A katedrális előtt sokan álltak. Ünneplőbe öltözött emberek néztek kíváncsian egy lépcső elé kanyarodó kocsit. Antennáján fehér szalagokat lobogtatott a délutáni szél. A motorháztető „v” alakban, fehér virágokkal volt díszitve. Fiatal pár szállt ki. A nő széles, fodros, fehér menyasszonyi ruhát viselt, hatalmas csokrot szorongatott, és félénken mosolygott, bólintott az ismerősöknek. A férjjelölt szmokingban pompázott. Sugárzott róla a büszkeség. Ahogy körbehordta tekintetét, mintha azt kérdezte volna: – látjátok milyen gyönyörű feleségem lesz…? – Egymásba karoltak, egy középkorú hölgy serénykedett mellettük. Megigazította a fehér ruhát, egy porszemet fricskázott le a szmoking válláról, s közben állandóan magyarázott. Fényképezőgépek kattogtak, videókamerák surrogtak, és ők méltóságteljes lassúsággal felmentek a lépcsőn. Az óriási, kétszárnyú templomajtó néhány pillanat alatt elnyelte a násznépet.

– Emlékszel Peti…? – kérdezte férje kezét megszorítva Klára.

Hát hogyne emlékezne? Lehet-e elfelejteni, amint alig több mint egy hónapja vonultak a templom padsorai között? Mindenütt meghatott, idős emberek, kajánul kacsingató haverok, és velük együtt örülő barátok között vezette oltár elé az ő Csibéjét!

– Nagyon ünnepélyes pillanatok ezek –, mondta ki hangosan gondolatát.

– Az… – válaszolta Kubik. Megvárták amíg mindenki bement, és ők is belopóztak, letelepedtek a leghátsó sorok egyikébe. Végignézték a szertartást. Amikor a templom előtt ácsorogva figyelték, hogy a násznép miként köszönti az ifjú párt, a fiatal férj észrevette őket. Érdeklődve pillantott az ismeretlenekre.

– Congratulations – gratulált önkéntelenül is Kölesdi. A fiatalember meghökkent, aztán kissé meghajolt, és boldog, önérzetes mosolyát nem tudta elrejteni. – Thank you – köszönte meg, és inkább csak a szájmozgása árulta el, mit is mond. Majd ifjú asszonyához fordult, és a fülébe súgott valamit. Az imént lett feleség is rájuk nézett, kedvesen mosolyogva bólintott, s hirtelen elhatározással odaszaladt hozzájuk. Mint a balerinák szokták, megfogta bő ruhája szélét, lassan felemelte, oldalra tartotta kezét, és kecsesen meghajolt.

Kubik Péterre és Klárára mutatott, franciául mondta: – Ők is egy hónapja házasodtak össze. Tengerészek vagyunk…

A fiatalasszony odalépett Klárához, megpuszilta. – Legyetek ti is boldogok – mondta vidáman, és nevetve szaladt vissza a kissé türelmetlenül várakozó férjéhez s a násznéphez.

A nagy parkban alig páran lézengtek. Befordultak, az apró, sárgaszemű kavics minden lépésnél megcsikurdult a cipők alatt. Péter és Klára egymásba karolva sétáltak.

