Kölesdi szeméhez emelte a távcsövet. Figyelmesen kutatta a látóhatárt. Ha hajó közeledne, azt azonnal észrevenné, mert sötét éjszaka volt. A hold már lebukott a horizont alá. Most jönnek a kellemetlen éjszakák, amikor koromsötét van a hosszú szolgálat alatt. Persze a szem hamar hozzászokik, és ha felhőtlen az égbolt, akkor a csillagok elég fényt adnak ahhoz, hogy mindent lásson. Az órájára nézett, de nem látta a számlapot. Bement a térképszobába, és felcsavarta a lámpát. Az óra akkor váltott huszonegy nulla-nullára. Feljegyezte a térkép szélére a hajó pozícióját, majd berajzolta. Hét egész egy tized mérföldet tettek meg egy óra alatt. Hát ez is valami, bár nem kimondottan a konténeres hajókra jellemző sebesség…

Dühös volt. Nem találta a helyét. A többiek odalent mulatoznak, ő meg fönt rostokol. Keresztforgalom nincs. Amióta elhagyták a spanyol csücsköt, egyedül haladtak. Halászhajó sincs. Naná, majd szilveszter éjjelén jönnek ki a nyílt vízre! Legalább Csibe feljöhetne. Igaz, amikor otthagyta a mulatozókat, azzal jött el, hogy tíz után várja a hídon. Addig még egy teljes óra. Leült a magasított karosszékbe. Innen jól szemmel tarthatta a vizet. Oldalra nézett, mintha valakit látott volna a híd jobb oldali szárnyán. Igen, most jól látta, egy fehér trikós alak állt a szélben. Majd jól megfázik a bolond, gondolta. Kinyitotta az ajtót. Megismerte Tatait. Az elektrikus a könyöklőre támaszkodott, haját összekócolta a szél.

– Mi újság Karcsi? – kérdezte.

– Szellőzöm egy cseppet – válaszolta, majd megemelt egy üveget. – Kérsz?

Kölesdi hirtelen nagyon megkívánta. A hosszú böjt után most jólesne… Már nyúlt volna érte, de megrázta a fejét.

– Nem, hagyd csak. Szolgálatban vagyok – mondta kényszeredetten.

– Ugyan már, csak egy kortyot… – erősködött Tatai, és lecsavarta a kupakot. – Elvégre csak egyszer van szilveszter az évben… Különben is, ki veszi észre?

A harmadik tiszt megmakacsolta magát. Hisz csak fél éve volt, hogy abbahagyta az ivást. Addig keményen szívott, válogatás nélkül, ami jött. Leginkább a vodkát kedvelte. Az erős, de sima gabonapálinkát narancslével vagy tonikkal itta. De azért a Martini…! Amikor leállt a szittyózással, hamarosan megismerte Klárát. Illetve Csibét. Elmosolyodott. Amikor Závodi Krisztián, a volt főiskolai évfolyamtársa megnősült, az esküvőn találkoztak. Nem tudni miért, de a bemutatkozáskor azonnal elnevezte Csibének. Olyan kinézete volt…

– Nem vagyok csibe – mondta kislányosan duzzogva Klára, de közben a szeme nevetett, és ebből a fiú bíztatást olvasott ki. – Majd ha idősebb leszek, akkor meg vén tyúknak hívsz? – kérdezte.

– Szó se lehet róla!

– Akkor se szeretem. És különben is, mit szeretsz egy csibén?

Kölesdi szakértő szemmel végignézett rajta.

– A mellét, a combját, a püspökfalatját…

– Kapsz te olyan püspökfalatot, hogy megemlegeted – mondta nevetve, de látszott rajta, hogy tetszett neki a fiú válasza. Attól kezdve egyenesebb derékkal járt-kelt az esküvői társaságban, hadd lássék a melle. Ringatta csípőjét, hogy kapjon étvágyat a püspökfalathoz. És hogy-hogy nem, amikor leült, akkor a rövid szoknya egy kicsivel mindig feljebb csúszott a szokásosnál, ha látta, hogy Péter szemben ül vele. Ez persze nem kerülte el a fiatalember figyelmét. A vacsora alatt Krisztián, az ifjú férj felőli oldalon bámult Csibére, aki a hosszú vendéglői asztal ellenkező végében kapott helyet. De addig ügyeskedett, amíg a véletlenül kialakuló beszélgető társaságok mind közelebb hozták őket egymáshoz. Klára szólította meg.

– Na, hogy ízlett a vacsora?

