztem. Aki tengerész akart lenni, mindenki ott tanult. Amikor befejeztem az iskolát, a szlovák tengerhajózásnál kaptam munkát. De csak egy hajón voltam, utána Prágába mentem, hogy a cseheknél próbálkozzam. Könnyen behajóztak, éppen tiszthiánnyal küszködtek. Ez már akkor volt, miután a két ország kettévált. Tisztként ez a harmadik hajóm. Kérdezhetek valamit?

– Csak tessék.

– Nem megy a fejembe a hajó neve, a Sea Falcon. Tengeri sólymot jelent. Ez idáig rendben van. Csak az a furcsa, hogy Távol-Keleten ez nem egy megszokott név. Miért ad egy szingapúri cég a hajójának Falcon, Sólyom nevet?

Barabás elmosolyodott. – A válasz kissé romantikus. A társaság tulajdonosa Francis Sey. Kínai… A barátnője Alice. Az „F” a Francisból van, az „al” az Alice-ból, és a „con” containert jelent. Összeáll a Falcon név, ráadásul, még jelentése is van.

– Szellemes… – jegyezte meg Kubik.

– Mindezt Mr. Wongtól tudom –, fordult meg Barabás.
.


Szótár laikusoknak:

– Láttad Péter, mekkora feneket kerített tegnap Elemér a kamion kirakásának? – kérdezte Vasutas az ügyeletes tiszttől.

– Nem, mert a hídon segítettem Palkónak…

– Pedig azt látnod kellett volna! – Oldalról kapták a rossz időt. Elérték a nyugatra vezető hajózó út végét, és befordultak. Itt is a kijelölt sávban haladtak. Ez nem a legjobb szó, mert haladásnak nemigen lehetett nevezni. A hajó erősen kiemelkedett a vízből, vitorlásként fogta fel a szelet. Nem volt a sebessége több két-három csomónál óránként.

– Soha nem érjük el a következő fordulót… – sóhajtotta Kölesdi. – Mikor léptél szolgálatba? – kérdezte kissé kelletlenül, mert úgy érezte, hogy tiszti méltóságán csorba esik azzal, ha tegeződik a matrózzal. De Vasutas jóval öregebb volt nála, így nem akarta rendreutasítani.

– Hatórázunk, hogy a fene essen bele. Kőrösit nem engedte szoliba a chief.

– Szóval mi volt azzal a kamionnal?

– Az jópofa volt – kezdte Vasutas, s hirtelen a szeméhez emelte a távcsövet. – Jobbról egy hajó – jelentette.

– Köszönöm, de természetesen már jóval előbb észleltem. Nekem ez a dolgom! A biztonságos navigáció mindenek előtt. De azért továbbra is jelents. Bár van radar is, de nem bízunk az elektronikus eszközökben vakon… –, mondta fel a hajdani államvizsga tételét.

– Mintha én nem ezért lennék fent! – morogta magában Vasutas – Szóval kora délután kint ücsörgök az orrban, festettem fel az új nevet, és láttam, hogy jön a kamion. Csóka szaladt Elemérhez, aki magához vette a dossziéját, ceruzát dugott a zakója zsebébe, mellé tollat is tett, s lement a járóhoz, ahol már többen összegyűltek a jó hír hallatán. Amint odaért, nekitámaszkodott a korlátnak, egyik lábát keresztbe tette a másik előtt, mutatóujjával csendet intett, és a közelében álló egyik emberre mutatott.

– A matrózokat kérem a kocsihoz. A gépészek álljanak libasorba, és vigyék az élelemraktár elé a kaját. Jómagam a szakáccsal odamegyek. Megkérem a tiszt urakat is, hogy vegyenek részt ebben a felettébb fontos munkában. Mindannyiunk érdeke, hogy a hús, a zöldség, egyszóval az élelmiszerkészlet minél előbb bent legyen.

A háta mögött ott állt a kápó. Egy hegesztőpálcát adott Elemér kezébe. Ő tanácstalanul nézegette, forgatta, mint aki először lát ilyen csudát életében.

– Mit tegyek ezzel, kérlek szépen? – nézett rá meghökkenve.

– Vezényelj, Elemér…! – röhögtek. – Ez jobban áll a kezedben, mint az a kicsi ceruza…

– A vicceitek ízléstelenek – tette le a korlátra. Körülnézett az ácsorgó társaságon. – Tessék uraim, ahogy mondtam…

– Rossz hírem van Elemér… – lépett hozzá ekkor a chief.

– Ugyan már! Mi? – kérdezte.

– A matrózok a név átfestésével vannak elfoglalva, csak akkor jönnek, ha végeztek. Kint lógnak a víz felett…!

– De kérlek szépen, ez nonszensz…! – emelte fel hangját. – Tessék tudomásul venni, hogy minden emberre szükségem van! Mindenki eszik a hajón, tehát mindenki hordja az élelmiszert! Olyan egyszerű, mint az egyszeregy! – magyarázta.

– Akkor tessék, fogj meg te is egy zsákot, és segíts cipekedni! – replikázott a első tiszt. – Ha olyan nagyon egyszerű…

– Hogy?! Én…?! Csak nem gondolod komolyan? – nézett elborzadva a chief pofátlan ötletén felháborodva. – És mi lesz a szervezéssel, kérlek szépen?

– Arra, mondjuk itt vagyok én – mondta Szeghy csendesen.

– Láttad volna, Elemér hogy behúzta fülét-farkát! – fejezte be a történetét az ügyeletes matróz.

A hajó közben birkózott az idővel. A főgép dohogott, teljes erőből pörgette a hajócsavart. Az elrohanó hullámokat megtörte a háromnegyedig vízbe merülő csavar ereje, fehérré korbácsolta a tetejüket. Mintha óriások kanala lenne, belekeverte a levegőt. Kékesfehér színű, fehér tajtékkal szegélyezett, kanyargó országút húzódott hosszan utánuk. Az ember azt hihette volna, hogy elismerésre méltó sebességgel szelik a habokat, mert a letekintő szem csak annyit látott, hogy a víz elrohan a hajó mellett. De ez csak a látszat. A Sea Falcon felemelte az orrát, majd belevágódott a hullámokba. A felépítmény beleremegett, a kabinokban, a szalonban minden rezgett, mozgott, ugrált. Táncolt a hamutartó, az asztal szélére döcögött a tányér.

A nap most nem játszott bújócskát, az a kevés felhő, ami a kék égen volt, egymást kergette, ügyet se vetve az égi tűzgolyóra. A nap alulról világította meg őket, halvány rózsaszínű ruhát húzott rájuk. A felcsapódó hullámok esőt játszottak, millió apró cseppre törve vágódtak az ég felé, s szivárványkaput építettek, csalogatták a hajót, próbáljon meg átbújni alatta. De hiába, alulmaradt a széllel és a tengerrel vívott csatában, s alig vánszorgott távoli célja felé.

– Vasutas, ha lemész kávézni, szólj Kőrösinek, hozzon nekem is.

– Felhozom én!

– Ugyan már, ne fáradj. Ő a deck-boy, csak sürgölődjön…!

Kőrösi hamarosan megjelent. Érdeklődve nézett szét a hídon. Nem tudta mit kezdjen a forró csészével. – Meghoztam a kávét Péter, hova tehetem?

– Az ablakpárkányra. Hanem idefigyeljen Kőrösi! Legközelebb megkövetelem, hogy tálcán legyen, és szalvétát is hozzon mellé! Jó lesz, ha nem felejti el. Most az egyszer még elnézem magának…

Kőrösi csodálkozva nézett az óriás fiatalemberre. – De Péter, ezt nekem senki nem mondta eddig.

– És hadd hívjam fel a szíves figyelmét, hogy engem úgy kell szólítani, hogy sior¹… Ezt egyszer s mindenkorra jegyezze meg. Jó?

– Ha ragaszkodni tetszik hozzá, sior úr… – mondta Kőrösi, és igen furcsán nézett Kölesdire.

– Ha rendesen elvégzi a munkáját, nem lesz semmi baj, meglátja… Jó tengerész lehet magából, csak a kötelesség mindenekelőtt! Rendben? És a kávém felhozatala ezentúl a feladatai közé tartozik. Ja, és hogy el ne felejtsem. Ha a fedélzeten vagyok, akkor is!

– Megjegyeztem.

– Sior! – csattant a föléje tornyosuló harmadik tiszt hangja.

– Jól van, sior… – mondta Kőrösi, és arra gondolt, hogy ő nem tisztiszolgának szerződött. Ha ez így megy a tengerészéknél, akkor bizony nem marad sokáig.

– Egyébként ha akar, nézelődhet egy kicsit a hídon… – enyhült meg a szigorú ügyeletes tiszt. – Nyugodtan kérdezhet is, én szívesen elmagyarázok mindent.

– Előbb a fedélzetet akarom megismerni, ott is teljesen idegenül mozgok… – mondta Kőrösi, és hozzátette: – Sior.

– Ezt szeretem! A lelkiismeretesség mindenek előtt. Hát csak ismerjen mindent, és lássa el jól a munkáját. Ez az…! Igazán dícséretes hozzáállás. Majd beszámolok róla a fedélzetmesterének.

Szótár laikusoknak:

Kölesdi és Klárika imbolygó léptekkel mentek a szalonba. Az asszony különösen nehezen, nem szokta meg, hogy a lába folyton kicsúszik alóla. Tenyerével a falat kereste, úgy közlekedett a folyosón. De a rossz idő nem zavarta. Pedig mennyire félt, amikor Péter először ecsetelte, milyen is, amikor a hajó viharba kerül…

– Nocsak, nem ment el az étvágyad ebben a hánykolódásban? – csodálkozott Berényi, amikor a fiatalasszony bedugta a fejét a tálalóablakon, hogy elkérje a második fogást.

– Nem, sőt, farkasétvágyam van! – nevetett. – De levest most nem kérnénk, mert attól félek, az ölemben köt ki. De jó illatokat érzek! – szagolt a levegőbe.

– Jelentem, sül a beigli. Csak az a gondom, hogyan rántom ki a halat? Ilyen hülye időben kiloccsan az olaj! Tessék itt a kaja. Étlap szerint: rántott gombafejek, tartárral. Ehelyett: hajában sült krumpli, és sült szalonna. Kértek hozzá vöröshagymát? Tudod ez egyszerű étel, nem kell odafigyelni, és addig tudok az estére koncentrálni. Meg a holnapi menühöz is előkészülhetek. Kihajolt a tálalóablakon, és a harmadik tisztnek mondta: – De akkor aztán tessék ám enni! Három szelet rántott halat teszek a tányérodra! Siorkám…

– Úgy lesz! – vigyorgott Kölesdi.

Délután a parancsnoki kabinban látogató volt. Jósika, a kápó terpeszkedett a vendégmarasztaló fotelben. Konyakos poharat forgatott tenyerében, melegítette az italt.

– Most voltam fent a hídon, erősödött a szél, szinte egy helyben állunk! – mondta Barabás. – Déltől negyed háromig két teljes mérföldet araszoltunk. És az előrejelzés szerint tovább romlik az idő. Estére bakot ugrunk a karácsonyfa alatt!

Kintről lábdobogást hallottak. Már látták a rádióst, de ő megállt, kopogott, és addig nem jött be, amíg meg nem kapta az engedélyt. Jó kedve volt, várakozó arccal tartott egy táviratot a kezében.

– Hát te minek örülsz ilyen ocsmány időben? – kérdezte Barabás.