– Nagy dolog ez az életükben – mondta Kubik. – És milyen komolyan kell viselkedni. Ha tetszik, ha nem…! Egyszer voltam egy barátom esküvőjén. A pozsonyi Koronázó templomban tartották. De előtte a hivatalos, államilag elismert egybekelés volt. Oda nem is hívtak vendégeket, csak mi, az ifjú pár barátai mentünk el. Ki se öltöztünk, még a vőlegény és a menyasszony is farmerben voltak. Nagyon gyerekek voltunk ám, a násznép is, és az ifjú pár is. Kettejük életkora mindössze egy évvel haladta meg a negyvenet. Szóval éppen zajlik a hivatalos ceremónia, amikor látom, hogy Ilusnak, a fiatal feleségnek megrándul a válla. Aztán Dávid, a férj is megremeg. Nem tudtam mire venni a dolgot. Néhány pillanat múlva láttam, hogy lehajtják fejüket, és összenéznek. – Közben leértek a lépcsősoron, és a Loire rakpartján folytatták útjukat. – Hirtelen, minden ok nélkül, kirobbant a nevetés mindkettőjükből, egyszerre. A kötelező komolyság idétlenségbe csapott. Ilus és Dávid egymás kezét fogva röhögtek. A közönség soraiból is felhangzott, először gyéren, aztán mintegy varázsütésre, s elemi erővel hahotázott a násznép. Utolsónak az anyakönyvvezető maradt, de ő se úszta meg. Mindenki fetrengett, a hasát fogta, és röhögtünk, nyerítettünk, visongtunk…! Én is persze. A nevetés ragadós. Ilyenkor nem lehet ellenállni. Nagyon sokszor előfordul, hogy akinek kötelező komolynak lenni, azt csak egy hajszál választja el a mindent elsöprő, fergeteges vidámságtól. Mint ahogy ez ott megtörtént. Egész egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Ha valaki megállt, és levegő után kapkodott, ahogy a mellette lévőre ránézett, újra, még harsányabban folytatta. Negyed óra nevetés után, az anyakönyvvezető nagy nehezen kinyögte, hogy ha abbahagytuk, akkor folytatja a hivatalos ceremóniát, és kiment. Ő higgadt le legelőször, visszajött, megkopogtatta az asztalt, és erre, mintegy varázsütésre elmúlt az idétlen jókedv. Lehetett folytatni az esküvőt.

– Nem szívesen lettem volna ott… – mondta Klára.

Már elérték a vár sarkát. A kapu előtt kis parkoló, egy kocsi árválkodott csak egy nagy fa alatt. Odasétáltak. A kapu mellett észrevettek egy idős, hajlott hátú hölgyet, aki hosszú pórázon egy tacskót sétáltatott.

– Néni, hogy a kutya métere…? – kérdezte Péter.

A hölgy ránézett, és csodálkozó arccal mondta: – Je ne comprands pas…[1] – s hozzátette: – C’e est fermé…[2]

– Ezt a pechet! – sajnálta Klára, hogy nem tudtak bemenni. Aztán hirtelen felvidult. – Tudjátok mit? Keressünk egy utazási irodát, hátha vannak buszos kirándulások a Loire-völgyi kastélyokhoz. Holnap elmehetnénk…!

Megszaporázták lépteiket. A nagy téren találtak is rögtön két irodát. Hirdettek azok tuniszi kirándulást, spanyol és görög nyaralást, de egy se akadt, amelyik elvitte volna a Loire-völgybe a kíváncsi tengerészeket.

– Biztosan a nyárra várnak… – búsult Klára.

A nagy portálüveges kirakatok mellett kis köz nyílt, mely apró, macskakővel borított terecskévé szélesedett. Közepén egy díszes, igen régi kút állt. Kovácsoltvas rács védte a káváját. Kedvelt helye a fiataloknak. Szendvicseket majszoltak, papírpoharat tartottak a kezükben. Néhányan a műemlék kút szélére telepedtek, élénken beszélgettek. Egy 900-as Hondára támaszkodott két zsíros, hosszú hajú fiatalember, és büszkén élvezték a csodálkozó tekinteteket. A tér egyik oldalát egy McDonalds foglalta el. Nem volt zsúfolt, de azért a nemzetközi egyenkajára itt is volt vevő. Sokkal többen állták körül azonban az utcai szendvicsárusokat.

– Eszünk valamit? – kérdezte Péter.

– Részemről nincs akadálya, bár Klári csak sétára invitált… – jegyezte meg Kubik.

– Én nem akarok enni, de egy üdítő jól esne… – nézte az italokat árusító bódét Klára.

– Ha sör van, akkor iszunk, én fizetem – mondta a harmadik tiszt Kubiknak. Beállt a sorba, zsebéből pénzt húzott elő, és amikor sorra került, letette a pultra. A kiszolgáló mit se törődve vele, unott arccal tette elé a megrendelt italokat.

Klára nézte, ahogy mindketten meghúzzák a poharakat. – De szomjasak lehettetek! – gondolta kesernyésen. Péter letörölte a habot szája széléről.

