Kölesdi és Klárika imbolygó léptekkel mentek a szalonba. Az asszony különösen nehezen, nem szokta meg, hogy a lába folyton kicsúszik alóla. Tenyerével a falat kereste, úgy közlekedett a folyosón. De a rossz idő nem zavarta. Pedig mennyire félt, amikor Péter először ecsetelte, milyen is, amikor a hajó viharba kerül…

– Nocsak, nem ment el az étvágyad ebben a hánykolódásban? – csodálkozott Berényi, amikor a fiatalasszony bedugta a fejét a tálalóablakon, hogy elkérje a második fogást.

– Nem, sőt, farkasétvágyam van! – nevetett. – De levest most nem kérnénk, mert attól félek, az ölemben köt ki. De jó illatokat érzek! – szagolt a levegőbe.

– Jelentem, sül a beigli. Csak az a gondom, hogyan rántom ki a halat? Ilyen hülye időben kiloccsan az olaj! Tessék itt a kaja. Étlap szerint: rántott gombafejek, tartárral. Ehelyett: hajában sült krumpli, és sült szalonna. Kértek hozzá vöröshagymát? Tudod ez egyszerű étel, nem kell odafigyelni, és addig tudok az estére koncentrálni. Meg a holnapi menühöz is előkészülhetek. Kihajolt a tálalóablakon, és a harmadik tisztnek mondta: – De akkor aztán tessék ám enni! Három szelet rántott halat teszek a tányérodra! Siorkám…

– Úgy lesz! – vigyorgott Kölesdi.

Délután a parancsnoki kabinban látogató volt. Jósika, a kápó terpeszkedett a vendégmarasztaló fotelben. Konyakos poharat forgatott tenyerében, melegítette az italt.

– Most voltam fent a hídon, erősödött a szél, szinte egy helyben állunk! – mondta Barabás. – Déltől negyed háromig két teljes mérföldet araszoltunk. És az előrejelzés szerint tovább romlik az idő. Estére bakot ugrunk a karácsonyfa alatt!

Kintről lábdobogást hallottak. Már látták a rádióst, de ő megállt, kopogott, és addig nem jött be, amíg meg nem kapta az engedélyt. Jó kedve volt, várakozó arccal tartott egy táviratot a kezében.

– Hát te minek örülsz ilyen ocsmány időben? – kérdezte Barabás.

– Parancsolj, kérlek szépen – tartotta a parancsnok orra elé. Barabás magában olvasta.

– Ne csak magadnak, hé…! – méltatlankodott a kápó.

– Nos, figyelj! A hajóbérlőtől jött. „Lengyel rakomány törölve. Haladjon lassú menetben Finisterre¹ irányában.” Ennyi! – a papírlapot az asztalára tette, felvette konyakos poharát, és kihajtotta. – Na, elküldtek a világ végére… – fordult a kápóhoz.

– Hogy engem mindig ilyen nehéz feladatok elé állítanak! – lamentált a gépüzemvezető a konyaktól kipirult arccal. – Hogy a túróba menjünk lassú menetben? Hiszen ha sikerül megfordulni, ez az idő ezerrel visz majd minket! Még hogy lassú menetben! Akkor hátra kellene a gépet járatni!

– Megyünk, ahogy tudunk. Na, szevasztok, megyek a hídra, és az lesz a legjobb, ha te pedig a gépházba…

Meggyesinek nem volt több dolga, tehát lement a szalonba. A szakács a három matrózzal és a fedélzetmesterrel beszélgetett. Valami vizuális viccet mesélhetett, mert már a lépcső aljából látta, hogy Berényi gesztikulál, hadonászik, majd hirtelen megfordul és leguggolt. Erre a többiek éktelen kacagásban törtek ki…

– A leveses fazekat rögzítetted? – kérdezte szigorúan. Közben arra gondolt, hogy milyen szép is lenne olyan hajón dolgozni, ahol három pincér, két szakács és egy segédszakács van a keze alatt. Mint régen… És a rádiós ügyekkel se foglalkozott. Csak gazdasági tiszt volt…

– Minek? – kérdezte Berényi. – Nem billegünk! A remegést meg a bólogatást bírja a lábas.