– Parancsolj, kérlek szépen – tartotta a parancsnok orra elé. Barabás magában olvasta.

– Ne csak magadnak, hé…! – méltatlankodott a kápó.

– Nos, figyelj! A hajóbérlőtől jött. „Lengyel rakomány törölve. Haladjon lassú menetben Finisterre¹ irányában.” Ennyi! – a papírlapot az asztalára tette, felvette konyakos poharát, és kihajtotta. – Na, elküldtek a világ végére… – fordult a kápóhoz.

– Hogy engem mindig ilyen nehéz feladatok elé állítanak! – lamentált a gépüzemvezető a konyaktól kipirult arccal. – Hogy a túróba menjünk lassú menetben? Hiszen ha sikerül megfordulni, ez az idő ezerrel visz majd minket! Még hogy lassú menetben! Akkor hátra kellene a gépet járatni!

– Megyünk, ahogy tudunk. Na, szevasztok, megyek a hídra, és az lesz a legjobb, ha te pedig a gépházba…

Meggyesinek nem volt több dolga, tehát lement a szalonba. A szakács a három matrózzal és a fedélzetmesterrel beszélgetett. Valami vizuális viccet mesélhetett, mert már a lépcső aljából látta, hogy Berényi gesztikulál, hadonászik, majd hirtelen megfordul és leguggolt. Erre a többiek éktelen kacagásban törtek ki…

– A leveses fazekat rögzítetted? – kérdezte szigorúan. Közben arra gondolt, hogy milyen szép is lenne olyan hajón dolgozni, ahol három pincér, két szakács és egy segédszakács van a keze alatt. Mint régen… És a rádiós ügyekkel se foglalkozott. Csak gazdasági tiszt volt…

– Minek? – kérdezte Berényi. – Nem billegünk! A remegést meg a bólogatást bírja a lábas.

– De hamarosan úgy mozgunk, hogy olyat még nem láttatok…! Az útirányunk megváltozott, megfordulunk – emelte fel szavát. – Rossz időben le kell rögzíteni a főzőedényeket! Hogy a macska rúgja meg! A barba megfordul, és akkor röpül minden a konyhában! Mars fel, és tessék bepótolni a lelkiismeretlen mulasztást.

– Jesszusom! Nagy baj van, ha Elemér átment ilyen alpári, trágár stílusba – mondta Csóka egészen halkan, hogy meg ne hallja akiről beszél. Közben a hajó állandó rázkódása megszűnt. A hídon elforgatták a kormányt. A hajó lassan fordulni kezdett. Az eddigi bukdácsolást lágy dülöngélés váltotta fel. Az asztalon a kávéscsészék önállósították magukat. Jobbra-balra kezdtek csúszkálni két üveghamutartó kíséretében. A tálalóban megcsörrentek a tányérok. A bögrébe állított evőeszközök feldőltek. A hajó oldalra billent, a másodperc tört részére megállt, majd hevesen átbukott az ellenkező oldalra. De olyan vadul, hogy minden lerepült az asztalról. Egy kávéscsésze a falon tört apró darabokra, a másik a tálaló ajtaján át utat talált a mosogatóba. Az egyik szék felborult. Nagy Istváné pedig útra kelt. Először lassan, majd egyre sebesebben csúszott. A padlóhoz rögzített szék vadul megpördült, és Kőrösi teljes terjedelmével a szemközti falon találta magát. Az ócska televízió a földre zuhant és képernyője csörömpölve tört össze.

Hirtelen velőtrázó üvöltést hallottak a konyhából.

– Te jószagú atyaúristen…! – kiáltott fel Vasutas. – Berényi…!

Mindannyian felugrottak, és Meggyesi vezetésével berontottak a konyhába. Az elsőnek érkező gazdasági tiszt nem nézett körül, s megcsúszott egy félbevágott hagymán. Lába előrelendült, keze az ajtókilincset kereste, de nem találta. Ha Csóka hátulról el nem kapja, akkor alaposan beveri fejét a küszöbbe. A konyhában úszott a gombaleves. Tetején ide-oda siklott az üres fazék. A földön fedők, merőkanalak, fakanalak zörögtek, és egy tepsi csörömpölve csúszkált. Szerencsére a bejgli már biztonságban volt. Egy rekeszből kiborult hagyma is ott hempergett, az enyhülő dülöngélésben. A hátsó ajtó melletti liszteszsák, mintha gyomorfájós részeg gubbasztana a sarokban, meggörnyedve, középen kicsit megtörve, tartalmát a kőre csurgatta. A kis kupac liszt mohón itta fel az ünnepi vacsorának szánt gombalevest. Tetején egy csótány keresett menedéket a forró lábfürdő elől.

Berényi a tűzhely fogóját markolta, és lábára meredt. Homlokán patakokban folyt az izzadtság, nem tudni, a melegtől-e, vagy a kíntól. Minden bizonnyal mindkettőtől… Nadrágjának szára csatakos volt a forró levestől. Fél lábon ugrált, egyik cipőjétől próbált valahogy megszabadulni. De fél kézzel nem tudta megoldani, mert a cipőfűző megduzzadt a levestől, és erősen tartotta a csomót. Közben sziszegett, káromkodott, s látszott, hogy borzalmasan szenved. Vasutas óvatosan hozzálépett, nehogy ő is megcsússzon, és hóna alá nyúlva megtartotta. Csóka már a cipővel foglalkozott. Amennyire tőle telt, kíméletesen vette le, de közben a szakács hangosan jajgatott.

– Vigyázz, a fenébe! Irtóra fáj…! Óvatosan te…! Azannyát, de megjártam – vicsorgott, és öklével a tűzhely fogózkodóját verte kínjában. Amint a cipőtől megszabadult, megkönnyebbült. Letörölte izzadó homlokát. Közben Meggyesivel már senki nem foglalkozott. Amikor a fedélzetmester felsegítette, nem a szakácshoz ment, hogy segítsen, hanem eltűnt.

– Kubiknak és a barbának kellene szólni – mondta a Csóka. – Biztosan van fájdalomcsillapító a gyógyszerszekrényben. Elemér, szaladj, szólj nekik! Vigyázz, óvatosan húzd le a zoknit – figyelmeztette Vasutast, de erre nem volt igazán szükség, mert a fiatal szakács azonnal elrántotta a lábát, amikor a matróz megpróbálkozott vele.

– Nincs itt az Elemér – mondta halkan Kőrösi, a fiatal matróz.

– Jellemző! Amikor valóban szükség lenne a segítségre, akkor elfut, és valahol szervez… Nem baj! Megvagyunk nélküle is. Jóska, szaladj fel a hídra, és a parancsnokhoz is szólj be, mondd el mi történt – utasította a deck boyt.

– Vigyük át a kabinba – ajánlotta Vasutas. – Tudsz jönni?

– Megpróbálom… – Berényi fájdalmas arccal bicegett. Belekapaszkodott a fedélzetmesterbe, és átlépte a küszöböt. A kabinban a szófához tipegett, lerogyott. Elkezdte a nadrágját kigombolni, közben magában káromkodott.

– Látod öreg, de nagy marha vagy! – vigasztalta Csóka. – Ha most kezdenél hajózni, még megérteném, de így! Nem az az első, hogy rossz időben kikötözd az edényeket?

– Tudom, persze, de mit tehetek már?

A folyosón lábdobogás hangzott. Meggyesi sietett be a kabinba. Félretolta a fedélzetmestert, és a zsebéből egy flakon Irixet húzott elő. Ráfújt a vörös, és hólyagos lábfejre, aztán a bokára. A szakács megkönnyebbült, amint a hűvös permet végigsimogatta az éget felületet. Amikor letette, Berényi megszólalt, mint egy kisgyerek:

– Még! – és megismételte, követelve: – még egyszer!

– Most leveszem a nadrágot – mondta Meggyesi, miután teljesítette a kérést, és óvatosan kezdte kibújtatni a szakács lábát a levestől lucskos, zsíros, fekete-fehér kockás ruhadarabból.

– Jaj, vigyázz – szisszent fel, amikor hozzáért az anyag a lábfejéhez. A rádiós befejezte a műveletet, és a kellemesen hűsítő oldattal bepermetezte most az egész lábszárát, egészen térdig. Szerencsére attól feljebb nem érte a tűzforró leves. – Jaj főnök, de barom voltam – mondta sírós hangon –, most mi lesz? Az ünnepi vacsora… megcsinálom! Valamit kötök a sarkamra, és akkor tudok menni. – Felült, mert úgy érezte, hogy most azonnal kimehet a konyhába. De jött a következő fájdalomhullám. Belemarkolt a combjába, elvörösödött, kínjában összegörnyedt. Hallották ahogy csikorog a foga.

– Most ne a vacsora legyen a gondod…

– Kérlek szépen… – vigyorgott Vasutas, de látva Csóka rosszalló tekintetét nem folytatta. Meggyesi mintha meg se hallotta volna.

Ekkor állt meg a kabin előtt a második tiszt és a parancsnok. Mindketten odamentek a szenvedő fiatalemberhez, és megnézték.

– Ronda! – jelentette ki Barabás.

– Mivel lehetne enyhíteni a fájdalmat? – állt tanácstalanul Kubik. – Minden gyógyszer görög…, nem tudjuk elolvasni.

– Meggyesi bespriccelte – szólt közbe Vasutas.

– Elemér, te mindenre gondolsz! – emelkedett fel térdelő helyzetéből Barabás. A megjegyzésének most semmi éle nem volt.

– Hoztam sprayt, sürgősen be kell fújni a lábát – hallották Klárát.

– Köszönjük, de már megtörtént – válaszolta Kubik. – Tedd csak el, reméljük nem lesz máskor rá szükség.

– Meghoztam az Irixet – hallották a folyosóról Jósikát is. Erre már Berényi is elnevette magát. – Úgy látszik a tűztől mindenki fél…

– Csak maga nem – mondta Barabás rosszallóan. – Ágyban marad. Palkó, intézkedj, lássátok el.

Kubik megköszörülte a torkát.

– Hát Ogyesszában nemigen tanultunk ilyesmit, ám Lenin műveiből kapásból idézek. Majd csak kitalálunk valamit…

– Akkor vigyétek ki a fürdőbe, és hideg vízzel hűtsétek. Majd lejövök, s megnézem. Lehet, hogy nem is olyan vészes? – kérdezte, mert a szakács cigarettás dobozban kotorászott, a sarkán állva.

– Ez csak nyugtató barba – mondta Berényi keserűen. – Különben is, megmondtam Elemérnek, hogy megcsinálom a vacsorát.

– Itt marad a fenekén – ment ki a parancsnok. Meggyesi körülnézett. Vasutas, Csóka és Kőrösi már nem voltak bent. Klára és Kubik a szakács körül szorgoskodtak. Jósika az ajtófélfát támasztotta. Szájába pipa, illatos füstöt eregetett. Kajánul mondta a rádiósnak:

– Mi az Elemér? Nincs rád szükség? Mindenki teszi a dolgát, anélkül, hogy meg kellene szervezned?

Meggyesi lesújtó pillantást vetett rá, és szóra se méltatta. Illetve csak magában mormogta: – Már pipázik… – Ugyanis Jósika cigarettázott. A pipájáért csak akkor nyúlt a gépüzemvezető, ha már volt benne egy kis nyomás. A borért lelkesedett. A jófajta vörösért. Fente is a fogát a vacsorához asztalra kerülő palackokra.

A konyhába érve a gazdasági tiszt megelégedetten pillantott körül. A matrózok már feltakarítottak. Csak Csóka morgott:

– Szép kis karácsonyunk lesz! Kíváncsi vagyok, milyen kaja kerül az asztalra?