– Na, ez most valóban jólesett… – nézett a feleségére.

Klára kissé csípősen válaszolt.

– Azt mondtad, csak kólát iszol, sörről eddig egy szót se szóltál… Most majd  elkezdesz inni? Nem szeretem, és nem lesz jó vége… Emlékszel, szilveszter után megígérted, hogy soha többet…! Ennyit ér a szavad? Mi lesz, ha kiderül, hogy nem voltál józan a szolgálatban…?

– De ez csak egy pohár sör…  Most miért mondod, hogy inni kezdek? – védekezett ingerülten Kölesdi. Na, még csak az kéne, hogy az asszony előírja, mikor ihat meg egy pohárral, vagy korsóval… Világos, ha megszomjazik, megteszi. Csak nem lesz belőle egy tutyimutyi, tedd ide, tedd oda, papucsférj? Aki mindig engedélyt kér az asszonytól, ha sörre szomjas? Ha Csibe azt hiszi, hogy törvényes gyeplőt és ostort kapott a kezébe az esküvőn, hát nagyon téved!

– Igen, ez csak egy. Senki nem iszik egyszerre kettőt. Csak utána jön a második, aztán a harmadik, s ki tudja hol állsz meg?

– Most veszekedni akarsz? Légy tekintettel legalább Palira…! Te se gondolhatod komolyan, amit mondasz! Szilveszterkor más volt. Azt úgyse tudja meg senki. Pali megígérte, hogy hallgat, nem…? – nézett a második tisztre. Kölesdi nem értette, mi ütött a feleségébe. Az igaz, hogy a nagy hajdani ivászatokról nem tud. Annak azonban vége. Ezt erősen megfogadta. És amit ő megígért, azt be is tartja. Nem tűri, hogy ebben valaki kételkedjen… Igaz, hogy a szilvesztert nagyon elszúrta, de keservesen megbánta. Rossz rágondolni, hogyan végződhetett volna! A másik hajó is hibás volt! Nem tért ki! És mivel baj nem történt, Pali megígérte, hogy hallgat a dologról. Még a végén, pár nap után, szégyenszemre hazazavarták volna… Csibe most mit akadékoskodik? Akkor meggyőzte. És kibékültek, mert január első napján a beszélgetésük veszekedésbe torkolt. Nem értette, most mi baja van a feleségének?

– Megmondtam, és hallgattam is. De ez volt az utolsó! – hallotta Kubik hangját Kölesdi. Nem volt benne semmi él. Pali biztos volt benne, hogy igazat mondott. Akkor nehezen állt rá, mert jelenteni akarta a parancsnoknak, hogy az ügyeletes tiszt ittas, de nem tette. Főleg az asszonykára való tekintettel. Lehet, hogy nem jól járt el? Most úgy látszik, hogy akadékoskodik. Csak tudná, miért?

– Biztos vagy benne, hogy senkinek se szóltál? – kérdezte egy kicsit élesen Klára, egyenesen nekiszegezve a kérdést.

– Ha mondom! – Kubik kezdett belezavarodni a dolgokba. Lehet, hogy mégis elszólta magát valaki előtt? Senkivel nem beszélt erről az esetről. Tőle aztán nem tudhatta meg senki…

– Én ezt nem hiszem… – mondta Klára és elfordult. Durcásan állt, s a közeli kirakatra meredt.

– De Csibe, most miért sérted meg Palit? – kérdezte Kölesdi kissé erősebb hangon, mint ami esetleg indokolt lett volna.

– Ez nem sértés. De tudok, amit tudok…

– Na, ki vele, mt tudsz? – kérdezte nyersen.

Klára ránézett, egy kicsit szomorú volt a tekintete. Hova lett a kedves Peti? A mindig mosolygós, mindig vidám… Ő csak jót akart. Hiszen Tatai célzott rá, hogy tud az esetről. És ki mástól, mint a második tiszttől? De mi van, ha Kubik valóban hallgatott, és Peti szólta el magát? Esetleg onnan is tudhatta az elektrikus… És akkor Pali jogosan neheztelne rá.