– De hamarosan úgy mozgunk, hogy olyat még nem láttatok…! Az útirányunk megváltozott, megfordulunk – emelte fel szavát. – Rossz időben le kell rögzíteni a főzőedényeket! Hogy a macska rúgja meg! A barba megfordul, és akkor röpül minden a konyhában! Mars fel, és tessék bepótolni a lelkiismeretlen mulasztást.

– Jesszusom! Nagy baj van, ha Elemér átment ilyen alpári, trágár stílusba – mondta Csóka egészen halkan, hogy meg ne hallja akiről beszél. Közben a hajó állandó rázkódása megszűnt. A hídon elforgatták a kormányt. A hajó lassan fordulni kezdett. Az eddigi bukdácsolást lágy dülöngélés váltotta fel. Az asztalon a kávéscsészék önállósították magukat. Jobbra-balra kezdtek csúszkálni két üveghamutartó kíséretében. A tálalóban megcsörrentek a tányérok. A bögrébe állított evőeszközök feldőltek. A hajó oldalra billent, a másodperc tört részére megállt, majd hevesen átbukott az ellenkező oldalra. De olyan vadul, hogy minden lerepült az asztalról. Egy kávéscsésze a falon tört apró darabokra, a másik a tálaló ajtaján át utat talált a mosogatóba. Az egyik szék felborult. Nagy Istváné pedig útra kelt. Először lassan, majd egyre sebesebben csúszott. A padlóhoz rögzített szék vadul megpördült, és Kőrösi teljes terjedelmével a szemközti falon találta magát. Az ócska televízió a földre zuhant és képernyője csörömpölve tört össze.

Hirtelen velőtrázó üvöltést hallottak a konyhából.

– Te jószagú atyaúristen…! – kiáltott fel Vasutas. – Berényi…!

Mindannyian felugrottak, és Meggyesi vezetésével berontottak a konyhába. Az elsőnek érkező gazdasági tiszt nem nézett körül, s megcsúszott egy félbevágott hagymán. Lába előrelendült, keze az ajtókilincset kereste, de nem találta. Ha Csóka hátulról el nem kapja, akkor alaposan beveri fejét a küszöbbe. A konyhában úszott a gombaleves. Tetején ide-oda siklott az üres fazék. A földön fedők, merőkanalak, fakanalak zörögtek, és egy tepsi csörömpölve csúszkált. Szerencsére a bejgli már biztonságban volt. Egy rekeszből kiborult hagyma is ott hempergett, az enyhülő dülöngélésben. A hátsó ajtó melletti liszteszsák, mintha gyomorfájós részeg gubbasztana a sarokban, meggörnyedve, középen kicsit megtörve, tartalmát a kőre csurgatta. A kis kupac liszt mohón itta fel az ünnepi vacsorának szánt gombalevest. Tetején egy csótány keresett menedéket a forró lábfürdő elől.

Berényi a tűzhely fogóját markolta, és lábára meredt. Homlokán patakokban folyt az izzadtság, nem tudni, a melegtől-e, vagy a kíntól. Minden bizonnyal mindkettőtől… Nadrágjának szára csatakos volt a forró levestől. Fél lábon ugrált, egyik cipőjétől próbált valahogy megszabadulni. De fél kézzel nem tudta megoldani, mert a cipőfűző megduzzadt a levestől, és erősen tartotta a csomót. Közben sziszegett, káromkodott, s látszott, hogy borzalmasan szenved. Vasutas óvatosan hozzálépett, nehogy ő is megcsússzon, és hóna alá nyúlva megtartotta. Csóka már a cipővel foglalkozott. Amennyire tőle telt, kíméletesen vette le, de közben a szakács hangosan jajgatott.