– Első osztályú volt. Degeszre ettem magam.

– Akkor már nem kellene a csirkehús se, ügye? – kérdezte a lány. Kölesdi megfigyelte, hogy azt mondja ügye, s nem azt hogy ugye. Megsimogatta a lány combját, és úgy mondta.

– Egy szépre mindig vevő vagyok…

Klára rátette a magáét Péter kezére, s a fiú érezte, hogy nem túl meggyőzően tolta el… Egész este beszélgettek. A lány csodálkozva hallgatta a tengerésztiszt elbeszélését mindenféle hajókról, kikötőkről. Beszélt matróz éveiről, a főiskolai bulikról… Úgy társalgott, mintha évek óta ismernék egymást. Dőlt belőle a humor. Klára csillogó szemmel hallgatta, észre se vették mennyire elszaladt az idő. Péter egész este csak kólát ivott. A lány meg is jegyezte.

– Csodálom, hogy tengerész létedre csak üditőzöl… Pedig azt hittem, hogy ti mindannyian rumosüveggel a farzsebetekben imbolyogtok az utcán…

– Nem szoktam inni – válaszolta, de azt nem tette hozzá, hogy csak egy hónapja ez a helyzet. Annak kimondotta örült, hogy nem is hiányzott túlságosan a szesz. Remélte, hogy végleg leszokott káros szenvedélyéről, akkor meg minek említeni? Feleslegesen komplikálná a helyzetet, még úgy látszana, hogy magyarázkodik.

Vacsora után Krisztián félrevonta.

– Petya, bajban vagyok!

– Segítség kell a nászéjszakán…? – nevetett szemtelenül.

– Hülye! Arról van szó, hogy apa kocsija lerobbant. Most szólt tíz perce. Hamarosan le kellene lépnünk, van egyéb dolgunk is – és nagyot vigyorgott –, melyhez nem kell a segítséged. De ahhoz, hogy nekiállhassunk, rád lenne szükségünk. Mert izé…

– Nyögd már ki, mi van…?

– Hát mondtam, a kocsi. El kellene indulnunk hamarosan Sopronba. Ha kölcsönadnád az apámnak, nagyon megköszönném.

– Szó se lehet róla. Csajt vagy kocsit nem adok kölcsön! – mondta Kölesdi. Klára nagyon csúnyán nézett rá. Hogy lehet valaki ennyire szívtelen? Még akkor is, ha autóról volt szó.

– Nem segítesz a barátodnak? – kérdezte újdonsült ismerőse.

– Ki mondta, hogy nem segítek? De ennek feltétele van!

– Teljesítve! – egyezett bele örömmel az ifjú férj. – Halljuk!

– Leviszlek benneteket, mert én egy kortyot se ittam.

– Ne hülyéskedj! – hüledezett Krisztián. – Nem mondod komolyan!

– Így igaz, egész este figyeltem…! – árulta el magát Klára.

Kölesdi mintha észre se vette volna a megjegyzést, úgy folytatta kikötéseinek felsorolását.

– A feltétele pedig, mivel utálok egyedül hosszú távon vezetni, hogy ez a csibe, itt ni, ez is velünk jön.

– Hurrá! Sopronba megyünk… – örvendezett Klára, mert tudta, hogy abban a pillanatban semmi mást nem szeretett volna jobban, mint Péter társaságába maradni.

– Szerencse, hogy nem kell különösebben rábeszélni – örült Krisztián a lány lelkesedésének. – Akkor indulás?

– Tudsz jobbat?

– Kösz Petya, irtó rendes vagy! – csimpaszkodott Kölesdi nyakába Orsolya, az ifjú feleség. A beszélgetés végét már hallotta, csak nem vették észre, hogy ott állt mellettük. És azt se látták meg, hogy Klára milyen csúnyán néz Orsolyára, amikor megpuszilta az ő Petijét. Ugyanis bizton érezte, hogy az izmos, magas férfi már az övé…

Az öreg, sötétkék Audi csikorogva fékezett a lakótelep parkolójában. Egy idős férfi felkapta fejét, s megcsóválta. Egy pillanatra azt hitte, hogy az ezerévesnek látszó kocsi darabokra hullik, úgy nyikorgott. Honnan is tudhatta volna, hogy most hozták ki a szervízből. Persze arról se volt fogalma, hogy az öreg csotrogányt valami gyanús káefté vizsgáztatta le, úgy, hogy egy csavart se húztak meg rajta. Mindegy! A papír a lényeg. Most lehet hajtani!