– Semmi, semmi – mondta zavartan. – Ne haragudj Pali, nem akartalak megbántani – mondta szomorkás mosollyal.

– Nem haragszom – hallotta. – Amit megígértem, be is tartottam.

Kölesdi a feleségéhez fordult.

– Mit gondolsz Csibém, nem kellene bemenni a hajóra?

Klára belekarolt, és arra gondolt, talán mégse volt igaza. Lám, egy sör elég volt a férjének. Elindultak a buszmegállóhoz. Két-három férfi ácsorgott a műanyag esővédő alatt. Két fülöp-szigeteki és egy idős, fehér férfi toporgott a megállóban. Kubik halkan elnevette magát, ahogy az öregebbik várakozóra nézett.

– Min somolyogsz Pali? – kérdezte Klára.

Kubik még egyszer alaposan szemügyre vette a férfit. Bólintott, és magának mondta: – Nahát, valóban kiköpött Muha… Ez az ember szakasztott olyan, mint az első fedélzetmesterem. Még a háta is úgy görnyed…

– Amikor a szlovákoknál hajóztál?

– Igen. Róla meséltek egy történetet. Én többször is megpróbáltam kifaggatni, de az istennek se állt kötélnek. Hallgatott róla, mint a sír. Persze volt is miért, én se dicsekednék… Ám az ilyen történetek nem maradnak titokban – mosolygott huncutul.

– Miért? – kérdezte Klára, s a kanyarba mutatott, ahol feltűnt az autóbusz. Nagyot fékezett, majd kinyitotta az ajtót. A leghátsó ülésre ültek. – Na, mesélj – noszogatta már Kölesdi is a második tisztet.

– Hát nem is tudom… Tehát én is úgy hallottam, de az ilyen történetekre mondják: ha nem is igaz, legalább érdekes! Szóval az öreg Frantisek Muhával esett meg a következő eset: fedélzetmester volt, már közel a nyugdíjhoz, amikor vele hajóztam az első hajómon. Nos, ő már a második világháború idején is tengerész volt. Mindenféle hajón szolgált, matrózként. Valahogy kikeveredett a világháború előtt Spanyolországba, és onnan szállt mindig hajóra. Ahogy hazajött, a pozsonyi tengerhajózási vállalatnál volt tengerész. Tehát emberünk megkapta az ukázt Barcelonában, ahol akkoriban tanyázott, hogy Lisszabonban kell beszállnia a következő hajóra, szabadsága letöltése után. Elutazott Portugáliába, a hajója, még nem érkezett meg. Így szállodába kellett volna mennie. Azt, hogy nem akart beköltözni, vagy hogy megspórolja az árát, nem tudom, de megkereste egyik régi barátnőjét. Klári – fordult Kubik a mellette ülő, és érdeklődve figyelő nőhöz – a barátnője azt csinálta. Abból élt – mondta nevetve. – Magyarul: kurva volt… Tehát a matróz felment hozzá, és ott szándékozott eltölteni a várakozás unalmasnak tűnő napjait, a hajó érkezéséig. Addig is az időt el kellett ütni, tehát többször is igénybe vette barátnője szakmai tudását. Egy szép napon a szolgáltatás kellős közepén jártak, amikor megtörtént a baj.

Történetesen a hölgynek volt egy szép, hét hónapos cicája. Mint afféle, gyermekkorban lévő macska, igen játékos volt. Amint észrevette, hogy nem messze tőle a similabdájához hasonlóból kettő is fickándozik, beugrott asszonya lába közé, s elkezdte pofozgatni, macerálni, a játékosan ugráló, apró labdákat, amik ugyebár Frantisek barátunk tulajdonát képezték. Nem tudom miért, de ő ezt zokon vette, s igen egyszerű megoldást választott: miközben vitézkedett, hátranyúlt, megragadta a cicát, és egy elegáns mozdulattal kihajította az ablakon. Eddig tartott a szerelem. A portugál szépség nagyot visított!

– Szegény kis cicám…! – és tengerészünket azonnal lerúgta magáról. Ez lett volna a kisebbik baj, mert amikor a férfi megfordult, hogy lamentáljon a szolgáltatás megszakításáért, egy pisztollyal nézett szemközt, s a mozdulat igencsak egyértelmű volt. Amikor ennek vonakodott engedelmeskedni, a széplelkű állatvédő az egyik lábához lőtt.