– Vigyázz, a fenébe! Irtóra fáj…! Óvatosan te…! Azannyát, de megjártam – vicsorgott, és öklével a tűzhely fogózkodóját verte kínjában. Amint a cipőtől megszabadult, megkönnyebbült. Letörölte izzadó homlokát. Közben Meggyesivel már senki nem foglalkozott. Amikor a fedélzetmester felsegítette, nem a szakácshoz ment, hogy segítsen, hanem eltűnt.

– Kubiknak és a barbának kellene szólni – mondta a Csóka. – Biztosan van fájdalomcsillapító a gyógyszerszekrényben. Elemér, szaladj, szólj nekik! Vigyázz, óvatosan húzd le a zoknit – figyelmeztette Vasutast, de erre nem volt igazán szükség, mert a fiatal szakács azonnal elrántotta a lábát, amikor a matróz megpróbálkozott vele.

– Nincs itt az Elemér – mondta halkan Kőrösi, a fiatal matróz.

– Jellemző! Amikor valóban szükség lenne a segítségre, akkor elfut, és valahol szervez… Nem baj! Megvagyunk nélküle is. Jóska, szaladj fel a hídra, és a parancsnokhoz is szólj be, mondd el mi történt – utasította a deck boyt.

– Vigyük át a kabinba – ajánlotta Vasutas. – Tudsz jönni?

– Megpróbálom… – Berényi fájdalmas arccal bicegett. Belekapaszkodott a fedélzetmesterbe, és átlépte a küszöböt. A kabinban a szófához tipegett, lerogyott. Elkezdte a nadrágját kigombolni, közben magában káromkodott.

– Látod öreg, de nagy marha vagy! – vigasztalta Csóka. – Ha most kezdenél hajózni, még megérteném, de így! Nem az az első, hogy rossz időben kikötözd az edényeket?

– Tudom, persze, de mit tehetek már?

A folyosón lábdobogás hangzott. Meggyesi sietett be a kabinba. Félretolta a fedélzetmestert, és a zsebéből egy flakon Irixet húzott elő. Ráfújt a vörös, és hólyagos lábfejre, aztán a bokára. A szakács megkönnyebbült, amint a hűvös permet végigsimogatta az éget felületet. Amikor letette, Berényi megszólalt, mint egy kisgyerek:

– Még! – és megismételte, követelve: – még egyszer!

– Most leveszem a nadrágot – mondta Meggyesi, miután teljesítette a kérést, és óvatosan kezdte kibújtatni a szakács lábát a levestől lucskos, zsíros, fekete-fehér kockás ruhadarabból.

– Jaj, vigyázz – szisszent fel, amikor hozzáért az anyag a lábfejéhez. A rádiós befejezte a műveletet, és a kellemesen hűsítő oldattal bepermetezte most az egész lábszárát, egészen térdig. Szerencsére attól feljebb nem érte a tűzforró leves. – Jaj főnök, de barom voltam – mondta sírós hangon –, most mi lesz? Az ünnepi vacsora… megcsinálom! Valamit kötök a sarkamra, és akkor tudok menni. – Felült, mert úgy érezte, hogy most azonnal kimehet a konyhába. De jött a következő fájdalomhullám. Belemarkolt a combjába, elvörösödött, kínjában összegörnyedt. Hallották ahogy csikorog a foga.

– Most ne a vacsora legyen a gondod…

– Kérlek szépen… – vigyorgott Vasutas, de látva Csóka rosszalló tekintetét nem folytatta. Meggyesi mintha meg se hallotta volna.

Ekkor állt meg a kabin előtt a második tiszt és a parancsnok. Mindketten odamentek a szenvedő fiatalemberhez, és megnézték.

– Ronda! – jelentette ki Barabás.

– Mivel lehetne enyhíteni a fájdalmat? – állt tanácstalanul Kubik. – Minden gyógyszer görög…, nem tudjuk elolvasni.