– Kérlek szépen, aggodalomra semmi ok! Minden helyzetben van megfelelő megoldás – húzta ki magát Meggyesi. Zsebébe nyúlt, fehér zsebkendőt vett elő, s megtörölte izzadó homlokát. Majd mielőtt folytatta volna, megigazította a szemüvegét is. – Megkérem a kedves jelenlevőket, hogy ne tegyenek holmi ellenvetéseket – fordult Csókához. A fedélzetmester zsebre dugott kézzel támasztotta a konyhaszekrényt, és érdeklődve várta mivé fajulnak az események ha egyszer Elemér kézbe veszi őket. Vasutas a felmosórongyot csavarta ki, majd a hátsó ajtóhoz ment. A hajófar mögött hatalmas hullámok tornyosultak. A szemlélődő azt hihette volna, hogy a feléjük görgő, tajtékzó víztömeg elborít mindent. De a hajó lassan emelkedett, a víz pezsgett körülötte, és a kavargó, fortyogó hullám gyorsvonati sebességgel vágtatott előre. A szél most, hogy megfordultak, már nem vágott olyan erősen. Nekifeszült hátulról a felépítménynek, és mint láthatatlan tenyér, tolta a hajót. A konyhába friss levegőt hozott, elkergetve a kellemetlen szagokat, ami a tűzhelyre égett levestől származott.

– Holmi leves elkészítése nem ütközhet számottevő akadályba – folytatta Meggyesi. – Csóka, menjetek le a szalonba, és díszítsétek fel a karácsonyfát. Megkérünk egy kedves gépész kollégát, hogy valami ideiglenes alkalmatosságot készítsen, amibe beállíthatjuk a fáinkat.

– Álljon meg a menet! Ne olyan hevesen! – tiltakozott Csóka. – Mi a jó fenéről beszélsz? Hisz nincs is fenyőnk! És a díszek? Ez lesz az első karácsonyunk, hogy fa nélkül ünnepelünk! – mérgelődött, és lapát tenyerével legyintett. Hiszen egész délelőtt keresték, hátha találnak egy eldugott zugban. De az arab személyzet nem ünnepelte Jézus születését… Abban bíztak, hogy a görög parancsnok miatt lesz a hajón, legalább egy picike fa…

– Kérem! Kérem! Mindannyian tudhatják, hogy nem szokásom a levegőbe beszélni. Átnéztem a hatáskörömbe tartozó helyiségeket, és a révkalauz számára fentartott kabinban, amit szennyesraktárnak kívánok hasznosítani, a nem is oly távoli jövőben, találtam három fenyőt, és rengeteg díszt! Magától értetődően a fák műanyagból készültek, de azt hiszem, jelen esetben ez senkit se zavar!

– Magától értetődő…! – visszhangozta Vasutas. – Mehetek érte?

– Parancsolj, kérlek szépen, a kulcs. Mindent megtalálsz a kabinban. – Jósikához fordult: – volnál szíves, egy helyre kis állvány ügyében, hathatós intézkedést hozni? – Elemér most újra a régi volt. Intézkedett, szervezett, és úgy tűnt, hogy a dolgok rendeződnek. A második tisztet megbízta, hogy néha-néha nézzen a beteg szakácsra, bár Kubik ezt anélkül is megtette. Klárát megkérte, hogy segítsen neki a főzésben, sütésben.

Amikor Vasutas visszaérkezett, megelégedetten mutatta, hogy égőket is talált, de ennek Elemér nem igazán örült. Ugyanis erről nem tudott, és személyes sértésnek érezte, hogy más is felfedezett valamit a birodalmában. Mikor mindent elrendezett, közölte, hogy az előre megállapított időben a vacsorát tálalják, és elvonult a kabinjába.

– Sárgarigó legyek, ha lesz kaja! – mondta Csóka. – Klári, te tudsz főzni? Mert Elemért még senki nem látta fizikai munkát végezni. Dirigálni, azt igen…! – majd Kőrösihez fordult. – Na, gyere Jóska, nézzük azokat a fákat.

Klára elszaladt, hogy munkához öltözzön. A szekrényben nagy felfordulást csinált, mire megtalálta a melegítőt. A konyhában valami kötényféle is kell, ez világos, tehát hosszú ujjú inget kötött maga elé, hogy védje ruháját. Haját hátul összefogta egy gumiszalaggal, és kis kontyot ügyeskedett belőle. Megvizsgálta magát a tükörben. Megelégedetten lépett hátra.

– Hova-hova, Csibém? – kérdezte Kölesdi, aki éppen akkor ébredt fel ebéd utáni szunyókálásából. Nagyot nyújtózott, hogy a csontja is ropogott belé. – Nem bújsz mellém?

– Most dolgom van…

– Mi dolgod lenne a hajón? Hiszen mindened megvan! – kivárt egy pillanatra, aztán hozzátette: – a körülményekhez képest…

– A ma esti vacsorát kivéve.

– Hát Berényi mit csinál? Ebédkor már a bejglivel is kész volt! Szerintem már szépítkezik, vagy sörrel vigasztalja magát.

– Ja, te aludtál, nem tudhatod. Ráömlött a forró leves, és most a kabinjában fekszik. Ha nemcsak bejglit akarsz vacsorára, akkor most mennem kell. Főzni megyek! – jelentette ki büszkén, de magabiztossága nem volt túlságosan meggyőző…

– Csak azt ne! Ebből lincselés lesz! Vagy megtanított az anyád titokban a tudományára? Miért nem árultad el eddig?

– Azt nem, de Elemérnek segítek! – Ezzel elviharzott. A konyhában még nem volt ott a gazdasági tiszt. Körülnézett. Gombaleveshez mi is kellhet? Minden bizonnyal gomba. Meg kéne keresni. Víz van, talán só is akad. Kész. Eddig terjedt a tudománya. Fogalma se volt, mihez fogjon. Megvan! Amíg megérkezik Meggyesi, felszeleteli a bejgliket. Átkutatott minden polcot, szekrényt, már majdnem kétségbe esett, hogy semmire se használható, de jött a nagy ötlet! Átment Berényihez.

– Hol találom a süteményes tálakat? – kérdezte.

Amint megtudta, elviharzott. A karácsonyi süteményt szép vékonyra szelte, és sorba rendezte, amikor Meggyesi belépett. Fekete nadrágot, fehér inget és kötényt viselt, körülötte illatfelhő úszott. Frissen volt borotválva.

– Nos Klárika, akkor lássunk hozzá. Meg kell mondjam, nem erős oldalam a főzés. Sőt, azt is mondhatnám, hogy a rablóhúson és a rántottán kívül még nem készítettem semmit, de a maga vezérletével csodákra leszünk képesek. Átadom a marsallbotot, most alávetem magam az utasításainak. Mivel kezdjünk?

Klára megrettent. Ő azt hitte, azért Elemér a gazdasági tiszt, mert otthonos a főzésben is. Tanácstalanul forgolódott.

– Talán ha szabadna javasolnom, tegyük fel a levest. A gombáért lemegyek a kambúzába. Én tudom hol áll, addig maga csak csinálja a dolgát nyugodtan – mondta Meggyesi.

– Jó – fogadta el a mentőövet Klára. Tétován nézelődött, és kezdett kétségbeesni. Nem erre számított. Lehet, hogy Petinek igaza volt a lincselést illetően? Mivel a baleset után kikapcsolták a tűzhelyt, hogy letisztogathassák, már teljesen kihűlt. Tehát most be kellene kapcsolni. A gombokat megtalálta, és éppen guggolva vizsgálgatta, hogy melyik laphoz szolgálnak, amikor Meggyesi megérkezett a konzervekkel. Letette, s ugrott, hogy segítsen.

– Látja, ez az első platnié, így kell bekapcsolni.

Klára látta. Az edényekhez ment, és elkezdte kiszedni az egymásba tett nagy méretű lábasokat, fazekakat. Meggyesi elvette a levesest.

– Tudja Klárika, aki az otthoni adagokhoz szokott, annak igen furcsa az üzemi méret. Ezt használjuk –, magyarázta, és feltette. Klára félrehúzódott. Rémlett neki, hogy otthon is ez a sorrend, de eddig nem volt rákényszerülve, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Amikor tétován zsír után érdeklődött, a gazdasági tiszt beleöntötte az olajat. A hagyma vágását se hagyta rá, mondván ő mint kukta ezt igazán megcsinálja, Klárika csak főzzön nyugodtan. Amint a hagymát beletette a lábosba, hogy csináljon valamit, megkeverte.

– Igazán ügyes Klárika –, mondta Meggyesi. – Hol tanult főzni? – de nem volt ideje válaszolni, mert a férfi már a zöldséget a megdinsztelt hagymára dobta. – Ugye ennyi elég? – kérdezte, mire Klára szakszerűen bólintott. Meggyesi sürgött-forgott, már a halat is felhozta, megmosta, és előkészítette a panírozó edényeket is.

– A konzervek – motyogta –, nem kellene kinyitni?

– Na tessék! Mire mennénk maga nélkül? Hiába, én csak kuktának vagyok jó! És annak is milyen? Na adja csak ide, mindjárt kinyitjuk azokat a huncut dobozokat. Nem látta a konzervnyitót?

Klári nem látta. – Megkérdem Zsoltot hol tartja, jó?

– Ez az! Fején találta a szöget! Klárika, igazán frappáns ötletei vannak! Jól tudunk dolgozni. Mondatnám, hogy együttműködésünk harmonikus.

Ám Berényi se tudta, merre van a konzervnyitó. Természetesen Meggyesi nem esett kétségbe. Mivel a feladat szervezést kívánt, ez az ő asztala… Elrohant, s kisvártatva vésővel és kalapáccsal jelent meg.

– A gépházból hoztam! – büszkélkedett. Nekiállt, és hangos kopácsolás mellett sikerült némi lyukat barmolni a dobozok fedelére. A nagy zajra benézett Kölesdi.

– Hát ti? Mit csináltok?

– Kérlek szépen, ne zavarj minket, ha egy mód van rá – utasította rendre Meggyesi. A dobozok tartalmát hatalmas csapkodások közepette kierőszakolta egy tálba, s belezúdította a lábasba. Közben Klára egy nyeles edénybe vizet engedett. Még nem volt határozott elképzelése, hogy mit csinál vele. Meggyesi, meglátta, és kivette a kezéből.

– Ugyan már, csak nem fog vizet cipekedni. Ez az én dolgom.

Klára félreállt, hogy ne legyen útban. A férfi feltöltötte a fazekat, és fedőt tett rá. Megfordult, és szinte szégyenlősen kérdezte.

– Már megbocsásson Klárika, én igazán nem akarom elvenni a kenyerét, de ha megengedi, én sóznám be a levest. Tudja, ezt minden hajón fenntartom magamnak. Nem azért, mintha nem bíznék magában, de tudja, itt sokkal több személyre főzte, mint otthon, és nem lehet gyakorlata a sózásban. És nem szeretném, hogy az utolsó pillanatban elrontsa azt, amit eddig olyan nagyszerűen csinált.

Klára ránézett, hogy gúnyolódik-e Meggyesi, de látta, hogy esze ágában sincs. Így megbocsátott, és megengedte… Világos, hogy a hal panírozása alatt le kellett ülnie, mert a leves készítésében elfáradt. Természetes, hogy a forró olajba csak nem ő teszi be a szeleteket, mert a sercegő olaj megégetheti a kezét. És arra ne is gondoljon, hogy ő szedi ki, ha van egy kuktája, aki csak nézi, hogy robotol a konyhában…?