– Mit csinálsz, Puncimókus? – kérdezte humorizálva a férfi.

Hogy szándéka komolyságát megmutassa a nő, még egy golyót eresztett a padlóba.

– Ugyan már, ne bomolj, szépségem…! – értetlenkedett. Miután Frantisek nem vette komolyan még most se, éppen csak elhúzódott, tehát a combja mellett lyukasztotta ki az ágyneműt, elég közel a cica játékához. Ekkor jobbnak látta, ha megteszi, amire oly szigorúan felszólították, és kiugrott az ablakon, úgy, ahogy anyukája erre a világra szülte. Arról nem szól a fáma, hogy a vasárnap délutáni utcán családostól sétáló, derék lisszaboni polgárok mit szóltak, a meztelenül fedezéket kereső tengerész láttán… – fejezte be Pali a történetet.

Reggeli után a dohányosok füstfelhőket eregettek a szalonban. Vasutas egy fogpiszkálóval a szájában matatott. A fedélzetmester odakínálta a cigarettás dobozt, de a matróz megrázta a fejét. Nagy István kissé mélabúsan merengett. Látszott, hogy valahol nagyon messze jár. Talán már a pireuszi lányok meghódítására gondol… Egyszer csak felsóhajtott.

– Hogy én milyen marha vagyok…!

– Nyertél Pistika! – adott igazat Csóka. – Most ki jár az eszedben? A tökös lányok…? – mondta röhögve.

– Menjetek a fenébe…! – felelt ingerülten.

Francia felállt, és felvette a sarokba dobott olajos munkáskesztyűjét. Farzsebébe dugta, és elindult volna a gépházba, de észrevette, hogy a Dunhill öngyújtóját az asztalon felejtette. Visszament érte, kis bőrtokba süllyesztette, majd egy fadobozba rejtette. A valamikori szivardobozban egy csomag cigaretta is lapult. Az egészet a trikójára varrt hatalmas zsebbe dugta. Kiment.

Vasutas követte, de csak a kabinjáig ment. A mindennapos reggeli munkához készülődött. Megméri a hajó tankjaiban levő ivó– és mosdóvizet.

– Alig van vizünk… – dünnyögte. – A végén majd vödrözhetünk! Döglődik a sólepárló!

– Ivóvizünk legyen elég, mosakodni nem muszáj olyan gyakran, nem igaz? – röhögött Csóka. – Amíg Vasutas a vizeket méri a tankokban, mi előhozzuk a műanyag habot, és körbefújjuk a raktártetők réseit.

A fedélzeten óvatosan kerülgették az olajfoltokat. Nem is emlékeztek pontosan, hány napot kellett várniuk, hogy a hajó fölé állhasson a hosszú szállítószalag, de végül elmentek. Hamar berakták a  háromezer kétszáz tonna búzát. Nemsokára megérkezett a pilot is, indultak. Meggyesi az időjárásjelentést levitte Barabásnak, aki elégedetten olvasta. A Vizcayai öbölben északkeleti szél fúj, és így segíti őket. Bár jó lenne tudni, mire képes a Sea Falcon szembeszélben, de nem bánta, ha ezt minél később tudja meg.

Reggel nyolckor még sötét van, ilyenkor januárban. Az ég fekete, de a partok felől halványsárgás, rózsaszínbe játszó csík jelezte, hamarosan megvirrad. A vörösen izzó nap megjelenésére még legalább egy órát kell várniuk.

Nagy István letette a raktár mellé a kartondobozt. – Milyen szerencsés ez a Bákhót – gondolta. Nem a kedvesét irigyelte, mert Bonzsúr egyáltalán nem az a nő, akiért a kisujját is megmozdítani érdemes lenne. De a tény, hogy a fiú minden este kint töltötte az idejét mindenképpen irigylésre méltó. Egyszer hopp, másszor kopp, mosolygott magában. Neki Brazíliában volt a hopp, amikor az Atlantic Staron hajózott. De még milyen! Erre mindig jó lesz emlékezni. A nantes-i első estére már nem annyira. Lelkileg megviselte, hogy azokkal a "lányokkal" hozta össze a sors… És a tegnap este pedig… Hiába, átkozottul peches ezen a hajón!