– Meggyesi bespriccelte – szólt közbe Vasutas.

– Elemér, te mindenre gondolsz! – emelkedett fel térdelő helyzetéből Barabás. A megjegyzésének most semmi éle nem volt.

– Hoztam sprayt, sürgősen be kell fújni a lábát – hallották Klárát.

– Köszönjük, de már megtörtént – válaszolta Kubik. – Tedd csak el, reméljük nem lesz máskor rá szükség.

– Meghoztam az Irixet – hallották a folyosóról Jósikát is. Erre már Berényi is elnevette magát. – Úgy látszik a tűztől mindenki fél…

– Csak maga nem – mondta Barabás rosszallóan. – Ágyban marad. Palkó, intézkedj, lássátok el.

Kubik megköszörülte a torkát.

– Hát Ogyesszában nemigen tanultunk ilyesmit, ám Lenin műveiből kapásból idézek. Majd csak kitalálunk valamit…

– Akkor vigyétek ki a fürdőbe, és hideg vízzel hűtsétek. Majd lejövök, s megnézem. Lehet, hogy nem is olyan vészes? – kérdezte, mert a szakács cigarettás dobozban kotorászott, a sarkán állva.

– Ez csak nyugtató barba – mondta Berényi keserűen. – Különben is, megmondtam Elemérnek, hogy megcsinálom a vacsorát.

– Itt marad a fenekén – ment ki a parancsnok. Meggyesi körülnézett. Vasutas, Csóka és Kőrösi már nem voltak bent. Klára és Kubik a szakács körül szorgoskodtak. Jósika az ajtófélfát támasztotta. Szájába pipa, illatos füstöt eregetett. Kajánul mondta a rádiósnak:

– Mi az Elemér? Nincs rád szükség? Mindenki teszi a dolgát, anélkül, hogy meg kellene szervezned?

Meggyesi lesújtó pillantást vetett rá, és szóra se méltatta. Illetve csak magában mormogta: – Már pipázik… – Ugyanis Jósika cigarettázott. A pipájáért csak akkor nyúlt a gépüzemvezető, ha már volt benne egy kis nyomás. A borért lelkesedett. A jófajta vörösért. Fente is a fogát a vacsorához asztalra kerülő palackokra.

A konyhába érve a gazdasági tiszt megelégedetten pillantott körül. A matrózok már feltakarítottak. Csak Csóka morgott:

– Szép kis karácsonyunk lesz! Kíváncsi vagyok, milyen kaja kerül az asztalra?

– Kérlek szépen, aggodalomra semmi ok! Minden helyzetben van megfelelő megoldás – húzta ki magát Meggyesi. Zsebébe nyúlt, fehér zsebkendőt vett elő, s megtörölte izzadó homlokát. Majd mielőtt folytatta volna, megigazította a szemüvegét is. – Megkérem a kedves jelenlevőket, hogy ne tegyenek holmi ellenvetéseket – fordult Csókához. A fedélzetmester zsebre dugott kézzel támasztotta a konyhaszekrényt, és érdeklődve várta mivé fajulnak az események ha egyszer Elemér kézbe veszi őket. Vasutas a felmosórongyot csavarta ki, majd a hátsó ajtóhoz ment. A hajófar mögött hatalmas hullámok tornyosultak. A szemlélődő azt hihette volna, hogy a feléjük görgő, tajtékzó víztömeg elborít mindent. De a hajó lassan emelkedett, a víz pezsgett körülötte, és a kavargó, fortyogó hullám gyorsvonati sebességgel vágtatott előre. A szél most, hogy megfordultak, már nem vágott olyan erősen. Nekifeszült hátulról a felépítménynek, és mint láthatatlan tenyér, tolta a hajót. A konyhába friss levegőt hozott, elkergetve a kellemetlen szagokat, ami a tűzhelyre égett levestől származott.