Klárinak kicsit gyanús volt a helyzet, s amíg várták, hogy az ifjú házaspár átöltözzön a lakótelepi lakásban, meg is kérdezte.

– Te, ezzel eljutunk az M1-esig?

– Pompás kocsi ez, ne félts te engem! – nyugtatta Kölesdi. Majd hátrafordult, s mosolyogva megcirógatta ujjheggyel az arcát. – Csibe… – tette hozzá kedveskedve. Klára már egyáltalán nem bánta a csibézést, csak az érdekelte, hogy együtt lehet a jóképű fiúval.

– Nem kellett sokáig várni, ugye? – kérdezte Orsolya a volán mellett terpeszkedő Kölesdit.

– Na, már itt is vagytok? Hogy elrepült az idő, észre se vettük, igaz…?

– Akkor nyomás! – mondta Krisztián. – Klári, ha lehetne, ülj előre – vigyorgott. – Nekem a feleségem mellett a helyem ezentúl…!

Lehet, hogy Klárában egy kis szorongás volt a kocsi állapotát illetően, de ha igen, akkor hamar elmúlt. A motor egyenletesen duruzsolt, a kis zöld kilométer-jelzőtáblák egymás után suhantak el a reflektor vakító fénycsóvájában. Tatabánya 40 km., hirdette a tábla. Nemsokára már a komáromi határátkelőt hirdetőt látták.

Győrben megálltak tankolni. Amíg Kölesdi a kocsi körül szorgoskodott a kútnál, Klára és az ifjú házaspár bementek egy kávéra az éjjel-nappal nyitva tartó vegyesboltba. Mire fizettek, Kölesdi is belépett.

– Hol az enyém? – kérdezte.

Krisztián rámutatott egy csészére. Kölesdi egykettőre felhajtotta, majd visszaültek az öreg Audiba, és meg se álltak Sopronig. Éjfél után érték el a város határát. Ekkor a motor egy kicsit rángatni kezdett. Krisztián kérdően nézett barátjára. Kölesdi megnyugtató mozdulatot tett, még szemével is jelezte, hogy nincs semmi baj. Csak a felesége, Orsolya idegeskedett.

– Ugye nem robbanunk le…?

– Nyugi! – volt a magabiztos válasz. – A gyertya vacakol egy kicsit.

Krisztián megütközve nézett rá. – A gyertya? – hüledezett.

– Igen! – csattant fel Kölesdi, majdhogynem mérgesen, még a kormányra is rácsapott. Így az ifjú férj nem forszírozta a kérdést tovább. Befordultak egy rövid, de kivilágítatlan külvárosi utcába.

– Ott van, az az emeletes ház! – mutatta Orsolya a panziót. – Azt hiszem, már nagyon várnak. Utószezon után vagyunk, nem hinném, hogy sok vendégük lehet…

– Én se hiszem – vetette oda foghegyről Kölesdi. Ebben a pillanatban a kocsi rántott egyet-kettőt, és megállt. Hiába forgatta az indító kulcsot, hiába próbált mindent, az öreg járgány mintha kilehelte volna a lelkét. Így azt a pár métert gurulva tették meg a lejtős utcán. Ügyesen bekormányozta a lendületben lévő autót a parkolóba. Még jó, hogy nem vették észre Klára rémült arcát. A lány fejében mindenféle rémtörténet játszódott le egy szemvillanás alatt, melyek a fogvacogtató hidegben eltöltött éjszakáról szóltak.

Közben az ifjú pár bement a recepcióra. Az álmos portás odaadta a kulcsot. Méretes műanyag gömb volt mindegyik végén, jól belesimult Orsolya tenyerébe. Amint Kölesdi bejött, Krisztiánék csomagjait cipelve, a középkorú, teljesen kopasz férfi felvillanyozódott.

– Nem is mondták, hogy vendégeket hoznak. Jöjjenek csak nyugodtan, van üres szobánk.

Klárának hatalmas kő esett le a szívéről! Hogy ez a kézenfekvő megoldás nem jutott az eszébe! Most már kinevette magát előbbi rémüldözésért.

– Nagyszerű – hallotta Kölesdi hangját. – Tudja lekönyököltek a gyertyák, nem tudunk visszamenni. Kérünk mi is egy szobát – mondta kajánul vigyorogva.

Krisztián a homlokára csapott.

– Most már értem! Persze, azok a fránya gyertyák! Hogy én erre nem gondoltam! – és belekarolt feleségébe, aki csakúgy mint Klára, nem tudta, hogy a dízel kocsiban egy teremtett gyújtógyertya sincs…

Amikor beléptek a fűtött szobába, Kölesdi átkarolta a lány nyakát. Gyengéden, de erélyesen magához húzta, és szájon csókolta. Nem ellenkezett. Klára tudta, hogy szívesen marad a fiúval.

A szoba kicsi volt, és hatalmas fekvőhely terpeszkedett a közepén. A fiú karjába fogta, és leült vele a franciaágy szélére, majd lassan eldőlt. Klára harapott. Vadul, és szenvedélyesen csókolt. Beszívta a fiú alsó ajkát, fejét tenyerébe fogta, és félig átfordult rajta. A férfi hanyatt feküdt, keze kalandozásra indult. A szoknya hamar felcsúszott, ahogy a lány felhúzta fél lábát, és átkarolta vele a derekát. Aztán hirtelen feltérdelt, és kigombolta fekete, aranyszálakkal átszőtt selyemblúzát. Melltartót nem hordott, ezt Kölesdi már a vacsora alatt észrevette. Kicsi, kemény mellén felmeredt a barna bimbó. Amikor a szoknya cipzárjával bajlódott, a fiú segíteni akart, de nem engedte.

– Mindent a szemnek, semmit a kéznek – villant ki hófehér foga a mosolygó ajkak közül. Kölesdi elégedetten hátradőlt, karját feje alá tette. A villámzár fémes zsurrogással kinyílt, és a lány gömbölyű fenekére feszülő fekete szoknya lassan-lassan lecsúszott a bokájára. Felállt, és hanyag mozdulattal dobta le a blúz mellé. Feje fölé emelte karját, derekát megriszálta, és hátat fordított a fiúnak. Fekete bugyi volt rajta, óvatosan bánt vele, mintha attól tartana, hogy egy hirtelen mozdulat és elszakad a parányi fehérnemű. Először a jobb lábát emelte fel, majd lehajolt, és úgy lépett ki belőle. Újra felállt és közben csípőjét érzékien ringatta. A fiú érezte, hogy egyre türelmetlenebbül kívánja. Ekkor Klára térdre ereszkedett, majd hanyatt dőlt, feje Kölesdi mellére nehezedett. Mélytüzű, barna, nevetős szemével féloldalt, hátra nézett. Tekintetük összetalálkozott. A lány felemelte jobb lábát, és kicsatolta harisnyatartóját. Centiméterről centiméterre kezdte apró mozdulatokkal legöngyölíteni a fekete mintás, szürke nylonharisnyát.

– Ezt ne! – mondta Kölesdi, talán kissé erélyesebben, mint szerette volna. A combközépen vándorló ujjak tétován megálltak, Klára újra a fiúra nézett.

– De így olyan… – mondta halkan, de nem fejezte be.

– Ha arra gondoltál, akkor nem kurvás – mondta Kölesdi rekedten. – Csak erotikus és érzéki.

A harisnya újra ráfeszült az izmos combra. Klára felemelkedett. Talpa belesüppedt a matracba, kicsit imbolygott, de egyenesen állt.

– Na, hol láttál már ilyet? – érdeklődött incselkedve. – Japánban? Vagy talán Spanyolországban? Fekete lányok álltak már így előtted?

– A Fülöp-szigeteken! – volt a lakonikus válasz. Majd látva Klára kissé megnyúlt tekintetét, nevetve hozzátette. – Így álltak, de egyik se volt ilyen szép… És azt hiszem, nem is vágyom utánuk.

– Hiszed vagy tudod? – enyhült meg az enyhén szeplős arc.

– Csak a lottó ötösöm lenne ilyen biztos! – nyugtatta meg, és megsimogatta karcsú bokáját. Ő egy kissé előbbre lépett. A másik lábát nem húzta utána. A kéz egyre feljebb vándorolt, az ujjhegy már a combját cirógatta. Érezte, az izmok megremegnek amint a keze felsiklott az alig észrevehetően érdes harisnyáról, és a csupasz bőrt érintette. Mintha elhagyta volna az erő, lassan-lassan leereszkedett a fiú mellé. Kölesdi tenyere végigsimította a combhajlatot, megcirógatta, majd belemarkolt a hasába.

A lány teste megrándult, ráborult, és újra vadul csókolózni kezdtek. Harapták egymást, hol az egyik került alulra, hol a másik kerekedett a kedvese fölé. Nem parancsoltak a kezüknek, szabadon fedezték fel egymás testét. Klárának előbb meg kellett küzdenie az ing gombjaival. A pantallónál segített a fiatalember, lábával erőszakosan rúgta le, nem érdekelte, hogy a drága öltöny nadrágja lesz a mai éjszaka vesztese. Kicsit erőszakosan maga alá parancsolta a lányt, de ő örömmel engedelmeskedett a mozdulatoknak. Nem kellett szólni. A szerelem engedelmes szolgái voltak. Ölelkeztek, vadul egymásnak feszültek. Megszűnt a külvilág, csak ők voltak. Egyedül csak ők…

Kölesdi átölelte izmos combjával, karjára támaszkodott, és lassan, körözve simogatta az engedelmes női testet. Ágyékát a hasához tette, lassan csúszkált jobbra-balra, majd egyre feljebb. A lány hozzászorította a mellét, előbb az egyiket, majd a másikat is odatartotta. Nemsokára az arcán érezte, hogy mennyire kívánja a szerelmese. Tenyerét ráfektette, megszorította, aprót harapott bele. A férfi megfeszült, és mint embrió az anyaméhben, teljesen összegörnyedt, nyelve a lány száját kereste. Karját feje alá tette, elnyúlt mellette teljes hosszában.

– Csibe… – suttogta. – Elhiszed, ha azt mondom, hogy szeretlek?

– Tudom – súgta Klára.

Újra összefonódtak, és ölelték egymást. A lány közelebb húzta a fiút. A szorítás csak akkor enyhült, amikor magához engedte. Az ütemes mozgástól a lepedő összegyűrődött. A fiú keze az ágyneműt markolta. A lány feje a párna alá siklott, ahogy egyre feljebb, és feljebb tolta a férfi. Kitámasztotta magát, megragadta az ágy rézrácsait, hogy ne csússzon egészen odáig. Tartotta magát, a gyönyört kínálta a kedvesének. A mozdulatok hevesebbek lettek, nem érdekelte már őket semmi. Csak a gyönyörű egybeolvadás… A pár pillanatig tartó robbanás. Klára megfeszült, a fogát összeszorította… Nem akarta, de aprót sikoltott, és elernyedt. Péter már elcsendesedve, ráborulva pihent…

Hallgattak. Nem kellett a szó, hogy elmondják, mit éreznek. A kezek gyengéden siklottak az izzadt, kissé tapadó bőrön… Összefonódva aludtak el…

Reggelinél találkoztak Krisztiánékkal. Persze, csak akkor, ha a délután fél egy reggelnek nevezhető.

– Mi lesz azokkal az izékkel, a gyertyákkal, tudod, ami elromlott? – kérdezte Klára, amikor a feketét fogyasztották.

– Miféle gyertyákkal? – kérdezte Kölesdi. – Te nem tudod, hogy a járgány dízel? Nincs abban egy fia gyertya se!

– Nem?! – hüledezett Klára. – Akkor miért robbantunk le?

– Ne haragudj, de nem értelek. Ki robbant le? És mikor…?

– Hát mi! Az este! Már nem emlékszel?

– Ja, arra gondolsz? – mondta Kölesdi tettetett hanyagsággal. – A gázolaj fogyott ki.

Klára értetlenül nézett rá. – Hát akkor semmi baja a kocsinak? De hogy fogyhatott el? Hiszen a benzinkútnál azt mondtad, hogy harminc litert tankoltál, és bőven elég lesz!

– Elég is.

– De elfogyott…

– Nem értelek – nevetett most már Kölesdi. – Ott a gázolaj a kannában a csomagtartóban. Csak hát…! Szóval Győrben pontos számításokat végeztem, amíg ti kávéztatok, és annyit tettem a tankba, ami pont elég volt idáig! Na, hogy kiszámoltam…? – nevetett csillogó szemmel.

Klára csak nézett rá csodálkozva, aztán lassan leesett a tantusz. Kirobbant belőle is a nevetés.

– Akkor minden rendben?

– De még mennyire – dőlt hátra a széken Kölesdi elégedetten, mint egy török szultán.

– Látjátok! – fordult Klára Orsolyához –, ezt szeretem benne! Azt a nagy eszét…!

Ők is egy hétig maradtak a panzióban. Egész ősszel együtt jártak. Krisztián már a tengerre készült, de annyi ideje még maradt, hogy a december eleji esküvőn mellette álljon, mint tanú. És mégis úgy alakult, hogy ő behajózott, a barátja nem kapott hajót, s otthon maradt…