– Péter, megkérnélek, hogy a zöldségesből hozd fel a salátát. Zsolt délelőtt elkészítette, jó hideg lesz vacsorára.

Kölesdi ránézett az órájára. – Ideje lenne teríteni.

– Persze, persze – csapott homlokára Meggyesi. – Ha nem szólsz, látod, elfelejtettem volna. Megterítenétek? Csak ne terheld túl Klárikát, mert ő biztosan elfáradt a főzésben…

Csodák csodája, estére minden elkészült, s mire a legénység a szalonban összegyűlt, már állt a feldíszített fenyőfa. Alatta az ajándékok is szépen becsomagolva. Meggyesi mindegyik tetejére egy-egy kartonlapot helyezett, „Boldog Karácsonyt” felirattal. A tévé asztalkája italos pultként szolgált. Két üveg whisky mellett Martinik sorakoztak. Az italok előtt két nagy tálon diós és mákos beigli. Egy magnó is állt a sarokban, a földön két hangfal. Az asztalok fehér abrosszal letakarva. Vállas vörös, és hosszúnyakú fehérboros palackok álltak a tányérok között. Meggyesi nagy bánatára gyertyák nem voltak. Lassan szállingóztak az ünneplőbe öltözött tengerészek.

Szótár laikusoknak:

Cserepes az ablakokat pucolta. Hagyományos módon. Összegyűrt újságpapírral dörzsölte az üveget. Bevágott a szél, arcát szúrta az apró szemű eső, de így legalább kivitte a bűzt.

Hirtelen sötét és süket csend lett. Aki megszokta az egyenletes hajózajt, annak ez a némaság sérti a fülét. Nem is volt szükség a vészjelző borzalmas vijjogására, az összes gépész tudta, baj van odalent. Korán sötétedett. Egy kikötői lámpa bevilágított a kabinba. Felkapta elemlámpáját, és kirohant. Szembetalálkozott Franciával.

– A jó fene vigye el, Lajos bácsi – mondta a Cserepesnek –, ez még csak az első nap…

A második gépész nem válaszolt. Kész csoda lenne, ha a vészvilágítás működne. Most örült, hogy csak egy órája jöttek fel a gépházból, miután megismerkedtek az új munkahellyel. Persze nem tudta még semminek a helyét, ehhez idő kell, de legalább nem mozgott teljesen idegenül a gépház olajos, csúszós lépcsőin.

Szerencsére Mr. R. Prasannan, az előző kápó már elemlámpa fényénél dolgozott. Egy üzemanyagvezeték tört el. A magas szikár, koromfekete hajú pakisztáni keze csupa mocsok volt, de ez csak azt mutatta, nem fél a kétkezi munkától. Amikor Cserepes odaért, legnagyobb meglepetésére magyarul köszöntötte:

– Szevasz! – és rámutatott az eltört vezetékre. – A kurva anyját!

A magyar megütközve nézett rá, mint aki nem érti miről van szó, ezért Mr. Prasannan megerősítette véleményét.

– A hülye kurva anyját… –, s rábökött megint a rézcsőre. Cserepes nyugtázta.

– Azt bizony.

Hamarosan együtt dolgoztak. A jó szakembernek a nyelvi nehézség nem jelent akadályt, tudja mit kell csinálnia. Némán tették a dolgukat, mozdulatokból értették egymást.

Zajt hallottak. Megismerte Tatai hangját.

– Mi a túró történt?

– Ne ezzel törődj, próbálj vészvilágítást csinálni! – kiabált vissza.

Amikor Franciát csavarkulcsért küldték, Mr. Prasannan vigyorogva – természetesen angolul – elmagyarázta, hogy nyáron Pesten nyaralt, s ott tanulta meg a legszükségesebb magyar szavakat.

– Igen, ezek nélkülözhetetlen szavak – adott igazat Cserepes. – Ahogy látom, ebben a gépházban feltétlenül…

Amint az elektrikus bekapcsolta a generátort mindenütt felgyulladt a villany.

Szeghy kiment a legénységi szalonból. Éppen benyitott a kabinjába, amikor a harmadik tiszt feleségét látta bejönni. Arcára volt írva az elkeseredés. Egy üres szemetesvödör volt a kezében, hosszú, vörös haja csapzottan lógott. Rövid ujjú póló volt rajta, átnedvesedett az izzadtságtól, kirajzolta formás mellét.

– Tudja chief, igazán nem akarok panaszkodni. De rettenetesen átejtettek bennünket. Péter azt kérte, ha lehet, egy kényelmes hajóra jöhessen, mert három hete volt az esküvőnk, és ez az út a nászutunk lenne. Amióta beszálltunk csak takarítok, egy percet nem pihentem.

– Sajnálom, mindannyian egy cipőben járunk…

– Jaj, ugye nem árul be Péternél? Megígértem, hogy nem fogok panaszkodni. Ez is csak az elkeseredés miatt csúszott ki a számon. Tudom, hogy nem veszik jó néven, ha egy feleség állandóan nyavalyog…

– A férje előtt hallgatok mint a sír. Kettőnk titka marad…

– Amit ketten tudnak, az nem titok többé – hallották a hátuk mögül. Kölesdi ott állt a lépcsőn.

– Én nem akartam panaszkodni, de ezek a rettenetes körülmények…

– Tudom. Nem erre gondoltam, amikor kioktattalak a hajón való viselkedésről –, szólt a férje.

– Na, viszlát, van dolgunk elég! – mondta Szeghy.

Kölesdi és felesége bementek a kabinjukba. A férfi körülnézett és füttyentett.

– Ejha, te aztán nem vesztegetted az idődet! Ki se néztem egy törékeny asszonyból ennyi energiát! Szép rend van.

– Hol vagyunk még a széptől! – sóhajtott ifjú felesége. – Csak annyit csináltam meg, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy kényelmesen összebújhassunk az éjszaka! – mondta csillogó szemmel. Férje magához húzta, átölelte, és szájon csókolta. Klára úgy érezte, hogy elhagyja az ereje. Hátranyúlt, kivette a haját összefogó kis gumiszalagot, selymes haja szétterült a vállán. Hátralépett, és leült az ágyra. A férje melléhuppant, eldőltek, és úgy ölelték egymást. Amikor vége lett a hosszú csóknak, Kölesdi rámosolygott. Felhúzta lábát az ágyra, az asszony meglátta, hogy fehér zoknija talpa fekete lett. Elkeseredett.

– Pedig mennyit takarítottam! Azt mondtad még otthon, hogy lesz saját fürdőnk! Ott majd milyen jól lehet hancúrozni! És mi van helyette? Egy mocskos, közös zuhanyzó az összes tisztnek! Még fürdőköpenyt se hoztam, hogy ne foglalja a helyet a csomagban.

– Majd a szabadidő ruhádat használod.

– Menjünk haza!

– Szó se lehet róla! Kell a pénz!

– De nem minden áron, és nem ilyen körülmények között! Ez nem embernek való hely – mondta az asszony. – Szép kis nászút mondhatom!

– A nászút milyenségét nem a külső körülmények határozzák meg! Majd meglátod, milyen emlékezetes lesz! Gondoskodom róla! – monda Kölesdi, és büszkén kihúzta magát.

– Az első nap igen emlékezetes! Valóban! Még vizet se tudunk inni a kabinban.

– Szomjas vagy? – ugrott fel a langaléta fiatalember. – Azonnal hozok! – A választ meg se várta, kisietett. Klára elérzékenyülve nézett utána. Az igaz, hogy rosszabbak a körülmények, mint ahogy a férje otthon lelkesen ecsetelte, de majd gondoskodik róla, hogy jól érezzék magukat. Soha többet nem panaszkodik Petinek. Sőt, ha elkeseredik, majd ő vigasztalja.

Hajnalban Klára felriadt. Fázott. Este, amikor ágyba bújtak, még elég volt egy lepedő, a plédet már nem is kívánták, de nem is használhatták volna, mert kimosta. Ugyanis a fiatalasszony elunta a várakozást, és hogy hasznosan teljen az idő, beáztatta az ágytakarókat. Fekete lé jött ki belőle. Többször megismételte, míg végre elfogadhatónak ítélte. Nem is vette észre, hogy milyen soká érkezett vissz a férje.

– Hol voltál eddig, Peti? – kérdezte.

– Az a helyzet, hogy a csapból jövő víz zavaros, így ezért szereztem egy műanyag kannát, átmentem a Golden Sharkra ivóvízért. De kissé elbeszélgettem az időt a második tiszttel – hajtotta le a fejét bűnbánóan.

– Addig kimostam a plédeket.

Ezen férje meghatódott. És amikor lefeküdtek, összebújtak. De még milyen jól…! Elmosolyodott. Bár az éjszakai emlékek megmelengették szívét, most azonban fázott. Egyre jobban. Csak nem romlott el a fűtés? Közelebb húzódott férjéhez. Befészkelte magát az ölébe. Kölesdi átölelte, megsimogatta kerek, kemény mellét. Klára várta a folytatást, de férje tovább aludt. Nem baj, gondolta, tegnap egész nap rohangált, nem volt egy szabad perce se, és este valóban kitett magáért az ágyban is. Hagyta, hogy aludjon.

A neonfények bevilágítottak az ablakon, és hosszú, ovális fénykört rajzoltak a padlóra. Hirtelen egy hajókürt hangja hasított a csendbe.

– Csend? – kérdezte magában. – Hiszen itt nincs csend! A motorok éjjel-nappal járnak, állandó, monoton zajt adva. Eddig észre se vette, talán egy rövid délután és egy éjszaka elég volt, hogy megszokja? Furcsának találta, mert ha egy villamos elment a Körúton, sokszor arra is felébredt. Ez az állandó zaj eltompítja az érzékszerveket. Hirtelen ajtó csapódást hallott, majd egy bosszús hangot:

– A fene essen bele! Hát már aludni se lehet? Miért nincs fűtés ezen az elátkozott hajón?

Úgy látszik más is fázik. Akkor nemcsak az ő kabinjukban van hideg. Péter is megmozdult, nyújtózott egyet, és felkönyökölt. Észrevette, hogy felesége már nem alszik, rámosolygott.

– Szia Csibe! Nem fázol? Mert én kutyául…!

– Dehogynem, arra ébredtem…

– Na, nézzük mennyi az idő – mondta Kölesdi, és a karórájára pillantott. – Fél hét – állapította meg. – Ideje felkelnem.

– Nem negyed nyolckor? Addig lenne egy kis idő… – nevetett Klára, észtveszejtő pillantással.

– Amíg el nem indulunk sok tennivalóm van – mondta a férje, miközben az alsónadrágjával kínlódott. – Tegnap kellett volna átnéznem a két mentőcsónakot, mára maradt, igyekeznem kell, mert ami hiányzik, azt még itt meg kell rendelnünk. – Már a pólóját rángatta. Klára gyönyörködve nézte, ahogy az izmos test kígyózik. Egyáltalán nem mentőcsónak izék jártak a fejében. De ha Petinek azok fontosabbak, mint ő…

– És Kubik nem dolgozik, csak te? Miért nem ő csinálja? – kérdezte hirtelen ötlettel, és úgy érezte, hogy most sarokba szorította.

– Csibe, most soroljam el, mi minden van hátra? Leltárt készíteni, átvizsgálni az összes térképet, a táblázatokat… A betűsablonokkal is egész éjjel dolgozott.