– Holmi leves elkészítése nem ütközhet számottevő akadályba – folytatta Meggyesi. – Csóka, menjetek le a szalonba, és díszítsétek fel a karácsonyfát. Megkérünk egy kedves gépész kollégát, hogy valami ideiglenes alkalmatosságot készítsen, amibe beállíthatjuk a fáinkat.

– Álljon meg a menet! Ne olyan hevesen! – tiltakozott Csóka. – Mi a jó fenéről beszélsz? Hisz nincs is fenyőnk! És a díszek? Ez lesz az első karácsonyunk, hogy fa nélkül ünnepelünk! – mérgelődött, és lapát tenyerével legyintett. Hiszen egész délelőtt keresték, hátha találnak egy eldugott zugban. De az arab személyzet nem ünnepelte Jézus születését… Abban bíztak, hogy a görög parancsnok miatt lesz a hajón, legalább egy picike fa…

– Kérem! Kérem! Mindannyian tudhatják, hogy nem szokásom a levegőbe beszélni. Átnéztem a hatáskörömbe tartozó helyiségeket, és a révkalauz számára fentartott kabinban, amit szennyesraktárnak kívánok hasznosítani, a nem is oly távoli jövőben, találtam három fenyőt, és rengeteg díszt! Magától értetődően a fák műanyagból készültek, de azt hiszem, jelen esetben ez senkit se zavar!

– Magától értetődő…! – visszhangozta Vasutas. – Mehetek érte?

– Parancsolj, kérlek szépen, a kulcs. Mindent megtalálsz a kabinban. – Jósikához fordult: – volnál szíves, egy helyre kis állvány ügyében, hathatós intézkedést hozni? – Elemér most újra a régi volt. Intézkedett, szervezett, és úgy tűnt, hogy a dolgok rendeződnek. A második tisztet megbízta, hogy néha-néha nézzen a beteg szakácsra, bár Kubik ezt anélkül is megtette. Klárát megkérte, hogy segítsen neki a főzésben, sütésben.

Amikor Vasutas visszaérkezett, megelégedetten mutatta, hogy égőket is talált, de ennek Elemér nem igazán örült. Ugyanis erről nem tudott, és személyes sértésnek érezte, hogy más is felfedezett valamit a birodalmában. Mikor mindent elrendezett, közölte, hogy az előre megállapított időben a vacsorát tálalják, és elvonult a kabinjába.

– Sárgarigó legyek, ha lesz kaja! – mondta Csóka. – Klári, te tudsz főzni? Mert Elemért még senki nem látta fizikai munkát végezni. Dirigálni, azt igen…! – majd Kőrösihez fordult. – Na, gyere Jóska, nézzük azokat a fákat.

Klára elszaladt, hogy munkához öltözzön. A szekrényben nagy felfordulást csinált, mire megtalálta a melegítőt. A konyhában valami kötényféle is kell, ez világos, tehát hosszú ujjú inget kötött maga elé, hogy védje ruháját. Haját hátul összefogta egy gumiszalaggal, és kis kontyot ügyeskedett belőle. Megvizsgálta magát a tükörben. Megelégedetten lépett hátra.

– Hova-hova, Csibém? – kérdezte Kölesdi, aki éppen akkor ébredt fel ebéd utáni szunyókálásából. Nagyot nyújtózott, hogy a csontja is ropogott belé. – Nem bújsz mellém?

– Most dolgom van…

– Mi dolgod lenne a hajón? Hiszen mindened megvan! – kivárt egy pillanatra, aztán hozzátette: – a körülményekhez képest…

– A ma esti vacsorát kivéve.

– Hát Berényi mit csinál? Ebédkor már a bejglivel is kész volt! Szerintem már szépítkezik, vagy sörrel vigasztalja magát.