Éppen, hogy elkezdték a berakást. Ő a szalonban ücsörgött, és teát ivott. Közben brazíliai élményeiről mesélt. Aztán Franciával és Vasutassal arról ábrándoztak, hogy milyen jó lenne Pireuszban összeszedni egy jó kis csajt.

Elmondta, hogy karcsú nőre vágyik. Legyen magas, hosszú, éjfekete hajú. A bőre ne legyen napégette, a fekete hajhoz a fehér bőr illik! A ruhája feszüljön, emelje ki a domborulatokat. Mindkét markát felemelve mutatta, milyen mell az ideális. Lágy hullámvonalat rajzolt a levegőbe, hogy szemléltesse eljövendő szeretőjének fenekét. Éppen azt magyarázta, milyen kemény húsú lészen, amikor felnézett, és megkukult… A torkán akadt a szó… Csak nézett kiguvadt szemmel, és arra az istennőre meredt, aki a szalon ajtajában megjelent.

– Ilyen! Éppen ilyen kell nekem…! Te jószagú…! Hát hogy került ide az a nő? – makogta, és le nem vette szemét a hosszúcombú, feketeszemű, csersznyeszájú, huszonöt év körüli nőről. Az mosolygott, rákacsintott, és a fenekét riszálva elvonult. – Mi ez? Álmodtam? – kérdezte Vasutast. Választ nem kapott, mert ő is szájtátva bámult.

– Hogy került ide…? – csodálkozott Francia.

– Várj! – eszmélt fel a matróz. – Nem arra van a kabinom! – kiáltott utána. A nő visszafordult.

– Tudom – mosolygott észtveszejtően – nem is oda megyek. És különben is, te másfajtákkal jártál! – mondta hangosan nevetve.

Nagy István vörös lett mint a főtt rák. Honnan a fenéből tudhat az első esti kalandjáról? És hogy mer neki ilyet mondani? Még hogy ő…! Őrület. Hirtelen felugrott, és a nő után ment. Éppen Kőrösi kabinjának ajtaját nyitotta.

– Ne…! – mondta szinte sírós hangon. – Ne oda…! Neki már van!

De a fekete hajú lány mégiscsak bement. Nagy István is odaszaladt, és kopogás nélkül benyitott. A kabinban Bonzsúr és Bákhót a szófán ültek, az asztalon mindenféle kaja. Sajtok, sonka, felvágottak, és két üveg bor. Bonzsúr teli szájjal nevetett valamin, amit a hosszúcombú lány mondott. Amikor Nagy István belépett, felemelte párnás kezét, és ujjait kecsesen mozgatva köszöntötte.

– Bon jour, bon jour.

Kőrösi felnézett, a lányra mutatott.

– Na, látod Pistika! Ő kereste mindig a tuzamit. A Bonzsúr húga. Mondtam én neked, hogy meg se közelíti – és rámosolygott a kedvesére –, de azért eljöhettél volna. Egy kis hetyepetyére neked talán jó lett volna… Látod, behozta. Te, hogy ez a nő – és Bonzsúrra mutatott –, mit veszekedett a kapunál, amíg beengedték…! De hát lehet neki ellenállni…?

Nagy István úgy érezte, most azonnal összeomlik a világ. Ez az istennő lenne a hústorony húga? És ő hogy tiltakozott, amikor Bákhót ajánlgatta. Nem, ez nem lehet igaz…! Amikor lementek a hajójárón, a lány felkiabált Nagy Pistának: – Nix tuzami…!

És azóta mindenki rajta röhög. – Nix tuzami, csak tökös csaj! Az való a Pistikának… – mondják, neki meg ökölbe szorul a keze, és nem tud semmit tenni, mert ha felkapja a vizet, csak nevetséges lesz a többiek előtt.

– Na, majd Görögben! – vigasztalta magát.

[1] je ne comprends pas — nem értem

[2] c’e est fermé — zárva van