– Én meg azt hittem, hogy csak te vagy ilyen elfoglalt. Ha keresnélek, hol talállak meg? – szólt az éppen távozó férje után.

– Fedélzeten, vagy a gépházban, de ha nem vagyok ott, akkor a hídon, a festékraktárban, vagy elől, esetleg hátul… – vigyorgott.

Meggyesi frissen borotválva, kellemes illatot árasztva csukta be kabinját, amikor észrevette Szeghyt.

– Kellemesen aludtál chiefem? Én nem panaszkodhatom, bár tudomásodra kell hoznom, hogy a fűtéssel valami gond adódott. Reggelre meglehetősen lehűlt a levegő. Sajnos a pontos hőmérséklettel nem szolgálhatok, mert a kabinhőmérő…

– Tudom Elemér, hiányzik a kabinból. És még sok minden.

– Kérlek szépen, ne vágj közbe. Még nem fejeztem be az iménti mondatomat. Tehát a kabinhőmérőmet még nem csomagoltam ki, így nem tudom, hány fok volt reggel.

– Elemér, te mindig tudsz meglepetéssel szolgálni…

– Befáradnál hozzám? Lenne néhány megbeszélni való. Bár meg kell mondjam, ezt a beszélgetést nem erre az időpontra ütemeztem be. De úgy gondolom, az adódó alkalmat nem szalaszthatom el, mert esetleg később, te leszel elfoglalva.

– Befáradnék… – mondta Szeghy lemondóan. Tudta, semmi esélye a menekülésre. Amint belépett, igencsak meglepődött. Példás rend uralkodott a kabinban. Igaz, Meggyesit nem verte meg a sors padlószőnyeggel, de a linóleum ragyogott, a szófa előtti kis asztalon fekete-fehér, hímzett sárközi terítőt látott. A mosdókagyló fehéren ragyogott, az ablakok megtisztítva. Az ágy szépen bevetve, és egy tarka mezőhöz hasonlított. Nagy virágok díszítette ágyterítővel takarta le Meggyesi. Az íróasztalon füzet, pontosan középen, mellette toll, ceruza, s radír, ami egy hosszú vonalzón pihent. Az asztal bal sarkában, egyenlő távolságra mindkét oldalától, tiszta hamutartó.

Leült a dohányszínű huzattal borított szófára. Az előtte levő asztalon, a terítő mértani közepén egy cserép, és abban egy, mintegy harminc centi magas, fikusz pompázott. Elemér biztos adattal szolgálhatna a növény magasságát, átmérőjét, és korát illetően, de nem volt kedve megérdeklődni. Azért kibuggyant a kérdés:

– Ezt hogyan csináltad?

– Mit, kérlek szépen?

– Nálad gyönyörű rend van…

– Kedves Attila… – kezdte a szónoklatot Meggyesi.

– A tárgyra – vágta el a cirádát az első tiszt.

– Tehát, ha a virág hökkentett meg, akkor azt a reptéren vettem. Amíg ti a buszra várakoztatok, találtam egy virágárust. Műanyagból van, de megszólalásig hasonlít a valódira! Nem gondolod? – a választ nem várta meg, hanem folytatta. – A szófa és székhuzatot, az ágyterítőt és szőtteseket otthonról hoztam. Mindig hozok magammal némi tisztítószert is, és azzal igazán gyerekjáték volt tisztává varázsolni mindent.

Szeghy egy kulcsot tett az asztalra. – Nálam is kitakaríthatsz.

– No, de kérlek! Ez ugyebár csak vicc volt?

– Ugyebár… – egyezett bele az első tiszt. – Nos, miért hívtál?

– Kérlek szépen az a helyzet…

– Na, idefigyelj Elemér – vágta el a mondatot Szeghy. – A nyakatekert kifejezéseidet elhagyhatod. Próbálj meg ékes anyanyelvünkön, de a lehető legegyszerűbb szavakkal, sallangmentes kiselőadást tartani a felmerült, és megoldást kívánó helyzetről.

Meggyesi csúnyán nézett rá. – Hm… a rendelésről lenne szó.

– Nincs semmi, és minden kéne, igaz?

– Kérlek szépen, veled nem lehet komolyan tárgyalni. Legjobb lesz, ha problémámmal a parancsnok úrhoz fordulok.

– Fordulj, Elemér, csak nyugodtan! – hallották az ajtóból, ahol Barabás állt. – Félfogadás a szalonomban… – mondta, és máris a lépcsőn kacsázott. Az első tiszt és Meggyesi követték. Mielőtt Barabás kinyitotta volna az ajtót, odaszólt a rádiósnak:

– Légy szíves, hívd ide a másik két tisztet is.

– De az időbeosztásom, már így is késésben vagyok. Ha lehetne, nem tartanálak fel sokáig…

– Nem lehet. Lódulj! – Meggyesi duzzogva ment le.

– Jó reggelt! – köszönt a két fiatalember hamarosan. Amikor a parancsnok a szófára mutatott, a szélére ültek.

– Munkára fel! Mindenki számoljon be, mit végzett tegnap, meddig jutottatok, kinek mire lenne szüksége, mit rendeljünk.

– Akkor, ha volnál szíves meghallgatni… – kezdte Meggyesi. Kubikot nem érdekelte a beszámoló. Annál inkább a parancsnok. Még nem hajózott magyarokkal, és nem tudta, mi vár rá. A kollégáktól tartott. Közvetlen főnöke, az első tiszt, szimpatikusnak látszott. De a parancsnokot csak most vehette igazán szemügyre. Első benyomásai nem rosszak. Az alacsony férfi határozott embernek látszott. Fél szavakból értette a hozzá szólót, ha szakmai dolgokról volt szó. Öltözéke se hagyott kívánni valót maga után. Arra riadt fel, hogy őt szólítja mély hangján.

– És te Palkó? Nálad hogy állnak a dolgok?

Beszámolt mindenről: a szakkönyvekről, a térképekről. Az Égei-tenger, az Adria, és a Közel-keleti körzetek hajózási térképei naprakészek. Összeírta, milyen térképekre lesz szükségük, ha Lengyelországba mennek rakományért. Kért néhány apróságot, ami a térképjavításhoz kell, és leadta a szükséges listát.

– Jól van – mondta a parancsnok, amint átfutotta. – És te Péter? – kérdezte a harmadik tisztet. – Összeírtál mindent amire szükség lesz?

– Hogyne parancsnok úr. Itt van a teljes lista. Még az a szerencse, hogy a mentőcsónakból nem sok minden hiányzik. Elég jól állunk… Mindössze néhány apróságról lenne szó.

– Ez igazán remek – szemrevételezte a parancsnok. – Úgy látszik, a biztonsági berendezésekre legalább odafigyeltek, ha minden más pocsék állapotban van is…

– Igen barba – vigyorgott Kölesdi. – Tudod, fő a precízség, és ezt a beosztottaimtól is megkövetelem a jövőben…

– Ennek igazán örülök – mondta Barabás, és elgondolkozott azon, hogy a harmadik tisztnek vajon kik is a beosztottai? – Gondolom, a tűzoltó készülékek mind megvannak? És ahogy látom, a tömlőknek is jónak kell lenniük, ha nem kell utánarendelni – faggatta a parancsnok Kölesdit tovább.

– Ó, hogyne, természetesen! – vágta rá gyorsan a harmadik tiszt, pedig tudta, hogy azt nem nézte át. A jó büdös francba, dühöngött magában, csak rá ne jöjjön. Hogy minek kell mindenbe beleütni az orrát? Miért nem hagyja önállóan dolgozni? Hiszen magától értetődik, hogy amint alkalma lesz, végignézi. De mi lesz, ha hiányt talál? Hogyan fogja beadni, hogy ha esetleg ahhoz is rendelni kell?

A lépcsőn bandukolva látta, hogy Berényi a konyhába igyekszik. Az órájára nézett. Fél tíz. Itt az ideje, hogy kávézzanak.

– Zsolt kérem, egy pillanatra! – állította meg Berényit. – A kávét a kabinomba tálalja. Én gyalog iszom, minden nélkül, a feleségem azonban tejjel és cukorral. Igyekezzen!

– És a seggedet ne nyaljam ki? – hallotta megütközve, és csak nézett, ahogy a szakács eltűnt a konyhaajtóban.

– Barba! Tűrhetetlen, ahogy a szakács velem beszél… Nem akarom a szavait elismételni, de felháborító – mondta Barabásnak, aki az első tiszt társaságában a szalonba indult.

– Csakugyan…? – kérdezte a parancsnok. – Kávé közben elmondhatod – vetette oda menet közben. Kölesdi követte.

– Tölthetek, parancsnok úr? – kérdezte készségesen, amikor a főnökök elhelyezkedtek. – Szóval egyszerűen azt mondta, hogy nem hozza be a kávét…

– De hát itt van… – mutatta a parancsnok a kávékiöntőt.

– De én a kabinomba kértem.

– Utoljára, ugye Péter! – kevergette a világosbarna kávét Barabás.

Mindenki a szálloda előtt várakozott. Ott volt Barabás a parancsnok és Jósika a gépüzemvezető is. A csomagok már a busz csomagtartójában zsúfolódtak. Beszálltak. Elsőnek Kubik, a második tiszt lépett fel. Berényi Zsolt, a szakács foglalt helyet mellette. – sajnos megint kikaptam… – mondta szomszédjának.

– Mit?

– Talán kit…? Az Elemért. Megkeseríti a szakácsok életét. Ráadásul most nincs pincér, egyedül leszek a konyhában. De legalább új hajó, jól felszerelt konyha vár…

A busz halkan suhant a világ legnagyobb kikötőjében. A konténerek négy öt magasan voltak felhalmozva, és igencsak kacskaringóznia kellett a sofőrnek, hogy a fehérrel festett útjelzéseket kövesse. Egyre másra hagyták el a Hapag, Evergreen, ITA feliratú piros, zöld, és kék konténereket. Egy széles, szabadon hagyott sávba fordultak, és feltűnt előttük a móló és a végében két hajó.

– Hát ez csúcs! Nézzétek, milyen klassz! – kiáltotta Csóka, és szinte kitöltötte széles háta a buszsofőr melletti ablakot. Izgatottan hátra-hátrafordult, hogy látja-e mindenki azt, amit ő…?

– Leülni! Ülj le! – hallatszott mindenfelől.

– Ezért a hajóért érdemes volt a karácsonyt feláldozni! – lelkesedett Francia Róbert, a gépápoló, aki eddig csendben ült.

– Így igaz haver –, veregette meg a hátát a mellette ülő Zárai Gábor, de őt mindenki Vasutasnak ismerte. – Most már én se sajnálom, amiért engedtem Jenő unszolásának. Pedig három hete sincs, hogy hazamentem. Nagyon fentem ám a fogam a karácsonyra, de most már nem bánom egyáltalán, hogy behajóztam! Te Csóka, dögre fogjuk unatkozni magunkat – kiáltott át az ablak mellett ácsorgó fedélzetmesternek. – Nincs daru, festeni se kell, egész nap csak uraskodunk! Igaz barba…? – fordult Barabás Ernő parancsnokhoz, aki már erősen a nyugdíj közelében járt. Alacsony, vékony emberke, aranykeretes szemüvegén megcsillant a vörösen felkelő nap fénye. Elegáns felöltőjét csak a vállára vetette. Nem szólt semmit csak mosolygott magában.

– Látom parancsnok úr, te is örülsz a hajónknak – fordult hozzá Meggyesi. – Nincs is jobb érzés, mint meglátni, kérlek szépen. Főleg, ha ilyen gyönyörű. Ugye chiefem, videóra veszed – fordult Szeghyhez. – Ugyanis akkor átvehetném…

– Én minden hajómat lefilmezem, bármilyen is legyen –, mondta az első tiszt, szintén mosolyogva. – Az engedélyt megkapod.

Meggyesi most Jósikához, a kápóhoz intézte szavait:

– Lacikám, itt aztán nyugodtan feszíthetsz fehér overallban is. Talán még légkondicionált vezérlőhelyiség is van a gépházban! – magyarázta, s kimutatott az ablakon.

Jósika arca megrándult a rádiós lelkesedését hallván. – Ez a hajó nem a Sea Falcon… – mondta.

– Valóban – állapította meg Vasutas, miután félhangosan elolvasta a hajófaron levő feliratot: Golden Shark, és alatta az anyakikötőét: Nassau. – Ez egy bahamai hajó. Azt se tudom, milyen lobogó alatt hajózunk majd? – A közeledő első tisztnek szegezte a kérdést, miközben kiszálltak.

– A miénk belizei… – mondta Szeghy, s a mondat második felét elharapta.

A Golden Shark hátsó kikötőkötelei a móló sarkán pihentek. Egy másik hajóé is ide voltak téve. Cserepes elolvasta annak a nevét is: Kharon, s alatta: Limassol. Tehát ciprusi hajó. Az se belizei… Nem értette a dolgot. Meglátta a parancsnokot, aki egy éppen most érkezett gépkocsihoz igyekezett. Barabás Ernő megállt az autó mellett, és várta, hogy a bent ülő három férfi kiszálljon. Az alacsony embernek meglehetősen karika lába volt, és a járása totyogós. Nemhiába nevezték a háta mögött Pingvinnek. A gépész hallótávolságban helyezkedett el.

– ‘morning, captain¹ – hallotta ahogy egy magas, szőke, kifejezetten elegáns úr köszöntötte a parancsnokot. A magas folytatta: – Egy kis hiba csúszott a dolgokba, előre is elnézést kérek mindenkitől. Az új tulajdonos még nem utalta át a teljes vételárat, ezért nem mehetnek fel a hajóra. Az átvétellel várni kell egyelőre. Sajnos… A spanyol menedzsment képviseletében jöttem, én is jelen leszek a hajó átadás-átvételénél. A Falcon Shipping Lines Ltd. minket bízott meg a hajó megvásárlásával.

Cserepesnek ennyi elég volt. Az ácsorgó, és csodálkozó társaihoz sietett. Röviden elmondta amit hallott.

– Akkor minden világos uraim – mondta Meggyesi. A hajót előbb ki kell fizetnie az új tulajdonosnak, addig mi természetesen fegyelmezetten várunk. Amint megjött a vételár, átfestjük a hajó nevét és a Golden Sharkból máris Sea Falcon lesz. Ilyen egyszerű az egész… – nézett körül diadalmasan.

– Nézzétek, hova mennek – mutatott Francia Róbert megütközve a parancsnokra, aki a szőke hollandot és társait követte.

– Hé! Nem oda! – suttogta elborzadva Csóka is.

– Hát nem a Golden Sharkot vesszük át? – esett kétségbe Nagy István is, mert azt látták, hogy a hat férfi a Kharon lépcsőjén baktat fel.

Barabás, az első tiszt, és Jósika csendben ballagtak a járón. A tulajdonosnak valóban új volt a hajó, de a szegény tengerjáró már közel járt a huszonnegyedik évéhez.

Szeghy már felért, csak a kápóra² vártak. Az első tiszt hirtelen megborzongott.

– Mi történt Attila? – kérdezte a parancsnok.

A chief egy lyukra mutatott a mennyezeten. A parancsnok felnézett, mintha szitába tekintett volna.

– Beázik. A gallérom mögé csorgott az esővíz. Jól kezdődik nem mondom. – A hajólépcső mellett három, barna bőrű, szakadt ruhás fiatalember ácsorogva cigarettázott. Tessék-lássék félrehúzódtak, hogy utat adjanak. Beláttak a tiszti szalonba. Az asztalokon mindenütt koszos tányérok, papírok szertedobálva, a hamutartók halszálkával tele, és csikkek bűzlöttek közöttük. Egy mezítlábas arab koszos lábát a dohányzóasztalon pihentette. Nekiindultak a lépcsőnek. Összenéztek, de nem szóltak semmit.

A második lépcsőkanyar után egy magas, elegáns férfi állta az útjukat. Jó negyvenesre saccolták. Széles mosollyal fogadta őket:

– Isten hozta az urakat a fedélzeten! Engedjék meg, captain Brilisz vagyok, a hajó parancsnoka. – A kínaihoz fordult: – Nos Wong úr, mi újság? Kifizették-e már a vételárat?

– Hamarosan megkapja az értesítést – mondta a vágottszemű, alacsony férfi. Jobb lábára kissé bicegett, és most fájdalmasan dörzsölgette combját.

– Hát ez igazán remek – mondta a görög, és behívta őket a társalgójába. A helyiségben példás rend uralkodott. Ragyogott a tisztaságtól, a szófa feletti tükör fényesre dörzsölve, a homokszínű szőnyegpadló felfogta lépteik zaját. Az ajtó melletti szekrények ajtaja nyitva, üresen tátongott mindegyik. Már utazásra kész volt a görög. Az asztalon egy üveg pezsgő várta, hogy a hajó átadását koccintással ünnepeljék. A hűtőszekrény tetején egy Ouzo és egy ötcsillagos Metaxa állt díszőrséget pálinkás poharak kiséretében. A parancsnok körbemutatott a szalonjában. – Látják, milyen hajó? Csak a legjobbakat tudom mondani… Kényelmes, gyors, bár nem a legújabb típus. A gép jó… – fordult Jósikához. – Tudom, ha alaposan megismerték, megszeretik…

– Ha olyan, mint amit eddig láttunk belőle, akkor kétely rakott fészket kicsi szívemben – mondta a gépüzemvezető a chiefnek.

– Wong úr, mindent megbeszéltünk, csak a vámszekrény ügyét nem. Van benne cigaretta, és whisky. Kétszázhetven dollárt kérek.

– Sajnálom, Brilisz úr, nincs módomban egy fillért se fizetni. A hajót mindenestül vettük meg!

A görög szemmel láthatólag feldühödött. Elvesztette úriember álarcát. Hogyisne, amikor pénzről volt szó! Mérgesen felugrott, és szinte kiabált:

– Abban az én saját pénzem fekszik, vegye tudomásul. Ha nem fizet azonnal, kiveszem!

– De csak a vámhatóság jelenlétében, különben feljelentem – mondta a kis kínai csendesen mosolyogva. Az átadó parancsnok alkudni kezdett:

– Kétszázötven dollár. Maguknak is kell kezdő kantin.

– Százhetven, egy fillérrel se több! Megegyeztünk?

– Nem! Kétszáz.

– Százötven – mosolygott Mr. Wong. Brilisz valamit károgott görögül, és a markát tartotta.

Szeghy a többiekre gondolt, biztosan éhesek…

– Chief, ne aggódjon, készíttettem meleg ételt –, mondta görög, mintha a gondolataiban olvasna. – Amint beszállnak nekiláthatnak. Nem lesz sok idő a hajó átadására. De maguk minden bizonnyal jó tengerészek, és boldogulnak nélkülünk is…

Ebben a pillanatban megszólalt a holland ügynök maroktelefonja. Füléhez emelte, s átadta a görögnek. Az figyelmesen hallgatta.

– Nos uraim, a hajót kifizették, ezennel aláírhatjuk az átadás-átvételt. A Kharon ettől a perctől kezdve Sea Falcon névre hallgat. Captain – fordult Mr. Brilisz Barabáshoz –, nincs sok időm, de fél óra alatt bemutatom a hidat mindkettejüknek. Gondolom érdekli magukat?

– Mindjárt megyek utánatok, csak szólok a fiúknak, hogy feljöhetnek – mondta Szeghy, és máris kettesével vette a lépcsőfokokat.

Csóka vette észre az integető első tisztet. Felkapta csomagjait, és elindult a meredek lépcsőn. Nagy István kikerekedett szemmel nézte a hajót, amint felért. – Hiszen ez egy vén kurva volt már akkor is, amikor nagymamám pisis kislányként szaladgált az udvaron…! Jézusom, hova kerültünk? Azt hiszem, lepakolunk, és át is öltözhetünk rögvest.

– Ördögöd van Pistika! Na, gyerünk, lássuk a kabinokat. Ki tudja, milyen legénység volt itt?

Meggyesi meghallotta, s magához ragadta a szót:

– Nekem pontos információim vannak, kérlek szépen. Az első tiszt, és két matróz egyiptomi, a másik két tiszt szír volt ahogy a többi matróz is. A gépben pakisztániak és indiaiak voltak, a kápó szintén pakisztáni. Ő a következő kikötőig velünk jön. Ha esetleg egyéb adatra is kíváncsi vagy, készséggel utánajárok, de ha nem haragszol, most mennem kell, mert vár a kötelesség…

– Eredj csak – legyintett a fedélzetmester.

Felkapták a csomagokat, és bementek. A folyosón Berényi Zsolttal találkoztak. Amint meglátta őket, kifakadt.

– Ilyen nincs! Én mondom nektek, ilyen nem létezik…! Ha nem hozok magammal késeket, akkor kenyeret se tudnánk szelni. Bár így se nagyon lesz rá alkalom, mert nincs egy gramm se! Igaz, az arab szakács csinált valami birkát, így meleget ehetünk. Mikor terítsek?

– Délben jönnénk. Remélem addigra úgy-ahogy elhelyezkedhetünk – szólt vissza a fedélzetmester. Már a lépcső legalsó fokán állt. – Vigyázz Vasutas, mert ha megfogod a korlátot, hozzáragadsz!

Kőrösi találomra kinyitotta az egyik ajtót. – Ez vécé…? – dadogta fehér arccal a kezdő tengerész –, ez kész okádék…! – Nagy István odament és ő is bekukkantott.

– Te jó ég! Csóka, itt mindent elborít a szaros papír. Hogyan használhatták ezt? – szörnyülködött a matróz. – S ott kell zuhanyoznunk?

– És te fogod tisztán tartani ezután! – nyugtatta meg a fedélzetmester Kőrösit. De az első alapos takarításban mindenki rész vesz!

– …nyilván… – visszhangozta lemondóan Vasutas és Nagy István.

Szétszéledtek, mindenki a maga választotta disznóólba ment, és nekiláttak az átöltözésnek.

A régi személyzet gyorsan elhagyta a hajót. Barabás kabinjában üldögélt az első tiszttel és Mr. Wonggal.

– Ha valamire szükségük van, azt még holnap reggel adják meg – mondta a kínai. – Egy napjuk van rá, hogy berendezkedjenek. Holnapután indulnak.

– December huszonnegyedikén, karácsonykor…? – kérdezte a parancsnok.

– Természetesen! Van valami ellenvetése…? – kérdezte a kínai. Ekkor lépett be igen gyászos arccal Meggyesi.

– Mi hírt hozol Elemér? Lesír rólad, hogy jókedvedben keresel.

– Most ne humorizálj – intette le fancsali képpel. – Meghoztam az étlapokat.

– Milyen étlapokat?– kérdezte Szeghy.

– Mint látod kedves chiefem, benne vagyok a munka sűrűjében. Már otthon elkészítettem, tekintettel a közelgő ünnepekre. Most, miután felmértem az élelmiszereket, csináltam egy másikat is.

– Halljuk Elemér, mit álmodtál meg az ünnepekre?

– Szenteste a hagyományos gombaleves és rántott hal lenne, ehhez majonézes burgonyasaláta illik. Mákos és diós bejgli se hiányozhat az ünnepi asztalról. Aperitifnek száraz Martinit gondoltam. Mindenki kapna fél üveg fehér, és ugyanannyi vörösbort. A sört kívánság szerint osztanám. Az ünnep első napjára erőlevest tálalna a szakács, majd narancsos, tejszínes pulykamell következne, burgonyapürével. Desszertnek sült fagylaltot álmodtam. Az italok, mint előző este. Egyetértetek mindezzel? Vacsorára hidegtál lehetne tojássalátával, hogy a szakács kemény munkájában egy kis pihenőhöz jusson…

– És mi szerepel a másik étlapon? – érdeklődött a barba.

– Ha nem kapjuk meg a megrendelendő élelmiszereket, akkor a következőt adjuk: szenteste burgonyaleves és fokhagymás-vajas spagetti. Az ünnepi ebéd krumplileves, és grízes tészta… Vacsorára burgonyás lángos lesz, ha marad elég olaj a sütéshez. A következő napokon lehet még krumplis spagetti, rántott leves, pirított kocka nélkül. Ugyanis csak tíz kiló burgonyát, kevés lisztet, és ehhez képest nagyobb mennyiségű spagettit találtunk a kambúzában³. Megmondhatom mindannyiótoknak, hogy ez lesz életem legszégyenteljesebb három napja…

Amint befejezte az étlap ismertetését, mint akit önérzetében mélyen megsértettek, távozott. Nem egyszerűen kiment. Meggyesi tudott haladni, vonulni, ki és befáradni, de menni a legritkább esetben. Most is, mint az a szultáni udvarban volt szigorú előírás, gondterhelt arccal kihátrált, majd maga előtt betette az ajtót.

Barabás kissé megviseltnek látszott. Fél perc se telt el, kopogtattak az ajtón. Ismét Meggyesi jelent meg, de most sugárzó arccal.

– Barba, megtaláltam! – nyilatkozta ki, mindenféle kérlek szépen nélkül.

– Mit, Elemér?

– A mákot és a diót. Azt hittem, otthon felejtettem, de a cipőim között ott volt mindkét zacskó. Így a menüket kiegészíthetjük diós tésztával és mákos csíkkal is, ha közben nem kapunk élelmiszert. Ha pediglen megjönne, akkor kérlek szépen, magától értetődően bejglit készítünk belőle.

– Lábszagú bejglit még úgysem ettem… – nevetett Szeghy.

– Tartsd meg magadnak az idétlen vicceidet! Még hogy lábszagú! Nekem…!

– …kérlek szépen – fejezte be az első tiszt.

– Ha nem veszed rossz néven, mikor állítjátok össze a szükséges élelmiszerek listáját? – érdeklődött a parancsnok.

Meggyesi kihúzta magát.

– Engedd meg barba, hogy kifejtsem: rég óta ismerjük egymást, de még nem ismersz eléggé. Én a munkámat precízen igyekszem elvégezni, mindenki megelégedésére. Hogy is képzelhetted, hogy nem készítettem listát? Már át is adtam Mr. Wongnak, amikor távozott a hajóról.

A barba felállt, és mérgesen nézett a gazdasági tisztre. Összefonta az ujjait, és megropogtatta, mint mindig, amikor mérges. Apró pattogások kísérték mondanivalóját:

– Kedves Elemér, én nem fejtek el semmit. De ha még egyszer előfordul, hogy a hátam mögött intézkedsz, akkor…

A rádiós közbevágott. – Igen, tudom barba! Ami a lényeget illeti talán nem a szabályoknak megfelelően hoztam meg döntésemet, de ez most valójában, hogy úgy mondjam: vészhelyzet…

– Az lesz az igazi vészhelyzet Elemér, ha szétrúgom a valagad!

– De Mr. Wong távoztakor személyesen elkérte a rendelést!

– És a töködet is…!


Szótár laikusoknak:

Kellemetlenül hideg volt az este. A nátriumlámpák görnyedt ostorai dacoltak az erős széllel. Narancsszínű fényükben súlyosnak tűnő hópelyhek járták monoton keringőjüket. Az úttestre ráfagyott a hó, csúszóssá változtatva az aszfaltot. A Ferihegyi repülőtér parkolójában, katonás rendben, hókupacok sorakoztak: megannyi gépkocsi. Egy krémszínű taxi stoplámpája néhányszor felvillant, majd kihunyt. Az épület előtt árván várakozott néhány kofferkuli. Egy éppen hogy őszülő, negyvenes éveinek közepe felé járó, középmagas férfi szállt ki a hátsó ülésről. Igen festői látványt nyújtott: halványlila, bélelt ballonkabát alatt világoskék, anyagában csíkos szövetnadrágot hordott. Cipője elegáns, krémszínű-betétes, barna lábbeli. Halványszürke, szarvasbőr kesztyűt viselt. Fején sötétkék bőrkalap, s vörös selyemsál egészítette ki öltözékét. Fekete diplomatatáskát vett ki az ülésről, majd az egyik kis kocsira helyezte. A csomagtartóból egy élénkrózsaszín bőröndöt is előráncigált, rátette a kulira, majd egy citromsárga, hatalmas utazótáska került mindezek tetejére. Megszemlélte a kocsit, elégedettnek látszott a csomagokkal…

Komótos mozdulattal levette a kesztyűjét, bedugta ballonkabátja feneketlennek tűnő zsebébe. Fázósan összecsapta, dörzsölgette kezét. Belső zsebéből tárcát vett elő. Ám egy pillanat múlva meggondolta magát, visszatette, s elővarázsolta szemüvegét. Gondosan megtörölgette kesztyűje bélésével, feltette, s újra elővette pénztárcáját. A kocsi vezetője minden mozdulatra idegesebb lett.

– Jóember…! Idefagyok a kormányhoz! Ha lehetne, még karácsony előtt kifizetne?

Az utas abbahagyta a pénz számlálását, mutatóujjával feljebb bökte a szemüvegét az orrnyergén, s kissé bosszúsan fordult a vezetőhöz.

– Kedves uram! Természetesen sietek, hogy a kialkudott viteldíjat átadhassam. De aki pénzzel foglalatoskodik, mint most én is, azt nem szabad közben megzavarni, ezt igazán tudhatná. Most bármennyire is sajnálom, előlről kezdhetem a számolást, bár nem állt szándékomban, hogy önt feltartsam.

A sofőr csodálkozva nézett rá, megvonta vállát, és gondolatban ujjával megbökte halántékát. Azon bosszankodott, hogy bár csudapókok mindenütt vannak, de miért neki kellett ezt az utast ilyen kora reggel kifognia? Tapasztalatból tudta, hogy jobb, ha nem sürgeti. Amint átvette a pénzt, meg se köszönte, hanyag mozdulattal az ülésre hajította, tompa dörrenéssel becsapta az ajtót, rálépett a gázpedálra, s elviharzott. Iménti utasa fejcsóválva nézett utána.

– Így bánni a pénzzel! Nahát…! – motyogta egészen halkan, s megragadta a kofferkuli fogóját, és kihúzott derékkal elindult az előcsarnokba. Mielőtt belépett volna, a taxi után fordult, s félhangon, szinte csak magának mondta: – Kellemes karácsonyt, kedves uram… – Amint beért a fényesen kivilágított, meleg csarnokba, megállt, körülnézett.

Először a magasban elhelyezett, indulást jelző, fekete táblát kereste tekintetével. Felülről lefelé követte a sorokat. Precízen végigolvasta mindegyiket. Amint az amszterdami járathoz ért, gondosan megfigyelte. Kinyitotta diplomata táskáját, és egy köteg repülőjegyet vett elő. Belelapozott a legfelsőbe, és egyeztette az időt. Elégedetten bólintott, visszatette, és becsukta a zárat. Levette kalapját, megtörölte izzadó homlokát. Lassan körbefordult. Úgy látszott, megtalálta akiket keresett. Férfiak ácsorgtak egy hamutartó körül. Néhány asszonyt is látott, meg egy nyargalászó kisgyereket. Mindegyikük mellett két-három csomag. A legfeltűnőbb egy ponyvából készült zsák volt. Bőrfogantyú, és rézből készült, fényes csapszeg fogta össze a száját. Oldalán pánt, annál fogva vállra vehette a tulajdonosa. Az őszes férfi odalépett a csoporthoz. Megköszörülte a torkát.

– Ha nem tévedek, mindannyian a Sea Falconra¹? – Sorban kezelt mindenkivel. Majd beállt a kör közepére, és levette szemüvegét.

– Egy kis figyelmet kérek uraim! Meggyesi Elemér vagyok és…

– Na, kezdődik már! – mondta egy mackós, fekete hajú, jól megtermett férfi. Kezét fekete bőrkabátja zsebébe dugta, és szemtelenül vigyorgott. Szájából cigaretta lógott, beszéd közben se vette ki. Egy fiatal, húsz év körüli, hirtelenszőke srác fordult hozzá.

– Csóka úr, tessék mondani, mi kezdődik…?

A megszólított felröhögött.

– Halljátok? Csóka úrnak hívott! Én neked nem Csóka úr vagyok, hanem Varjú Ottó. De ha Csókázni akarsz, azt se bánom, de az urat hagyd el. Egyébként mi is a neved? Tudod, hogy van ez? Az irodán, amikor találkoztunk, bemutatkozásnál jobban érdekelt a fülbevalód. Azt, hogy hogyan hívnak, nem jegyeztem meg.

A szőke elpirult. – Ja, a fülbevalóm…? – kérdezte bizonytalanul. – Az csak úgy van… – mondta szégyenlősen. – Józsi vagyok. Kőrösi József. Szóval mi kezdődik?

– Meglátod Józsikám, mindjárt meglátod – mondta Csóka, és eldobta a csikket, cipője orrával eltaposta.

– Pirul az orcám helyetted is, Csóka…! Nézd meg milyen szép tiszta ez a váró, és te eldobod a cigarettavéget – dorgálta Meggyesi. A megszólított unott arccal vállat vont. Meggyesi, most hogy szóhoz jutott, folytatta: – Uraim, az irodán nekem adták át a repülőjegyeket. Szeretném kiosztani… Ha akarod, átadom neked ezt a feladatot Attila, elvégre te vagy a rangidős tiszt – mondta a mellette álló férfinak. – Ez ugyebár felelősségteljes munka, és nem akarom szerény személyemet eléd helyezni…

– Helyezd csak Elemér, helyezd! Legyünk túl rajta minél előbb.

– Kérlek, kedves Attila, ne sürgess! Tudnod kell, hogy a repülőjegy érték, s aki pénzzel dolgozik, annak legnagyobb ellensége a sietség. Tehát uraim, a következőket proponálom: szíveskedjenek a jobb oldalamnál elhelyezkedni. Én sorban olvasom a neveket, és akit szólítok, idejön, és átadom a jegyét. Nyomatékosan megkérek minden kedves kollégát, hogy sajátkezűleg ellenőrizze a kézhez vett repülőjegyet… Amit célszerű kontrollálni, az a súlykedvezmény… Tudjátok, negyven kilót vihet mindenki! Ennek a roppant frappáns módszernek meglesz az az előnye, hogy ha valakit kifelejtenék, amit egyébként nem hiszek, az egyedül marad a jobb oldalon, és akkor fény derül a tévedésemre. Bár meg kell jegyeznem, hogy nem szokásom. A kedves hozzátartozókat, s családtagokat most megkérném, hogy álljanak a bal oldalra…

– Csóka, ki ez a barom…? – kérdezte egy harminc év körüli férfi, aki nemrég érkezett, és észrevétlenül a csoporthoz csatlakozott.

– Szia Gerzson! – ölelte át az újonnan érkezőt Csóka.

– Most megkérném, hogy ne zavarjon ilyen fontos munka közben! – mondta Meggyesi. – Engedje meg, hogy előrebocsássam, hogy amit nem szerveznek meg kellőképpen, abban nincs köszönet…! – és máris elővette az első jegyet, s olvasta:

– Meggyesi, ez én lennék – mondta, és eltette a jegyet a zsebébe. – Szeghy Attila – sorolta a következőt, és átnyújtotta: – parancsolj chief².

Az első tiszt átvette a jegyét és sarkon fordult. Már most fárasztotta Elemér fontoskodása. Keresett magának egy szabad ülőkét, és gondolataiba mélyedve letelepedett. Szeghy közelebb járt az ötvenhez mint a negyvenhez, testes férfi volt. Hajába jócskán vegyültek már ősz szálak. A barna bőrdzseki és a farmernadrág kissé feszült a pocak táján.

– Jó reggelt chief! – hallott egy ismerős hangot, és felkapta a fejét.

– Nahát! Maga az Pistika? – kérdezte. Nagy Istvánnal már hajózott.

– Ugye, milyen szerencsések vagyunk? – ült melléje a szőke, göndör hajú fiatalember.

– Aztán miért? – kerekedett ki az első tiszt szeme.

– Hát hogy új hajóra kerülünk. Ne akarja elhitetni, hogy éppen magának nem mondták az irodán. Hiszen mindenkit ezzel vettek rá a karácsony előtti elutazásra!

– Persze, persze – válaszolta a chief –, mondták. És ennek örül annyira?

– Hát hogy a fenébe ne! Eleget hajóztunk már huszonéves ócskavasakon, nem? Ideje, hogy egy jó hajó kerüljön a fenekünk alá. Ráadásul konténeres! Ez lesz ám az igazi! Mindenkit megelőzünk majd! Igaz, hogy kikötőben kevesebbet állunk, de legalább ez egy spórolós hajó lesz. Kevesebbet költök a lányokra… – vigyorgott, és egyáltan nem látszott rajta, hogy komolyan veszi, amivel az első tisztet ámította.

– Pistika, ugye maradhatunk a régi megszólításnál. Vagy ezentúl inkább István legyen?

– Á, dehogy. Tudja, hogy van ez chief. Ahogy az embert elnevezik az első hajóján, az rajtaragad, nem lehet lerázni, mint a bogáncsot se a nadrágszárról. Volt már konténeres hajón?

– Nem. Én is kíváncsian várom. Új kihívás. Érdekel, azért is vállaltam szívesen.

– Ki a barba³? Hol van? Nem látom.

– Ne is keresse, már tegnap leutazott a gépüzemvezetővel. Rotterdamban várnak.

– Volt már új hajó átvételén chief? Azt mondják nem leányálom. Olyankor van munka bőven. És később is, amíg be nem járatunk mindent…

– Én sem voltam még, de ezzel az új hajó dologgal várnék egy kicsit.

– De miért? – kérdezte a matróz. – Hiszen megmondták világosan. A társaság vett egy hajót, Rotterdamban át kell venni. Mi más lehetne az ábra, ha nem az, amiről beszéltem? – Egy most érkező párra mutatott: – Itt jön Péter, a harmadik tiszt. A Schwerinen, egy kis német hajón, együtt voltunk matrózok. Most először lesz harmadik tiszt. Nagyon várta ám a kinevezését. A pénz miatt… – Meglengette a karját, és az újonnan érkezőknek intett: – Hahó, Péter! Gyertek ide.

A megszólított feltűnő jelenség volt. A magassága két centivel haladta meg a két métert. Mindehhez lehetett vagy százhúsz kiló, atlétikusan kidolgozott izomzattal. Fekete haját hátrafésülve viselte. Tengerészeknél szokatlan, alumínium vázas hátizsákot cipelt. Sportosan öltözött. Meleg, kockás, mélykék ing, és farmer volt rajta. Kék baseball sapkájának sildjét megfordította, a tarkójára feküdt. Húsz év körüli, nálánál két fejjel alacsonyabb, tűzvörös hajú nő kezét fogta, aki kis, kerekes repülőtáskát húzott maga után. Háromnegyedes, homokszínű kabát volt rajta, de alatta ő is farmert hordott, és ugyanolyan edzőcipőt viselt mint Kölesdi. A férfi észrevette Nagy Istvánt, és odasietett.

– Jó reggelt István – fogott vele kezet, aztán Szeghyhez fordult: – Kölesdi Péter, harmadik tiszt vagyok. A feleségem – mutatta be a mellette feszengő nőt.

Szeghy kezet fogott velük, aztán figyelme a többiekre irányult. Azt még hallotta, hogy Nagy István lelkendezett a harmadik tisztnek az új, hajóról.

– Tudod Peti, ez lesz ám a klassz hajó. Húsz csomóval⁴ megy, ez tuti…! A chieftől tudom!

– Nem vagyok benne biztos István, hogy jók az információi… – mondta Kölesdi.

– Mi bajod Petya…?

– Ha lehet kérnem, ezentúl hagyja el a Petyát. Harmadik tiszt lettem, tehát óhatatlanul bizonyos távolságtartásra lesz ezentúl szükség… Tudja István, ha jól akarom végezni a munkámat, akkor nem tűrhetem el a beosztott személyzet részéről a haverkodást…

Nagy István szó nélkül hátat fordított a frissen kinevezett fiatalembernek.

Az első tiszt hallotta a beszélgetést, és megcsóválta a fejét. Majd elfordult, s azt látta, hogy Meggyesi integet. Komótos léptekkel odament.

– Kérlek szépen chiefem, nincs még itt a második tisztünk. Az irodán Jenő úgy tájékoztatott, hogy valószínűleg csak az utolsó pillanatban érkezik. Tudod, ő Pozsonyból jön, szlovákiai magyar. Ogyesszán végzett három éve. Kubik Pál a neve, huszonhat éves.

– Igazán kedves vagy Elemér, hogy ilyen precíz információval szolgálsz…

– Semmiség! – vágott közbe a rádiós. – Mindig nagy súlyt fektetek a munkámra. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy a munkaadóm ne a legjobb véleménnyel legyen rólam…

– Tudom Elemér… A nagyanyját hogy hívják?

Meggyesi értetlenül nézett rá: – Kinek a nagyanyját?

– Kubiknak, te munkaadók kedvence! –, nevetett Csóka, ahogy Meggyesi értetlen arcát látta.

– Ez nem tréfa, uraim – nézett körül a kis csoporton a rádiós. – Azt hiszem itt az ideje, hogy bemenjünk a tranzitba. Mindenkit kérek, hogy szépen sorjában, ne legyen tumultus.

Tatai megbámulta Klárát, a harmadik tiszt feleségét. Gerzson ott téblábolt mellette, megbökte.

– Te, ki az a csaj?

– Kölesdi felesége. Nemrégen volt az esküvőjük.

– Nem rossz, egy-két fordulóra elkapnám…

Gerzson rosszallóan nézett rá.

– Házi nyúlra nem lövünk…

– Na ja, de nem az én házamból való…!

Kőrösi bizonytalanul álldogált nagy utazótáskája mellett. Idősebb, köpcös, ötvenöt körüli férfi lépett hozzá. Majdnem teljesen kopasz, sildes sapkája kezében. Barna bőrkabátját karján tartotta. Szürke pulóverben és fekete nadrágban meglehetősen kopott benyomást keltett.

– Mi van öcsi? El vagy anyátlanodva. Első hajós vagy? Cserepes Lajos vagyok.

A fiú hálásan nézett rá, örült, hogy valakivel szóba elegyedhet. Zavartan babrálta a táska fogóját. – Igen, én leszek a deck-boy⁵.

Érdeklődve nézett szét. Hirtelen megkívánt egy kávét. Odament volna a presszó asztalához, de túl előkelőnek találta. Így aztán az előtte levő karosszékek egyikébe telepedett le, és vágyakozva nézte a vendégeket, s az asztalok között felszolgáló pincérnőt. Várakozott és figyelt. Kicsit irigyelt mindenkit. Ők már tapasztalt tengerészek, még a repülőtéren is ismerősen mozognak. Nekik nem új semmi, de ő belecsöppent egy ismeretlen világba. Furcsa, és idegen egyelőre minden, amiről és ahogyan beszélnek. Itt, hála Istennek, még nem érezte magát elveszettnek, de mi lesz, ha megérkeznek? Mit csinál majd? Milyenek lesznek a társai, és főleg Csóka, a fedélzetmester? Az első benyomásai jók. A nagydarab férfitől igen tartott. Amikor bement az irodába, nem volt túl bizalomgerjesztő a leendő főnöke. Látta, és keze szorításán is érezte, hogy bivalyerős. Biztosan a kötelek húzkodásától van…, gondolta. Vajon ő is ilyen erős lesz, ha hazatér első hajójáról? Melléje telepedett a fedélzetmester.

– Na, mi van Jóska? Úgy nézed a csajt, hogy majd kigúvad a szemed…

– Inkább a kávé kéne. Girnyó a nő… Nincs rajta fognivaló.

– Nem neked való hely ez! Sokba kerül a kávé. Nemsokára beszállunk a gépbe, ott majd ingyen ihatsz mindent, a kávét is…!

– Igazán? Komolyan mondja…?

– Még reggelit is adnak.

– Jó ember ám maga, Csóka úr. Vigyáz az ember pénzére!

Csóka elmosolyodott, de jólesett a fiú dícsérete.

– Majd meghálálom, meglátja! – folytatta Kőrösi. – Meghívom egy sörre, jó?

– Na látod, az jó lesz! És mikor?

– Hát a gépen. Maga mondta hogy ingyen van! – nézett rá, hamiskásan mosolyogva a fiú.

– Vág az eszed, te! De ne urazz!

– Nem áll a szám a tegezésre, főleg ha ilyen komoly emberrel beszélek, mint maga – mondta, aztán meglátta Csóka rosszalló tekintetét, és kijavította magát –, mint te…

A fedélzetmester felállt, mert Meggyesi integetett. Felállt, mire a csoporthoz ért, a férfi már szóval tartotta az embereket:

– Tehát uraim, amint mondtam: érkezés után mindenkinek első gondja legyen, hogy leadja az útlevelét, és az egészségügyi könyvét. Meg kell csinálnom a személyzeti jegyzéket…

– Elemér, hagyd a francba, ne dolgozz már megint! – szólt kissé mérgesen Cserepes.

– Kedves Lajos – fordult hozzá a rádiós –, meg kell jegyeznem, hogy amikor otthonról elindultunk, mindannyian munkába álltunk. S amint a hajóra érünk, nekem ezer más dolgom lesz. Egy új hajón rettentő sokat kell szerveznem ahhoz, hogy simán, zökkenőmentesen menjen minden… – szónokolt, de amint körbenézett, látta, hogy a többiek már a géphez vezető folyosóban bandukolnak. – Beszélhetek én ezeknek…! – gondolta szomorúan. – Mi lenne ezen a hajón nélkülem?


Szótár laikusoknak...