– Ja, te aludtál, nem tudhatod. Ráömlött a forró leves, és most a kabinjában fekszik. Ha nemcsak bejglit akarsz vacsorára, akkor most mennem kell. Főzni megyek! – jelentette ki büszkén, de magabiztossága nem volt túlságosan meggyőző…

– Csak azt ne! Ebből lincselés lesz! Vagy megtanított az anyád titokban a tudományára? Miért nem árultad el eddig?

– Azt nem, de Elemérnek segítek! – Ezzel elviharzott. A konyhában még nem volt ott a gazdasági tiszt. Körülnézett. Gombaleveshez mi is kellhet? Minden bizonnyal gomba. Meg kéne keresni. Víz van, talán só is akad. Kész. Eddig terjedt a tudománya. Fogalma se volt, mihez fogjon. Megvan! Amíg megérkezik Meggyesi, felszeleteli a bejgliket. Átkutatott minden polcot, szekrényt, már majdnem kétségbe esett, hogy semmire se használható, de jött a nagy ötlet! Átment Berényihez.

– Hol találom a süteményes tálakat? – kérdezte.

Amint megtudta, elviharzott. A karácsonyi süteményt szép vékonyra szelte, és sorba rendezte, amikor Meggyesi belépett. Fekete nadrágot, fehér inget és kötényt viselt, körülötte illatfelhő úszott. Frissen volt borotválva.

– Nos Klárika, akkor lássunk hozzá. Meg kell mondjam, nem erős oldalam a főzés. Sőt, azt is mondhatnám, hogy a rablóhúson és a rántottán kívül még nem készítettem semmit, de a maga vezérletével csodákra leszünk képesek. Átadom a marsallbotot, most alávetem magam az utasításainak. Mivel kezdjünk?

Klára megrettent. Ő azt hitte, azért Elemér a gazdasági tiszt, mert otthonos a főzésben is. Tanácstalanul forgolódott.

– Talán ha szabadna javasolnom, tegyük fel a levest. A gombáért lemegyek a kambúzába. Én tudom hol áll, addig maga csak csinálja a dolgát nyugodtan – mondta Meggyesi.

– Jó – fogadta el a mentőövet Klára. Tétován nézelődött, és kezdett kétségbeesni. Nem erre számított. Lehet, hogy Petinek igaza volt a lincselést illetően? Mivel a baleset után kikapcsolták a tűzhelyt, hogy letisztogathassák, már teljesen kihűlt. Tehát most be kellene kapcsolni. A gombokat megtalálta, és éppen guggolva vizsgálgatta, hogy melyik laphoz szolgálnak, amikor Meggyesi megérkezett a konzervekkel. Letette, s ugrott, hogy segítsen.

– Látja, ez az első platnié, így kell bekapcsolni.

Klára látta. Az edényekhez ment, és elkezdte kiszedni az egymásba tett nagy méretű lábasokat, fazekakat. Meggyesi elvette a levesest.

– Tudja Klárika, aki az otthoni adagokhoz szokott, annak igen furcsa az üzemi méret. Ezt használjuk –, magyarázta, és feltette. Klára félrehúzódott. Rémlett neki, hogy otthon is ez a sorrend, de eddig nem volt rákényszerülve, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Amikor tétován zsír után érdeklődött, a gazdasági tiszt beleöntötte az olajat. A hagyma vágását se hagyta rá, mondván ő mint kukta ezt igazán megcsinálja, Klárika csak főzzön nyugodtan. Amint a hagymát beletette a lábosba, hogy csináljon valamit, megkeverte.

– Igazán ügyes Klárika –, mondta Meggyesi. – Hol tanult főzni? – de nem volt ideje válaszolni, mert a férfi már a zöldséget a megdinsztelt hagymára dobta. – Ugye ennyi elég? – kérdezte, mire Klára szakszerűen bólintott. Meggyesi sürgött-forgott, már a halat is felhozta, megmosta, és előkészítette a panírozó edényeket is.

– A konzervek – motyogta –, nem kellene kinyitni?

– Na tessék! Mire mennénk maga nélkül? Hiába, én csak kuktának vagyok jó! És annak is milyen? Na adja csak ide, mindjárt kinyitjuk azokat a huncut dobozokat. Nem látta a konzervnyitót?

Klári nem látta. – Megkérdem Zsoltot hol tartja, jó?

– Ez az! Fején találta a szöget! Klárika, igazán frappáns ötletei vannak! Jól tudunk dolgozni. Mondatnám, hogy együttműködésünk harmonikus.

Ám Berényi se tudta, merre van a konzervnyitó. Természetesen Meggyesi nem esett kétségbe. Mivel a feladat szervezést kívánt, ez az ő asztala… Elrohant, s kisvártatva vésővel és kalapáccsal jelent meg.

– A gépházból hoztam! – büszkélkedett. Nekiállt, és hangos kopácsolás mellett sikerült némi lyukat barmolni a dobozok fedelére. A nagy zajra benézett Kölesdi.

– Hát ti? Mit csináltok?

– Kérlek szépen, ne zavarj minket, ha egy mód van rá – utasította rendre Meggyesi. A dobozok tartalmát hatalmas csapkodások közepette kierőszakolta egy tálba, s belezúdította a lábasba. Közben Klára egy nyeles edénybe vizet engedett. Még nem volt határozott elképzelése, hogy mit csinál vele. Meggyesi, meglátta, és kivette a kezéből.

– Ugyan már, csak nem fog vizet cipekedni. Ez az én dolgom.

Klára félreállt, hogy ne legyen útban. A férfi feltöltötte a fazekat, és fedőt tett rá. Megfordult, és szinte szégyenlősen kérdezte.

– Már megbocsásson Klárika, én igazán nem akarom elvenni a kenyerét, de ha megengedi, én sóznám be a levest. Tudja, ezt minden hajón fenntartom magamnak. Nem azért, mintha nem bíznék magában, de tudja, itt sokkal több személyre főzte, mint otthon, és nem lehet gyakorlata a sózásban. És nem szeretném, hogy az utolsó pillanatban elrontsa azt, amit eddig olyan nagyszerűen csinált.

Klára ránézett, hogy gúnyolódik-e Meggyesi, de látta, hogy esze ágában sincs. Így megbocsátott, és megengedte… Világos, hogy a hal panírozása alatt le kellett ülnie, mert a leves készítésében elfáradt. Természetes, hogy a forró olajba csak nem ő teszi be a szeleteket, mert a sercegő olaj megégetheti a kezét. És arra ne is gondoljon, hogy ő szedi ki, ha van egy kuktája, aki csak nézi, hogy robotol a konyhában…?

– Péter, megkérnélek, hogy a zöldségesből hozd fel a salátát. Zsolt délelőtt elkészítette, jó hideg lesz vacsorára.

Kölesdi ránézett az órájára. – Ideje lenne teríteni.

– Persze, persze – csapott homlokára Meggyesi. – Ha nem szólsz, látod, elfelejtettem volna. Megterítenétek? Csak ne terheld túl Klárikát, mert ő biztosan elfáradt a főzésben…

Csodák csodája, estére minden elkészült, s mire a legénység a szalonban összegyűlt, már állt a feldíszített fenyőfa. Alatta az ajándékok is szépen becsomagolva. Meggyesi mindegyik tetejére egy-egy kartonlapot helyezett, „Boldog Karácsonyt” felirattal. A tévé asztalkája italos pultként szolgált. Két üveg whisky mellett Martinik sorakoztak. Az italok előtt két nagy tálon diós és mákos beigli. Egy magnó is állt a sarokban, a földön két hangfal. Az asztalok fehér abrosszal letakarva. Vállas vörös, és hosszúnyakú fehérboros palackok álltak a tányérok között. Meggyesi nagy bánatára gyertyák nem voltak. Lassan szállingóztak az ünneplőbe öltözött tengerészek.

Szótár laikusoknak: